Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 2. szám - JELENÜNK - Püspöki Mihály: Mire felszárad a harmat
JELE INI Ül INI IK Mostanában, ahogy elnézem a mai pa- rasztviaialokat, minduntalan feltevődik bennem a kérdés: vajon a mostani fiatalságba, az utánunk fölzárkózó nemzedékbe ét- plántálódoíi-é az a virtus, az a versengési szellem, ami a munka próbatételét jelenti? Amikor az embert — a nyers erő mellett — a megszerzett tudása, ügyessége és tapasztalata révén, embertársai fölé felemeli. Minden bizonnyal, a jelenlegi fiatalságban is munkál az egészséges versengés szelleme. Hiszen sosem volt időszerűbb a mesebeli gépészkovács esete, aki a meghibásodott gépkocsira mért két kalapács- ütésért 102 forintot kért a bajbajutott úrvezetőtől, mondván: a két kalapácsütés keítő forint, s az, hogy hova üssön, azért kerek százas dukál. Nos, a fentiek után, amikor traktorra ülnek, gépet kezelnek a mai fiatalok, majd- hogy nem joggal mondják: az előttük járó öregeknek halvány ,,gőzük’* nincs a motorizációhoz, ez elektronika ismeretéhez és Tizenhetedik életévemben járhattam, amikor egyik augusztusi vasárnap délután, úgy öt óra tájt, futó záporeső paskolta végig a határt. A lehullott csapadékot nem lehetett éppen bőségesnek nevezni, de annyira már elegendő volt, hogy így szóljon az apám: — Hát ez jókor jött! — kémlelt ki a ház eresze alól. Ha csak az út porát verte is el, orra azért már alkalmas, hogy hajnalra kiadós harmattal kamatozzék. Ez pedig azt jelenti, hogy kaszálhatjuk a sarjút a Surjánban. Ezzel leakasztotta a két kaszát a szegről, aztán kirámolta az üllőt, a kaszaverő kalapácsot a tokmányos- tarisznyából, s amikor minden készséget maga elé helyezett a földre, akkor egy zsákot összegöngyölve maga alá helyezett és nekifogott a kaszaverésnek. S míg a keze ügyében levő kasza élét kopogtatta a kalapács fokával, addig — némi szüneteket tartva — a következő intelmeket intézte hozzám: — A kaszaverésnél vigyázni kell. Ha nagyon ráversz, ha nagy erőt adsz az ütésbe, kicsipkéződik az éle. Olyan lesz, mint a fűrész, és sokat kell fenni, mire az élét helyrehozod. Egy-egy arasznyit haladva tovább magyarázta a kaszaverés titkát. — Az meg még nagyobb hiba, ha az ember ide, meg amoda koppint a kalapáccsal. Ilyenkor a kasza életlen marad, s az ilyen szerszám, bizony, megcsúfolja a gazdáját. A kaszák rendbehozatala után odaszólt az anyámnak, aki a jószágok között postorgott az udvaron. így tovább. Mert, ahogy mondják ők: ez ,,ősöknek” csak annyi tudnivaló kívántatoít meg, hogy bánni tudjanak a jószággal, a szerszámnak nevezett kaszával, kapával és a többi kézioszközzel. Ha mindezeknek az egyszerű dolgoknak a végzését ,,magukba- szívták” (nem tanulták!), akkor ,,ótviccelhet- ték" az életet, minden különösebb fejfájás nélkül. Az egyre jobban motorizálódó életünk alapján, amikor mi, az idősebbek visszakalandozunk gondolatban az alig harminc— negyven esztendővel múlt időbe, bizony, nehezen tudunk visszavágni a hetvenkedők- nek. Legfeljebb, csak annyit dünnyögünk vissza az okvetetlenkedőknek, hogy: Nono! A valamikori életnek is megvoltak a maga próbatételei! A testet kizsigerelő, agyvelőt megszikkasztó tapasztalatok, ismeretek megszerzése, melyen nékünk is ót kellett vergődni, suttyó-legény korunkban, mire bánni tudtunk a jószággal, a szerszámmal. — Annak a két széltolónak meg — célzott a két legénybátyámra —, akik most is a lányok után szédelegnek, mondd meg: reggel a Csonkalaposra menjenek: mélyítsenek a víztárológödrön vagy méternyit, mert ha nem lesz elegendő víz az árasztáshoz, akkor gubiccsá satnyul a bogyiszpaprika. Másnap hajnalban valóban korán keltünk. Édesapám az elemózsiával megrakott szeredás szíját, én meg a szer- számostarisznya madzagját tekertem a kasza nyelének kocsára, majd az így elrendezett készséget bal vállon átdobva, bal kézzel a kasza alsó nyelét markolva, elindultunk a vaksötétben. S míg talpunk alatt puhán, kellemesen lapult a kocsiút pora, addig én az álmossággal viaskodtam. Úgyszólván, minden akaratomat össze kellett szednem, hogy gyaloglás közben el ne aludjak. Még így is, olykor arra riadtam fel, hogy meg-megtántorodom az álmosságtól. És amikor az öreg Fülöp János háza megett lévő kerékvetőfaoszlopnak nekimentem, kis híja volt, hogy a kaszába bele nem gabalyod- tam. Rám is mordult a jóapám. — Nézz a talpad alá, te álomszuszék! Ha nem vigyázol, nagyon hamar Szent Péternél jelentkezhetsz kaszálni I A Surján volt a legtávolabbi határrésze, s egyben a legsilányabb területe a községünknek. Azon a határrészen, a szürkés-sárga sívó homokon még a rozs is gyéren termett meg. Inkább csak napraforgót, csalamádét termesztettek a dombhátakon. A Surjánban kaszált széna és sarjú meg annyira hitvány takarmánynak számított, hogy azon levetkőzött a jószág, nem tejeit tőle a tehén. Mi is csak úgy tudtuk hasznosítani, hogy alsóréti szénával, zabosbükkönnyel szecskáztuk búzapelyvával kevertük és répagyaluval szeletelt répával pácoltuk. Ennek a határ-résznek jellegzetessége volt a dűlőkön át meg átkanyar- gó vízjárások, erek tömkelegé. Ezekben az erekben vígan díszlett a borotvaéles sás, a hároméiü csáté és a bokáig érő tocsogóban a pióca. A hátasabb rétoldalakon pedig a libaszőrnek nevezett selyemfű zöldellt, melynek a buja levélzete oly síkos volt szárazság idején, mintha valami láthatatlan kéz beszappanozta volna. Csátékaszáláshoz nem kívántatott különösebb erőkifejtés és ügyesség. Ha valaki reggel egyszer megfente a kaszáját, elkaszálhatott napestig, hogy egyetlenegyszer is fennie kellett volna. Csak arra kellett vigyáznia, hogy meg ne álljon, mert amint megállt, az éhes piócahad máris ráakaszkodott a lábaira, s csak lesózás- sal tudott szabadulni. És amilyen könnyű volt a tocsogókban a kaszálás, ugyanakkor embert megpróbáló szívósságot, tapasztalatot és karbantartott szerszámot kívánt meg a selyemfű kaszálása. Mindezekkel az apám is tisztában volt. S azért, amint kiértünk a kaszálónkra, azon nyomban felgyürekezett térdig, majd maga után vonva a kaszát, a sarkán csúsztatva a kasza fokát, kicsapta a nyilas szélét. Hogy a mezsgyén a szomszédokéba bele ne kaszáljunk, de a magunkét se haggyuk el. Nekiveselkedtünk a munkának. Még úgyszólván félhomály derengett, de friss erővel vágtuk a rendet. Ö haladt elől, én meg, a tanuló-kaszás, utána. Mindkettőnknek egyszerre hajolt a dereka, lendült a karja, miközben a kaszánk nyomán, henteregve sodródott ki a sarjú a rend szélére. Húsz—harminc lépést haladva, megálltunk. Ilyenkor elővettük a nadrág korcára akasztott tokmánybái a mindig vízben álló kaszafént és megfentük a szerszámot becsületesen. Apám részéről mindig elhangzott egy-egy okítás. — Úgy fend a kaszát, hogy a kaszatén a kasza fokán kopogjon! Mert máskülönben elfened az élét. Márpedig früstök előtt kaszaverésről szó sem lehet! Ha meg sörény, szálladzó fű maradt utánam, akkor meg alábbi tanácsot adta: — A kaszát csak annyira ereszd előre a fűben, amennyit könnyedén el tud söpörni. És ügyelj arra is, hogy a kasza sarka a fű tövénél egy centire a földtől járjon. Annál sem lejjebb, sem feljebb. Mert ha a szerszám éle iiiititiMiiiiiitiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiHitititiimiHiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiMHiitiiiiiiiiimfiiH PÜSPÖKI MIHÁLY: 1 2 = Mire fölszárad a harmat...- r i I TillllllllllllllllllUIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIMIIIIIHIIIIIIHIlT
