Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - András Ida: Dugsegély (novella)

gény pepra, gyónás előtt az intézetben, csak azt ihatott víz helyett. Tele lett a szatyrom. Ketten hozták. Bementünk a postára is. Kíváncsian várták, kinek írok.

Képeslapot küldtem Andrisnak, csak azért, hogy tudja: itt jártam. Gondolok rá, mert eszembe jutott: a múltkor csapot-papot otthagyva, a legközelebbi vonattal utánam utazott, amikor megtudta, hogy hazajöttem. Most sem szóltam neki elutazásomról, pár napja nem is láttam. Szokás szerint valamin összekaptunk. Melyikünk tett rossz fát a tűzre, azt már nem tudom. Bizonyára én lehettem a ludas, mert nem hívott, nem jelentkezett. Gondoltam: csak egye a rossz, szenvedjen! Vasárnap jön hívás nélkül is. A vasárnap este a miénk, akkor sohasem haragszunk egymásra, sohasem veszekszünk. Sétálunk és tervezünk, beszélünk és nevetünk. Mozi után iszunk fél Mecsekit, és elváláskor jön az eskü: hét közben is rendesen viselkedünk.

Holnap, a kora délutáni sebessel sietek is haza —• gondoltam —, otthon legyek, mire értem jön durcásan, mérgesen. Amikor a fene gőgös ember jó színészhez illően, de titkolt bulldogtekintettel előhúzza zsebéből a mozijegyet. És én hálául alázatosan rabszolgát játszva, óriásit csípek a karjába, hogy szerelmünk a következő hétre Is meglegyen pecsételve.

Mosolyogtam, amíg Andrisnak a nagykeresztes-bazili- kás képeslapot címeztem. János féltékenységet mímelve to- porgott mellettem, és haragtól villogó szemmel firkantotta nevem mellé a nevét. E jól sikerült játékért a cimborák egy kör „leánykát" ígértek.

Útunk visszafelé a postáról a kórház mellett vezetett el. A nagy beszédben talán észre se veszem, ha erős klórszagot nem érzek.

— Jaj! Nekem mennem kell! Vár a nővérem — kiálltot- tam föl.

— Jó. Rendben. De nagyon siess. Éjfél körül megszökünk. Átszaladunk kicsit táncolni a Koronába, a sárga terembe. Emlékszel még rá? Aztán majd visszalopjuk magunkat, hogy az osztályfőnök észre ne vegye.

Késő este volt, mire a nővéremékhez becsengettem. Riadtan kérdezték, hol jártam, mivel jöttem.

— Késett a vonat, — feleltem csendesen.

Reggel korán kimentem a piacra. Miért? Nem tudom. Nővérem pedig mondta: ne vegyek semmit, az ebédhez ő bevásárolt mindent. Mégis mentem. Végigjártam vagy négyszer az őstermelők sorát, gyönyörködtem a friss zöldségben.. A halaskofához is elmentem, meg a gombások asztalához is. Régen a jó virágvásár után — mert anyám gyakran vitt virágot árulni a piacra — fél puttony vargányát vagy galambgombát vett. Azt nagyon szerette. A halaskofáktól meg békacombot, mindegyikünknek jó párat. Ügy örültünk neki, a nagy út után is szinte percek alatt főzte meg.

Találtam sok vargányát, egy cigányasszony kínálta erősen. Jó kilós csomóját csak forintra tartotta.

— Adjon belőle — szóltam csendesen.

— Melyiket?

— Mind! Az egészet!

— Mind? — nézett rám hitetlenül. — Ó, a kezét csókolom.

Alig fért kosaramba. Még epret vettem magamnak, hogy szomjúságomat oltsam vele. És csak mentem tovább minden cél nélkül. Eszegettem az epret. Cipeltem a gombát.

A kórháznál ocsúdtam fel. Nem tudtam elmenni előtte. Nem tudtam tovább várni egy percet sem. Benyitottam. A portás ridegen közeledett.

— Kérem... itt van az anyám. A sebészeten. Látni szeretném. Messziről utaztam ide

— Mutassa a személyi igazolványát — szólt ridegen, mert gyanús volt neki gombával teli kosaram, meg tudta jól, hogy a kisvárosba ilyenkor nem érkezik vonat.

Miután jól megnézte, hol lakom, röviden közölte:

— Az első emeleten jobbra .. .

Nem emlékszem, hogyan értem föl. Csak arra emlékszem, hogy anyám ágyán ülök, fogom a kezét, fogom erősen. Simogatom, csókolom.

Az józanított ki, hogy nem szorítja vissza a kezem, nem csókol meg. Ernyedten fekszik előttem, szeme sem rebben. Halkan szólongattam:

— Mama, én vagyok itt! Nem ismersz meg?... Nézd, mit hoztam... Gombát. .. Cepegombát...

Nem felelt, csak feküdt közönyösen.

Hízelegtem, ahogy gyermek szokott az anyjának, és beszéltem hozzá komolyan, mint anya a gyermekéhez. De nem figyel* fel, bármennyire akartam, sürgettem.

Aztán a csapnál megmostam a maradék epret, egyenként a szájába tettem. Erre végre megrezzent, s villanásnyi értelem gyúlt a szemében. Szólt hozzám. Ö kérdezett:

— Már érik? De finom. Idén sok lesz! Szedjétek le mind, gyerekek.

Azt hitte, a mi kertünkből szedtem ezt az epret.

Szégyelltem magam. Szó nélkül etettem. Az utolsó szemnél már látszott: alig birkózik meg vele. Elfáradt; szemét lehunyva közölte:

— Ejnye! De jó leves volt, kedves!

Nem szólt többet, betemetkezett magányába. Elérhetetlen mélybe, ahová már a hangom se követhette.

— Jaj! Még ne! Anyám! Szólj hozzám még egyszer! — akartam kiáltani.

Hirtelen ötlettel pénztárcám kerestem. Gondoltam, o „dugsegéllyel” még vásárolhatok parányi értelmet, hiszen úgy örült neki mindig szegényke.

Megfogtam a kezét, kisimítottam az ujját. A buksza tartalmát beleöntöttem. Majdnem az egész havi fizetésemet.

Azt a pillanatnyi időt, amíg a „hatásra" várakoztam, soha nem felejtem el. Kétségbeesett fájdalommal néztem, tehetetlenségem miatti haraggal, tekintetem jajongott, és szuggeráita belé az értelmet.

A recés szélű forintosok meg a papírpénz is kihullott a kezéből. Mind. Le a földre. Szét gurult az éjjeliszekrény meg az ágy mellett.

Megszégyenülve szedtem össze.

Nem bírtam soká ott maradni. Haza se mentem. A kis kanadai házat diófáival együtt messze elkerültem. Már a déli vonattal utaztam vissza Pestre. A kosár gombát is elhagytam. Hol? Ki tudja?

Egész úton úgy ültem a kupé sarkában, mintha egybeforrasztottak volna a berendezéssel. Csak a kezem meg a lábam mozdult a kocsi rándulásánál ernyedten. Néztem kifelé az ablakon, és nem tudtam, mikor értünk Kál-Kápol- nára, Hatvanba, útközben szálltak-e fel emberek. Egybefolyt a város a mezővel, a hegyekkel, a végtelen éggel. Sehol zaj, kiabálás, élet Ügy tűnt: kilométerekre megnyúlnak a velünk párhuzamosan futó országúton a gyerekek, lányok, a felnőttek, a traktorok, autók, lovak, tehenek. Furcsa színű kordont húznak a végeláthatatlan messzeségben a száguldó vonat mellett. S én keresztül néztem rajtuk, s csak anyámat láttam.

Zilált, vékony ősz fonata megtelt, sötétedett, óriás konty nőtt koronaként a fejére. Egyszerre csak huncut tekintetű, mongolarcú, sudár nő haladt velem. Ringott a melle, majd szétpattant blúza, a keményre vasalt sok szoknyában olyan kényesen lépkedett.

— Ilyen lehetett! — gondoltam, mert én, az utolsó gyerek sohasem láttam őt fiatalnak, sohasem láttam szépnek. Csak fáradtnak, koraöregnek. Nem emlékeztem dalolására, nevetésére se. Hallgatag volt és szomorú. Mindig dolgozott. Nem bízott, nem hitt ő másban, csak saját erejében.

Észre se vettem, amikor beérkeztünk Pestre. A kalauz hangja riasztott fel. Olyan nehéznek éreztem magam, alig tudtam a vonatról leszállni. Az állomás szürkeségéből kilépve a délutáni napfénytől káprázott a szemem. Csikorogva fékeztek a villamosok, majd elmentek. Egyikre sem léptem fel.

Sokáig gyalogoltam. Szürkült már erősen, amikor otthonom ajtaján beléptem. S akkor józanodtam ki egészen, akkor értettem meg: — a szülői ház kapuja most záródott be végleg mögöttem.