Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Szőke Domonkos: Szekfű Gyula társadalomszemlélete

geket, az értelmiséget és parasztságot, s mellőzhetetlenül a munkásságot.

A konszolidáció ideológiai szinten legalább annyira instabil volt, mint gazdaságilag. Az ideológiai konszolidációhoz, a Három nemzedékben megfogalmazott nemzedék-koncepció a népfogalmat a horizontálisan összetartozó népközösségek együttesének tekintette, ez azonban túlzottan egyedies és egzakt közelítés volt ahhoz, hogy ebből a politika számára könnyen megvalósítható gyakorlati feladatokat lehetett volna megfogalmazni. A népfogalom a konszolidációs érában a nemzet történeti gondolkodásának és tudatának centrális kategóriájává vált, és mint a közösségi eszme leciinkább manipulálható eleme a legkülönfélébb tartalommal telítődött. Ebben a politikai szituációban Szekfű Gyula kettős feladatot oldott meg: a nemzet történeti tudatát új alapokra helyezte (ti. a „Három nemzedékiben), amelyet már 1920-ban előre elvégzett, illetőleg a „Történetpolitikai tanulmányokéban nemzetpedagógiai célzattal megfogalmazta, hogy a „történeti faji egység" fenntartása a politikától preventív intézkedések meghozatalát követeli.

Szekfű Gyula szerint a nép tartalmát csak belülről, lelki alapon lehet megragadni. A szellemtörténetben az egyén néphez tartozásának legfontosabb kritériuma a történelmi tudat azonossága. Ebből kiindulva a szellemtörténészt a táj, nemzedék és sors, mint legfőbb történet- értelmiségi aspektus mellett igazában mégsem a történelem valóságos menete izgatja, hanem az egyes korszakokban a nemzedékek történelmi tudata. Szekfű szerint a magyarságnak mint népnek a közösségi tudatát az élet és a sorsközösségnek az azonossága adja, amely végső soron a történelmi cselekvések azonosságán alapul. Szerinte tehát az egyén sorsközösségi élmény és a történelmi tudat azonosságán keresztül kapcsolódhat a néphez. Szekfű ezzel a közelítéssel elvetette a törénelem osztályalapon való értelmezésének a lehetőségét. A néphez tartozás kritériumát etikai, emocionális alapra helyezte, melynek segítségével a történetíró számára tág lehetőség kínálkozik arra, hogy olyan érzelmi és magatartás- formákat tüntessen fel a néphez tartozás legfőbb kritériumainak, amilyet éppen a politikai helyzet megkíván. Ezen az alapon a történeti múlt historizált értelmezésére nyílik lehetőség. Szekfűnek a történeti közelmúlt felé fordulása abból az elutasító élményből fakad, mellyel elveti 18/19 forradalmi próbálkozásait, és a magyarság történelmi tradícióit csaknem kizárólag a keresztény univerza- lizmusban jelöli meg.

Egy történetírónál az élménykeltés folyamata fölöttébb kockázatos vállalkozás. Az egyén személyes viszonyát egy történelmi eseménysorhoz sokféle tényező befolyásolhatja. Mindenekelőtt osztályhelyzete, s nem utolsó sorban emocionális viszonya az illető eseménysorhoz. Ugyanezen cselekménysor két különböző osztályhelyzetű és pszichológiai alkatú emberből különböző élménysort és viszonyulást válthat ki. A szellemtörténész pedig ezt a különbséget kívánja elmosni és feloldani.

A szellemtörténészek által oly sokszor hangoztatott, és az élmények azonosságával, illetve pszichikai, lelki formákkal „igazolt" gazdasági, társadalmi, szellemi folyamatok a kauzális összefüggéseket épp a fejtetőre állítják. A történetíró a töréneti vizsgálódás során az élmények uniformizálásával olyan élményt indukálhat, melynek következtében a korkövetelményeknek megfelelően a történelmi tradíció átrendezhető. Ezáltal olyan társadalmi jellemvonások, személyiségjegyek és magatartásminták állíthatók példaképül a kortársi nemzedék elé, melyeknek igazságát a történetíró a történelmi példatárból önkényesen előállított személyiségekkel igyekszik igazolni, másrészt, mely magatartásformák az ellenforradalmi keretek között megmintózhatók. Szekfű Gyula szerint egy népközösségben a történelemnek a tudata a nép magatartásában kifejeződik.

A következőkben néhány észrevételt szeretnénk tenni arra vonatkozóan, hogy a „Történetpoíitíkai tanulmányok”- ból kihámozható népfogalom hogyan töltött be retrográd funkciót. A probléma ilyen felvetése Szekfűnél két kérdéskör vizsgálatát követeli meg. Az egyik annak vizsgálata, hogy Szekfű Gyula népfogalma hogyan és miért épül lélektani-erkölcsi fundamentumokra. A másik, hogy társadalomszemléletében a fajfogalom milyen funkciót tölt be.

Szekfű Gyula szerint Trianon utáni fejlődésünk legalapvetőbb és következményeiben legfőbb hibája abból fakad, hogy az állam hatalmi berendezése a parlamentáris rendszer továbbra is azon államfenntartó osztályok érdekeit képviseli, melyek „anyagilag tehetősek", ugyanakkor az öntudatos nemzeti eszme, a nemzeti kultúra művelői és hordozói nem ezen osztályok közül kerülnek ki. Szekfűnél az államfenntartó elemek azok az osztályok, melyeknek gazdasági súlyuk következtében, és annak arányában az állam irányításába beleszólási joguk van: (pl. nagybirtokos osztály, a közép- és kisbirtokos osztály), S ez Szekfű szerint azért baj, mert az állami és nemzeti kontinuitásnak nem ezen osztályok a tudatos hordozói, hanem az intelligens középosztály. Szekfűnél az intelligencia úgy jelenik meg, mint a nemzet agyveleje, mely kizárólagos hordozója a nemzetiségnek. E történetírói koncepcióban nem nehéz felfedezni, hogy a nép-nemzetiség fogalmi körében az utóbbi kategóriának van meghatározó jelentősége, amely a nemzeti történelem tudatának azonosságát feltételezi, legfőbb hordozójának pedig az intelligenciát tekinti. Szekfűtől vett képi hasonlattal élve az államfenntartó osztályok azt a szerepet töltik be, mint a hegedűnek a faalkotmánya, amely csak a húrtól kapott hangokat képes felerősíteni. Szekfű szerint az intelligencia a nemzetfenntartást akkor szolgálja helyesen, ha a nemzetiséghez a történelemnek olyan tudatát közvetíti, amely a keresztény-nemzeti elvet hangsúlyozza. Anélkül, hogy részletesebben idéznénk a gondolatot, legyen szabad itt csupán a koncepció egy passzusára hivatkozni, mi is tulajdonképpen a keresztény-nemzeti politika lényege: „nem lehet egyéb, mint a lelkiek biztosítása, a nemzeti értékek megmentése”. A liberális-budapesti kultúrát (a zsidó kultúrát) Szekfű úgy akarja kiiktattatni, hogy az intelligens középosztály történelmi tudatát a régi kultúrához „erős morális kapcsok" fűzzék. „A mi konstrukciónkban — írja Szekfű — a keresztény-nemzeti kultúra valódi nemzetiséget, a másik (ti. a budapesti — Sz. D.), internacionalizmust és azt a korszakvégi beteg kultúrát jelenti, mely a halálraszánt organizmusokban terjed el és jelenlétével jele is, de egyúttal oka is, a betegség letális kimenetelének”. Szekfű tehát a nemzetiség fogalmát a kultúra körébe vonja, s a kultúra kisajátítását, a szellemi élet gyökeres reformjával kívánja realizálni. A nemzeti egység tényleges kialakításához a szellemi élet népiesítése még nem elégséges. Szekfű az értelmiségi és a művelt középrétegek vezető szerepének biztosítását, a társadalom elsőrendű fontosságú problémájának tartotta. Az állam részéről a céltudatos, az irányított neveléstől pedig a lelki össze- kovácsolódás mielőbbi megvalósulását várja.

A magyar szellemtörténet a polgári-liberális társadalom alkotta kultúra után erős kérdőjeleket tett. Nem utolsó sorban azért, mert a bűnbakként kikiáltott liberális nacionalizmusnak azt vetették a szemére — többek között Szekfű Gyula is —, hogy megsokszorozta a magyarság számát, fajilag pedig a legutolsó csöpp vért is összekeverte. S mivel a szellemtörténet az anyagi jelenségeket szellemi okokkal, a szellemi okokat pedig faji, morális tényezőkkel hozza összefüggésbe, a fő kérdés a szellem- történetben mindig az volt, természetesen Szekfű Gyula számára is, hogy a fajfogalom az általuk oly gyakran használt történelmi szintézisbe és történelmi tudatba hogyan építhető be. Ezzel elérkeztünk az általunk vizsgálni óhaj- ' tt második kérdéskör elemzéséhez.

Az ellenforradalmi Magyarország helyzete és az ellenforradalmi rendszerben hatalmon levő feudális gyökerű uralkodó osztályok uralmi igényei a történésztől szinte megkövetelték a történeti kiinduló pontot. A történelmi histórizálás mint metodológiai kísérlet és történetszemléleti aspektus önmagában még nem jelent szükségszerűen retrográd funkciót. Hogy azzá válik-e vagy sem, az mindenekelőtt abból következik: a történetíró milyen osztályigények és politikai törekvések után kíván kedvezőbb hin-