Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Balogh Béni: A rablólovag aranyai

gyobbik Móré-fiú parancsolt a nánai tüzéreknek.

így érkezett el az este.

Szép holdvilágos éjszaka volt, szeptember vége , . . Vuri bég Tarnó- ca-parti sátrában levelet diktált egy dervisnek, amelyben a Márkáz ellen vonuló csapatok Nána alá rendelését parancsolja.

A nánai rablók mitsem tudtak erről, de az tény, hogy a török ágyúkat elhallgattatták, nagy örömet keltett közöttük.

— Nem mernek támadni — hety- kélkedett az egyik.

— Úgy látszik félnek tőlünk — tette hozzá a másik.

— Bort adj főkapitány úr — követelte Mórétól a harmadik.

A rablólovag azonban gondterheltnek látszott. .. Tudta, nincs annyi lőporuk, hogy hetekig bírják az ostromot ... És a török úgysem nyugszik. Vonzza a sok kincs híre.

Egész éjszaka fenn virrasztott hát, de nem adott bort a haramiáknak. Ne is mondjam, hogy micsoda méltatlankodás, felháborodás lett úrrá rajtuk.

— Nem elég, hogy érte hullajtjuk vérünket — zúgolódtak.

— Meg a kincseiért — gondolta savanyúan a zajt hallva Móré, s ugyancsak törte a fejét, hogyan szökjön meg innen, sorsukra hagyva rablócimboráit.

Ezalatt, hogy hogy nem, de titokban kiszabadították a börtönből Vak Ádámot, és ő valamint a legvérszomjasabb rablók azon törték a fejüket, hogy elfogják Mórét, s két fiával együtt kiszolgáltatják a töröknek.

A rablólovag megtudta ezt — bizonyára valamelyik besúgójától —, s most már nem kegyelmezett Vak Adómnak . . . Másnap hajnalban a vár piacán, a rablósereg nagy részének szemeláttára felakasztatta .. .

Óriási felháborodás támadt erre a haramiák között, többen még a földhöz is vagdosták fegyvereiket, mondván:

— Gyalázat, hogy ilyen derék cimborát, mint Adóm, ily csúf sorsra juttatta.

— Az életemre tört! — ordítozta Móré László. — így jár mindenki, aki ezt merészeli!

Ám a haramiák csak többen voltak, no meg ráadásul a vár alatt táborozott a török ... A rablólovag így nem merte tovább feszíteni a húrt. . . Ravaszsághoz folyamodott.

— Háromszoros zsoldot kap, aki vitézül küzd — jelentette ki. — De már előtte aranyakat adok annak, aki bástyavédelemre jelentkezik.

Nagy tolongás, üdvrivalgás támadt a haramiák soraiban .. És Móré László valóban megkezdette a rablósereg között az aranypénzek kiosztását.

Alig adott azonban száznak, amikor fenn a bástyákon megszólaltak a riadó kürtök, jelezve a janicsárok támadását.

Móré, noha számított erre, de még nem várta . .. Meglepetten rohant

hát fel fiaival a négyszögletű főtorony tetejére, s körül szemlélte a janicsárokat. Ugyancsak elámult őkelme! Ennyi seregre bizony nem számított. Közel háromezer gyalog török igyekezett a létrákon felfelé. . .

Am a rablósereg — amelynek soraiban a magyarokon kívül olasz, spanyol, cseh, sőt még vallon is került — most ugyancsak megemberelte magát. Harciason, igazi vitézekhez illő módon küzdött.

(A reggeli aranyosztogatás megtette a hatását!)

Egész álló délelőtt folyt a küzdelem, de a török nem tudott bejutni a nánai várba . . .

Vuri bég ugyancsak tépte a sza- kállát Tarnóca-parti sátrában... Tudta, ha ezt a rablófészket nem perzseli fel, s az aranyakat nem szállítja el a budai várba — kegyvesztett lesz a basánál, ami, csak Allah tudja, milyen következményekkel járhat!

Miután a janicsárok első ostroma sikertelenül végződött, Vuri bég újra lövetni kezdte a várat. . .

Való igaz, hogy a nánai vár egy kis dombra épült, de falai mégis erősek s vastagok voltak ... így az ágyúlövések még nem sok kárt tettek benne.

... A második este Móré László tovább folytatta az aranytallérok osztását. A soknemzetiségű rablócsapat örömtáncot járt a várudvaron, többször megéljenezve kapitányát.

A rablólovagban — aki kezdettől fogva nemigen bízott a sikeres várvédelemben — most nagy reménység lángolt fel . . .

— Mégis sikerül megvédeni a váram — gondolta örömmel. — Hiába, az arany megteszi hatását. . . Ezután majd másként beszél velem a budai basa is.

így aztán — bár igen félt a részeg rablóktól — mégis osztatott ki némi bort közöttük.

A vár piacán pedig nagy tűz égett, ahol talán ötfajta nemzet fiai ropták táncukat.

— Látjátok gyermekeim — fordult két fiához Móré. — Az arany és a mámor mozgatja a rablókat... De talán az egész világot is.

— Édesapám, miért nem állunk át a hazánkhoz? — kérdezte a kisebbik Móré-fiú.

A rablólovag elgondolkodott.

— Tanuld meg fiam, hogy engem ott haramiának tartanak . , . Talán börtönbe is dugnának.

— Ezt kétlem atyám — szólalt meg a nagyobbik fiú. — Csupán a kincseket kellene átadnod . . . Bizonyára kaphatnál rendes, szabad kapitányi rangot.

— Én azonban azt akarom, hogy gazdagok legyetek ... A gazdagság nagy hatalom ... Jól jegyezzétek ezt meg I

Ezután a három Móré nyugovóra tért. (Annyira biztosak voltak dolgukban, hogy ezt megmerték tenni.)

Am az éj folyamán különös dolog történt... Az egyik ittas rabló megfojtotta a pincemestert, elvette tőle a

kulcsokat, mire a sereg nagyrésze a hordók mellé telepedett.

Nagy ivászat, dulakodás következett ezután.

A potyaivás híre persze a bástyaőrséghez is eljutott, mire azok is elhagyták őrhelyeiket, hogy a kancsók mélységes fenekére nézzenek.

Hajnal felé valóságos bábeli hangzavar uralkodott már a pincékben . . . öt-hat nyelven gajdoltak a részeg rablók. Reggelre pedig valahányat elnyomta a buzgóság, s ki ahol volt, ott dűlt el, mint holmi oldalba rúgott krumpliszsák.

Hajnal felé a török őrszemek meglepetten tapasztalták, hogy a bástyákon egyetlen őr sem tartózkodik.

Menten jelentették Vuri bégnek . . . Az ötven felé tartó török tiszt mérgesen ébredt, de mikor a hírt meghallotta, rögvest kiment az álom a szeméből.

— Ostromra! — adta ki sebtiben a parancsot. — Ezek az átkozottak talán megszöktek a föld alatt, s magukkal vitték a kincseket.

(Vuri bég ugyanis eleget hallotta, hogy a magyar várakat titkos, földalatti alagutak kötik össze egymással.)

Még jóformán alig érkezett el a csípős szeptemberi reggel, amikor a háromezer janicsár újra ostrom alá vette a nánai várat.

A hirtelen támadt dübörgésre természetesen felébredt az öreg Móré és két fia is.

A rablólovag azonnal rohant a négyszögletes főtoronyba!

Nem akart hinni a szemének . . . Annyi török mászott már a falon, mint fűszál a réten.

— Riadó! Riadói — ordítozta, és kereste embereit.

Legnagyobb meglepetésére azonban alig volt ébren 10—15! A többi pedig részegen horkolt.

— Ki a falakra! Gyorsan! — adta, osztogatta a parancsokat, ha lett volna kinek!

— Mi volt itt az éjszaka? — ordított rá eqy ébren lévő rablóra.

—- Feltörték a pincét, nagyuram.

— Végünk van! — hördült fel erre Móré, majd a 10 embert és a két fiát magához parancsolta. — Gyertek velem" a kincstárba — tette hozzá reszketve. A titkos ajtón át egy-kettőre a rablólovag kincstárába jutottak ... A rablók, de még a két Móré-fiú szeme is káprázott attól, Gmit ott láttak. .. Hordóstól állott ott a temérdek aranytallér, ezüstdénár és a szivárvány minden színében tündöklő számtalan drágakő.

— No, ne bámészkodjatok, hanem munkára!... Mindenki töltsön meg egy zsákot, aztán fel vele a bástyafokára — förmedt reájok.

A jelenlévők azt hitték, meghibbant a főkapitány, de még e veszélyes óráiban is annyira féltek tőle, hogy e különös parancsot zokszó nélkül teljesítették.

Amikor a zsákok megteltek aranytallérokkal, megindultak azokkal a falak, a bástyák tetejére.