Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 2. szám - LEVELESLÁDA
l, ii: I m;::; I: ilMii Hinni kii 11 !imi: ii ii i: i ’! m 111 mm 11 m! i:;ii inmu ;n I mmiimimmmiiniimmimii Olvasó, szerző, szerkesztő liMiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiKiiiiiiiuMüiiiiiiiimiui miiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiHiiiiiiiiiiiiH Csodálatosképpen tudatom háromfelé hasadt és most agyam három dimenzióban diktálja toliamnak e cikket. Először olvasó vagyok, másodszor: szerző. És harmadszor: az egykori „üzenet" című egykori folyóirat egykori szerkesztője. Sé- rüit személyiség vagyok tehát, de egyik énemet sem hagyom a másik fölé kerekedni, mind a hármat megzabolázom, rendszerező gondolkodásra szorítom őket. Ha csapongnak is még, azért egybefonódva, egymást el nem hagyva teszj,k ezt. A Hevesi Szemle felelős szerkesztője arra kért, írjak néhány sort arról, hogy a folyóiratot a fővárosban (meglehet, másutt sem) nem terjesztik. A felkérésnek eleget téve most furcsa idézettel kezdem. „Üj, időszaki folyóirat első számát tartja kezében az olvasó: a Hevesi Szemlét. Az új folyóirat címe egyúttal megadja e lap célját és megjelöli helyét is a nyomtatott betűk hazai világában. Heves megye fejlődő, gyarapodó társadalmához, a tájhoz kötődve az itt élő, dolgozó, alkotni akaró és tudó emberek fóruma kíván e szemle lenni. Nem a kinyilatkoztatásé, hanem a megnyilatkozásé, nem a mindent tudásé, de a mindent tudni akarásé, elkötelezetten, de megváltoztatni akaróan! Ügy véljük, hogy jó értelemben vett lokálpatriotizmus nem jelenthet provincializmust a haza egy kisebb tája és annak népe életének, gondjainak, terveinek tükrözése tisztesen csillogó mozaikkockája lehet az egész ország mozaik pannójának. A Hevesi Szemle pódium akar lenni, ahová gondjaival és gondolataival felállhat mindenki, akinek mondanivalója van közös dolgaink jobbítása, sorsunk gyarapítása ügyében. A mátrai, a bükki táj e szemléje szó szerint is igyekszik majd megszemlélni és megszemléltetni a megye szellemi kincseit, feltárni azok nyomán szocialista fejlődésünk gazdagságát, de szemlézni is, tehát válogatni is akar belőlük, a lényeget kiemelni és elválasztani a lényegtelentől. Vitázni is akarunk, de nem a vitáért és persze szót is érteni, de nem a szellemi megalkuvás langyos békéje kedvéért. Hanem a szocialista holnapért! Köszöntjük hát az olvasót és szerzőnek várjukl A Szerkesztő Bizottsági" Amikor tavaly áprilisban kezembe vettem a Hevesi Szemle első évfolyamának első számát, még nem sejthettem pontosan, mivé fejlődik, mi lesz a folyóiratból. Csupán az újszülött kezén ez a kis fentebb idézett cédula, a beköszöntő hirdette, hogy „megnövök én, felnövök én . . ." Az egészséges fejlődésre biztosítékot a szülők, a szerkesztők névsora, személye adott, valamint az a legegyszerűbb tény, hogy tudniillik már az első szám is (a gyermek is) mutatta magát: „Egészséges vagyok. Én vagyok — én. A kezemen levő cédulát nem cserélték el sem Miskolccal, sem Debrecennel, sem Szegeddel, sem senkivel. Nézzétek minden vonásom hasonlít a szüléimére, természetem teljesen rájuk ütött." Semmi szemforgatás. Mint olvasó, de mint szerző is örültem az első számnak. Hiszen az első számban megjelent az én elbeszélésem is. Szerzőnek lenni különös áliapot, tudom én azt jól, mennyire tud örülni és akár a vakságig elfogulttá válni az ember. (Élt Egerben egy zongorista, aki nagyszerűen forgatta a tollat is és akit emellett különös kritikai érzékkel áldott meg az úristen. Állandóan bírálta a Népújságot és gyengének tartott bennünket, a riportok, cikkek íróit. És csodálatos módon, amikor az ő — hangsúlyozom: kitűnő — írása megjelent a lapban, a mi kis újságunk azonnal jó lett, színvonalas, színes, nagyszerű! És természetesen mi, kollégák is, lapcsinálók, született talentumok.) Visszakanyarodva magunkhoz, a Hevesi Szemléhez. Lassan másfél évtizede már, hogy Gyurkó Gézával és Farkas Andrással volt egy csendes kísérletünk egy állandó Heves megyei irodalmi folyóirat megteremtésére. Vajúdtak a hegyek, született egy kis egér. 1961. május elsejére sikerült kiadnunk az első számot „üzenet" címmel. Valljuk be, gyenge kísérlet volt, szép, nagyotakará- sunk hamvába hullt. Több szám nem is látott napvilágot. A sok jó vers és próza mellett utólag látom mekkora szerencse, hogy nem került ez az egyetlen folyóirat a fentebb említett zongorista kollégánk kezébe. A bukás azonban mégsem volt akkora, hogy másfél évtizedig hallgasson Eger. A hallgatás okát ma sem ismerem. A hallgatás legfeljebb csak egyre volt jó: nagyon meggondolni, milyen természetű legyen az új folyóirat. A gondolat ilyen hosszú kihordása mégis hasznos volt: jó eredményt, színvonalas kiadványt szült. Bármennyifelé is szakadt a lelkem, azért tulajdonképpen szomorúan meg kell állapítanom, hogy én azok közé az átlagemberek közé tartozom, akik először is olvasók (a tizenkét éves koromban írt első és utolsó nagy regényemet nem számítva), s csak később, nagyon is másodlagosan számítok szerzőnek. Szerkesztőnek pedig balsorsom nagyon is véletlenül sodort a lap élére. Ezt abból is megállapíthattam, hogy mennyire örültem, mennyire örömmel olvastam a Hevesi Szemle tavalyi három és idei első számát, a négy számban megjelent minden szerző minden sorát. Heves megyei vagyok, persze. S nekem „nem térkép e táj". És befolyásol, persze, hogy ismerem a szerzőket személyesen is, némelyiket ó éppen negyedszázada már. De akit nem ismerek személyesen, de arrafelé, a hegyek lábánál, a szőlőtőkék között él, nékem mind rokonom, akkor is, ha nem fogadnak annak, akkor is maradok szegény, szégyellt rokon, de rokon. Mert ismerem eszüket, szívüket, karakterüket, életüket, tetteiket, gondolataik rugóit. Jobban is értem írásaikat, talán, mint más. Még mélyebbre ásva. Ismerem írásaik alanyait, tárgyait. Az embereket, a helyhatározókat, mindre név szerint és névtelenül is ráismerek, akkor is, ha sohasem éltek, sohasem léteztek. Mert akkor is éltek és léteztek, ha őkel csupán kitalálták, ha az írók őket csupán álmodták. Hiszen éppen ez a nagy vicc, ez az írás lényege, ez az író lelkének, agyának, képzeletének kvintesszenciája, hogy olyat tudjon álmodni — nékem olvasónak olyat álmodjon! — amelyet, illetve akit az életből lopott, az életből szőtt, úgyhogy én, az olvasó lopáson a szerzőt nem tudtam rajt kapni. Olvasom Farkas András, kedves barátom versét a tavalyi első számban: „Egy egri kiállításról." És tudom, pontosan tudom, hogy kiről szól, kit dicsér, kit marasztal el és azt is, hegy miért írja: „Nékem a semmi, az absztrakt / Csaknem egészen egyenlő, / Hogyha a fájdalom árán, / Hogyha a jó öröm útján / Futva rabolni akarnám / Azt, ami nékem igazság, / Azt, ami nékem a jeliem, / Azt, ami olyan egyéni, / Hogy lopakodva, szerényen, / Adja kezembe a kulcsot / Végre bejutni a szerző / Titkaihoz, rokonának. . . / Rögtön a kulcshoz!? Igen, rögtön a kulcshoz, Heves megye, Eger, az alkotó és a szerző lelkét nyitni, érteni. Elnézést, Bandikám, nálam van a kulcs, azt is tudom, kiről szól az ének. És hogyne tudnám, hogyne érteném, hogyne ismerném Gyurkó Géza „Aki megtalálta a Napot" című elbeszélésének (vagy minek nevezzem? talán siratónak, még inkább ríkatónak, de hát ilyen műfajt nem ismer a magyar irodalom) főszereplőjét, Erzsi nénijét, és mindazt, amit a szerző Erzsi néni életével, tetteivel, munkájával el akar mondani nekünk az olvasóknak. És ismerem és értem Ebergényi Tibort és különösen jól értem Papp János tollából megjelent Kilencezer nap című cikkét, hiszen ebből a kilencezer napból — mennyit is? — háromezerhatszáz napot én is ott töltöttem, a Heves megyei Népújságnál, mint annak katonája, szerzője, vezetője, küszködője. Folytatni kéne a szerzők és cikkeik és elbeszéléseik és verseik felsorolását, de hát talán néhány jelzésből is érthető, mire gondolok én most. Mondhatnám, vallhatnám, és nem is túloznék: az eddig írottak egy ember szubjektivizmusából származnak. Csakhogy a kilencezer nap, Erzsi néni, az említett vers nemcsak Heves megyéről beszél és nem is Egerről csupán. És bármily furcsa: nem is Erzsi néniről és nem is a Heves megyei Népújságról és nem is egyetlen alkotóról. Ezek az emberek, dolgok, ügyek az ország minden táján megtalálhatók, sorsuk ugyanaz. És mégis. A lelkűk más ... Az egyéniségét senki sem vetkőzheti le, az emberek, a tájak, a városok, s a hegyek, folyók egyéniségét egyetlen szerző sem veheti el. A jó szerző nem is akarja elvenni. Ezért fáj, ezért helytelen, hogy a nagyszerű Hevesi Szemle Budapesten nehezen kapható, alig vásárolható, alig olvasható. Nem túlzás: ez luxus. Már nem is tudom, ki képes számon tartani, hogy hazánkban mennyi újság, hetilap, folyóirat, évkönyv stb. jelenik meg. Ezer, kétezer, tízezer, millió? Olvasó nép vagyunk! Nagyszerű! És mégis. Halkan, de határozottan szeretném leszögezni, kijelenteni, hogy (mert kis ország vagyunk) Eger, Heves megye nem egy városaink, megyéink közül. E tájat megismerni mindenkinek minden oka, jó oka megvan. Nem is az emberek ellenállásáról, tudásszomjáról, egészséges kíváncsiságáról akartam én a befejező részben elmarasztaló szavakat ejteni, sokkal inkább arról, hogy Magyarországon, a lapok, folyóiratok terjesztőinek érdemes volna mindenre, így hát a Hevesi Szemlére is jobban odafigyelniük. Jó okunk van rá. Suha Andor Budapest 61
