Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Szőke Domonkos: Szekfű Gyula társadalomszemlélete
nyitja a jelenkor is. A jelenkorban is — véli Szekfű — a fajproblémát a politika eszközeivel befolyásolni kell, de az európai összefüggések figyelembevétele nélkül nem érhetünk el kellő eredményt. A magyar faj kifejlődése egy elég hosszú történeti kor eredménye. A magyar népfajba keleti etnikum keveredett, majd a betelepüléssel szlovák, illetve később németek, törökök kerültek és keveredtek hozzánk. „Keleti testvéreinktől Szent István szakított el és a kereszénység felvételével európai népfajjá váltunk". Az évszázados átalakulásban a népfajba integrálódtak olyan vonások, amelyekkel a mai történeti szituációban számolni kell. A népfajfejlődést azonban olyan eszmeáramlatok, mint a racionalizmus és a liberalizmus nem segítették elő. Az előbbi nemzetközi volt s nem törődött a népi és a faji különbségekkel, az utóbbi pedig nemzeti alapon állva a nemzettesthez külsőleg rendeletek parancsára akart hozzácsapni embertömegeket. A nemzettest növelését egyszerűen hatalmi kérdéssé tenni hibás eljárás. Szekfű nem véletlenül hangsúlyozza a fajiság aktualitását, úgy véli, hogy a faji probléma alkalmas arra, hogy „segélyével a nemzet mai szellemi konstitúciójába bepillanthassunk, s a nemzetet mint lelki egységet állíthassuk magunk elé”. Szerinte a faji kérdésben a biológiai megközelítés a nemzeti illúzió fenntartásának, a nemzeti elzárkózásnak a lehetőségét hordja magában. A tiszta, vérségi összetartás egyrészt már nem létezik, másrészt ez a nemzettestet megfosztaná a nem magyar etnikumtól. Szekfű jól tudja azt is, hogy a biológiai fajfogalomból nem lehet olyan történeti érveket kovácsolni, melyeknek segítségével egy etnikum vezető szerepét egyértelműen igazolni lehetne. A jelen történeti szituációban ped'g egy ilyen leszűkítés egyenlő a véggel, a magyarnak most cselekednie kell, szükséges, véli Szekfű, mert „jelenünkből, annak végtelen sok realitásából fog kinőni a holnapi Magyarország, a magyarság, a magyar jövő”. A fajbiológiai alap elfogadása a kismagyar út igenlését jelentené, amely a nemzettest leapasztását eredményezheti. Szekfű épp az ellenkezőjét akarja, a nemzettest társadalmi alapjait a lehető legnagyobb mértékben kiszélesíteni. A történeti népfaj fogalmával kívánja igazolni, hogy a népfajnak és a nemzetnek teljes egészében fedni kell egymást, s ha ez valamilyen ok következtében nem így van, a leszűkített országterület kiterjesztése jogos és szükségszerű mindaddig, amíg a nemzet nem fogja át a történeti népfaji egység egészét. A magyar fajiság néhány sajátos tulajdonságát Szekfű a legkülönbözőbb összefüggésben használja, az egyes történeti folyamatok értékelésével kapcsolatban. PL: azt vallja, hogy a gazdasági produkció menetére a lelki alkat gyakorol döntő hatást, a magyar fajból hiányzik a kapita- lisztikus tehetség. Fajunk „nehezen mozdíthatósága” ugyanakkor azt is bizonyítja, hogy a forradalmat csak kényszeredetten, külső hatásra volt kénytelen vállalni, ami faji tulajdonságágából teljesen idegen. Ezzel szemben a konzervatív menetű reformot kifejezetten a magyar etnikumra alkalmazható politikai gyakorlatnak tartotta. De ugyanakkor a népfaji egység teóriája úgy jelenik meg nála, mint a nép nemzettestbe való beemelésének történetileg megkövetelt szükségszerűsége. A népfaji egység lelki közösséget takar, aminek segítségével ki lehet zárni az osztályharc gondolatát. A népfaji egység azonban addig nem hordozhatja eredményesen a nemzeti célkitűzések megvalósítását, amíg a magyarság lelki egysége nem valósult meg teljesen. Ma még nincs a magyarságnak olyan nemzetvezető elitje, amelyik kifejezője és hordozója lehetne az egész magyarságra jellemző nemzeti szellemnek. A szomszéd népek faji összetartása erősebb a miénknél, ezzel szemben „politikai érzékünk beszél”, ugyanakkor „történeti fajiságunk hallgat” — írja Szekfű a ,,Történetpolitikai tanulmányok”-ban. A politikai érzékünk csak akkor realizálódhat eredményesen, ha a magyarság ősi lelki jellemvonásait (szabadságszeretet, politizáló hajlam, élelmesség, méltányosság) ma is érvényre juttatjuk. Hogy Szekfű a faji kérdéseknek mennyire tulajdonított fokozott jelentőséget, azt az is bizonyítja, hogy az 1920-as kiadású Három nemzedék-ben mégcsak elvétve foglalkozik a kérdéssel, s az 1924-es kiadású Történetpolitikai tanulmá- nyok-ban már egy egész fejezetet szentel a kérdés vizsgálatának. A történeti fajfogalom elemzésével Szekfű a magyarság vezető szerepének bizonyítását juttatja érvényre. A fajelméletek a két világháború között a legszélsőbb fasiszta határokig is elmentek. Szekfű sohasem helyezkedett a szélsőséges nacionalizmus talajára. A karakterisztikus lelki egységesülés kialakítását sohasem kívánta hatalmi eszközökkel megvalósítani. A lelki faji egységesülés nála az összes néposztályok egységes nemzeti arculata kiformálódásának igenlését jelenti. Ő sohasem helyezkedett a „zajos antiszemitizmus” talajára. A magyar politikai élet harmincas években történő jobbratclódása után is megtartotta szigorú történeti, nemzeti aspektusú történetszemléletét. Az erősödő német fasizmus árnyékában a tiszta lelki, „katolikus, keresztény szemlélettel” mindig a nemzeti jövőt féltette.