Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 3. szám - JELENÜNK - Gyurkó Géza: partok, vagy gátak

gint szóltak. Most gyere haver, most még azt se mondhatják, hogy nem voltál becsületes . . . Ekkor meg már bolond lettem volna. Nem igaz? Ott­hagyni egy szocialista üzemet, ott­hagyni azokat, akikkel majdnem egy­más torkát szorongattuk, a meló mi­att, a barátokat, a szakikat, elvtársa­kat. Nem. Azt szoktam mondani, hogy szívet cseréljen, aki üzemet cserél ... Még mindig csak a félmunkások mondták erre, hogy hülye vagyok. — Ha én most azt írnám le egy újságban, hogy milyen a magyar munkásosztály, nem nevettetném ki magam? — Nem. A magyar munkásosztály ilyen. Ha a munkást megbecsülik, ha nemcsak elvekben van szava, papíron joga és nemcsak ünnepi gyűlésen van neve, akkor és ott ilyen a munkás. Ilyen, mint én. Elnézést, nehogy így írja le. Azt írja: olyan vagyok én, mint ők, — Jó, rendben van: ilyen a magyar munkásosztály. De még néhány éve is százezrek cseréltek gazdát, azazhogy üzemet, amikor itt a városban törvé- nyesen-e, jogtalanul-e, most már mindegy, de összefogtak a vállalati vezetők is, hogy az egymástól átlépni akarókat ne vegyék fel. Másszóval, „kizárták” a munkahelyet változtatni akarókat. Na persze jobbára csak papíron. Miért volt „olyan” a magyar munkásosztály? — Drága elvtársam, hát én hoz­tam a szabad munkavállalásra való törvényt, vagy akár a társaim itt a gépeknél? A gyárkapukat sem én nyi­tottam ki a vándormadarak előtt, s aki arra emlékezik, hogy én vagy bár­melyik társam innen, a tmk-üzemből egyetlen fillérrel is magasabb órabért ígért volna valakinek, csakhogy ide­jöjjön — nahát annak én fizetem az évi nyereségét. Szenvedője voltam legfeljebb jómagam is ennek a tisz­tességtelen versenynek. Mert a pénz nem minden. De azt se felejtse sen­ki, hogy a gyufát és a féldecit, a ba­bakocsit és a kenyeret, de még a la­kást is pénzért adják ebben az or­szágban. És azt is el kell mondanom, hogy Magyarországon ma nem a mun­kások a leggazdagabbak. Én még nem hallottam, hogy egy melós mond­juk Tokióba küldte volna a lányát üdülni, hogy kipihenje az érettségi utáni fáradalmait. Hát akkor meg miért baj, hogy becsületes munkával több pénzt akarunk? ^ D. L. a város legnagyobb könnyű­ipari üzemének igazgatója: — Egyesek azt hiszik, hogy az üze­mi demokrácia, olyan divatos szólás­mondás, amit illik elmondani minden jobb üzemi társaságban. Pedig kije­lenthetem, hogy az adott és nem is mindig szerencsés körülmények között is egyszerűen elképzelhetetlen enél- kül élni és dolgozni. Hát hogyan tud­jak irányítani, tervezni, vezetni egyál­talán, ha a munkásoknak fogalmuk sincs arról, hogy mi és miért történik a gyárban. A fenébe is, a gyárat nem viheti haza, pedig az övé, de az ott­honát behozhatja a gyárba , . . — Azt hiszem ezt nem értem. Mi az, hogy az otthonukat behozhatják a gyárba? — Csak látszólag képletes valami ez. Az otthon alatt nem a hálószobát, meg a konyhát értjük. A családot in­kább. A gondok, a tervek közösségét, a kudarcok vállalásának, a sikerek örömének közösségét. Mindez együtt: a család, az otthon. Mindez együtt: üzemi demokrácia. Romantikusnak találja talán? — Nem. Mert nem hiszem, hogy a romantika és az üzem kizárja egymást. Legfeljebb fészkelődnek egymás mel­lett. L. J. a városvégi nagyüzem párt- bizottságának titkára: — Az igazság látszólagos. Igazság­nak tűnik, pedig csak látszat valójá­ban. Hát hogyne volna könnyű akkor ellenük érvelni, ha tíz, vagy száz mun­kás, itt ebben a gyárban, annyit ko- nyít a termeléshez, mint hajdú a ha­rangöntéshez. Még tanulni sem akar­nak, Minek? — mondják, a bér azzal a sok vesződséggel nem áll majd arányban. Na és akkor ezek szóljanak bele a gyár dolgába? Persze, meg kell mondani, hogy ezeknek is joguk van, őket is nevelni kell, hogy szól­janak is bele. De a titok nyitja, ha van egyáltalán itt titok, a szocialista brigádokban rejlik. Ezekbe a brigá­dokba, a munkások legjobbjai tömö­rültek. Azok, akik már a legjobbak, s azok, akik akarják, hogy a legjob­bak legyenek. Értelmes, igényes, tö­rekvő és felelősségteljes emberek ezek. Ha rajtam állna, rájuk bíznám az üzem sorsát. De rosszul is mondom: lényegében gyakorlatilag már most az ő kezükben is van. — Elképzelhető lenne például, hogy a szocialista brigádok küldöttei ope­ratívan is beleszóljanak az üzem éle­tébe. A személyi kérdésektől a gazda­ságig bezárólag? Valamiféle igazgató tanácsra gondolok a kapitalista vi­lágból kölcsönzött terminológiával ugyan, de a mi valóságunk munkás tartalmával? — Elképzelhető! T. M. egy könnyűipari üzem dolgo­zója: — Nem értem pontosan mire gon­dolsz? — Mondom, valamiféle igazgató tanácsra. A szocialista brigádvezetők­ből például. S ez beleszóhatna a . . . — Na látod, itt a baj. A feltételes módban. Beleszólhatna? Vagy van joga, törvénybe iktatott joga, vagy nincs. A feltételes módok, mindig azt tételezik fel, ami a lehetőség ellen hat.. . — Ez nagyon tudományosízű meg­fogalmazás ... — Esti egyetemre járok és... hm... a törvények objektív jellegéből má­sodszorra már jól sikerült a vizsgám... K. P. pártmunkás, a város vezetői közül: — Keret is kell és tartalom is. Úgy érzem jómagam is, hogy azok a ke­retek, amelyek lehetővé tették, hogy a munkások élni tudjanak az üzemi demokrácia lehetőségeivel, szűkek lettek. A gyerekből legalábbis ka­masz lett. És nem is nyápic, hanem izmos kamasz. De persze az is igaz, hogy a keretek csak a lehetőségét adják meg, hogy azt újszerű és kor­szerű tartalommal töltsük meg. Talán az lenne a következő lépés, hogy ne általában a munkásokról beszéljünk, hanem a munkások legjobbjairól, de legalábbis a derékhadáról! Mert munkás a részeges anyagmozgató is például, de munkás az éjszakánként könyv fölé görnyedő szocialista bri­gádtag is. Melyikhez mérjük a szo­cialista demokrácia igényét, tartal­mát és holnapját? — Nem tartja egységesnek a ma­gyar munkásosztályt? —* Ez provokatív kérdésnek tűnik így. Persze, hogy céljaiban és legfő­képpen ideológiájában egységes és mindinkább azzá kovácsolódik. Ám ez miért mondana ellent annak, hogy a munkásosztályra is hat önnön fej­lődésének belső objektív törvénye, az abból adódó nem kevés ellentmon­dás. . . Ezek vizsgálatánál, felszámo­lásánál mégis csak azokra kell tekin­tettel lennünk, akik a munkásosztály élén és nem a végén haladnak. Ezért mondtam azt, hogy bizonyos kérdé­sek konkrét vizsgálatánál, s gondo­lom ilyen kérdés az üzemi demokrácia, általánosnak érezhető így és ez a kategória. A fogalmon belül is pon­tosabb disztingvációra van szükség... Az üzemi újságban fotót közöltek: a gyenge minőségű kép is hitelesen ábrázolja, hogyan rohanják meg az autóbuszokat a műszak után a gyár dolgozói. Könnyű lenne most leírni azt a naivitást, hogy majd ha minden munkásnak autója lesz, akkor türel­me is lesz, hogy ne rohanjon ész nél­kül a műszak után haza, mikor az okos szóváltás gyülekezésére lenne szükség. Egyrészt történelmileg belát­ható időn belül is aligha jutnánk el az effajta autós Kánaánhoz, másrészt akkor sem lenne semmi garancia ar­ra, hogy ne rohamoznák meg a saját gépkocsijaikat. Itt, ebben a városban, s mindazokban a városokban, ahol a munkásosztály önmaga feltöltését „első" kézből végezte és még, ha lényegében kevesebb utánpótlással, de ma is végzi, egyszóval, ahol az első nemzedék a munkás, minden bi­zonnyal továbbra is a nevelés, a mun­kásszellem kialakítása az alap és az elsődleges. Ám az iskolai nevelésnek is meg­vannak a maga lehetőségei, céljai, eszközei és törvényei: partok — és nem gátak —, amelyek között széle­sen, gazdagon az óceán felé folyik a víz.

Next

/
Oldalképek
Tartalom