Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Hekli József: Dráma és dramaturgia (tanulmány)
• lllltlM«IllllltIlIlllllllllllllllllltllllllllllllllllllllllllllllllllll«IIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIII|l|lllllllll|||||||III|tI|l lllltlllJllltII«Ml(lll>llirtlHtlHinilllll«lltlll*tlllllllltiattlllllllllll»lMIIIIIHIIIIItllllllllllll*M*tlIllllllllllll(IMIIII<IIIIIUIIltllllllllllllllH*llll^ 1 HEKLI JÓZSEF | Dráma és dramaturgia Cseh ov- be m u tató k a moszkvai és egri színpadokon ~ iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiNiniiiiiiiiiHtitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiniiiimiiiiiiiimimiiiiiiiiiiniiiitiiiiimiiiiimMiiiiiiiiiiiT A hagyományos, s már klasszikussá vált elveken épült drámairodalom hirtelen forrongásba jött, mikor a század- forduló éveiben színrekerültek Anton Pavlovics Csehov szokatlanul modern drámái. Bár első színműve a Sirály a pé- tervári Alekszandr Színház 1896-os bemutatóján megbukott, két évvel később a moszkvai Művész Színházban a darab már méltó elismerést kapott. Ettől fogva Csehov színpadi karrierje töretlenül felfelé ívelt, s viszonylag rövid időn belül a lenyűgözően érdekes és polifonikusan modern drámái meghódították a világ színpadait Európától Amerikáig. Csehov színdarabjainak hazájában elért sikereihez az is nagyban hozzájárult, hogy Olga Knipper a rendkívüli tehetségű művésznő, az író felesége, mindegyik drámája főszerepét eljátszotta; Arkagyinát a Sirályban, Jelena Andre- jevnát a Ványa bácsi-ban, Mását a Három nővér-ben, Ra- nyevszkaját a Cseresznyéskert-ben és Szarrát az Ivanov-ban. Századunkban is mind a mai napig a szovjet színpadokon igen népszerűek a már klasszikussá nemesült Csehov darabok, s majd mindegyik igényesebb rendező megkísérelte a már történelemmé vált csehovi világ egyéni hangú színpadi újrafogalmazását és korszerű értelmezését. Az elmúlt években és évtizedekben Magyarországon is több jelentős Csehov-bemutatót láthatott a közönség. Ritkább esetben volt szó Csehov-reneszánszról, inkább a drámák folyamatos műsorontartásárói lehet beszélni. Az 1950-es években Budapesten két emlékezetes bemutatót tartottak, az egyik a Nemzeti Színház Ványa bácsi-ja, a másik a Vígszínház Sirály-a volt. Az 1960-as évek végén ismét a Vígszínház remekelt a teljesen újrarendezett Ványa bácsi-val. Csehov drámái a vidéki színpadokon is gyakran arattak sikert, s bár néhány rendező eredeti ötletei és merészen interpretáló megoldásai közfigyelmet keltettek, mégis ezek az előadások lényegében szűkebb közönség előtt és nagyobb országos hullámverés nélkül zajlottak le. Külön ki kell viszont emelni az egri Gárdonyi Géza Színház 1963-as nemes és minden elismerést megérdemlő kezdeményezését, amikor is a színház a Platonov szerelmei című, befejezetlen Csehov színművét állította színpadra, s egyúttal vállalkozott a Csehov-torzó magyarországi ősbemutatójának megrendezésére is. Ez a művészileg is bátor tett ugyanakkor bekapcsolódás is volt a korszerű Csehov-játszás országos s részben nemzetközi áramkörébe. I. Csehov mértéktartó író, nemcsak terjedelemben és műfajban, hanem szemléletben, sőt mondanivalójában is. Finom tapintata és kitűnő ízlése csak annyit enged neki elmondani, amennyi feltétlen szükséges, inkább művészien lakonikus, mint bőkezűen terjengős. írásain szimbolikus többértelműség vonul át, s lágy líraisággal és romantikus elvágyódással is realista tudott maradni. Az orosz élet jellegzetes figuráit - főképp az intellektueleket — különleges érzékkel formázta meg novelláiban és színműveiben egyaránt. Elbeszélései és drámái sok közös vonást számlálnak. Színművei lényegében novelláinak dramatizált változatai. Drámáiban újszerű művészi eszközökkel és mély lélekelemzéssel mutat rá Csehov a századvég orosz értelmiségének emberibb élet utáni vágya és a valóság közötti tragikus ellentmondásra. „Csehov pályáján 1896-ban kezdődött a beteljesedés. Ekkor fogott hozzá „antidrámáihoz”, amelyek az Osztrovszkij-iskola hagyományaival szakítva, az orosz színházat a századvégi naturalista-szimbolista európai színház probléma- és légkörébe vonták, vagyis többé-kevésbé kapcsolódtak Ibsen és Hauptmann hétköz- napiság és költészet ellentétét feloldani próbáló törekvésekhez. Voltaképpen novelláit vitte színpadra, a szürke, aggasztó, érthetetlen valóságot, a leheletfinom bánatot és elvágyakozást, de közben megteremtette a cselekménynélküli, a „drámaiadon drámát", a „semmi” drámai törvényeit, a lírával és iróniával kevert tragédiát. Darabjaival nem volt könnyű dolga Sztanyiszlavszkijnak és Nyemirovics- Dancsenkónak, a Moszkvai Művész Színház vezetőinek, akik elsőnek ismerték fel Csehov színpadi zsenijét. A hagyománnyal való szakítás színésztől, rendezőtől, közönségtől egyaránt erőfeszítéseket követelt, nemcsak ízlésváltoztatást, hanem szembenézést is az orosz ürességgel." (1) Csehov drámái tartalmi és formai szempontból egyaránt újszerűek. Az előző korszakok klaszikus hagyományaival szakítva sajátos és jellegzetes stílust teremtett. A Csehov előtti társadalmi drámák egyik alapvető vonása az volt, hogy a mindennapi élet ábrázolását elfedték és elnyomták az események. A hétköznapok, a leginkább megszokott, általános életforma felmutatása szinte teljesen hiányzott ezekből a darabokból. Az élet folyásának egyenletes, semleges időszakát csupán a dráma kezdetén ábrázolták, mint expozíciót, a cselekmény bonyolításának kiindulópontját. A továbbiakban az egész dráma párbeszédszövevénye a cselekményt szolgálta, s az élet megszokott rendje teljesen háttérbe szorult, csak időnként emlékeztek rá, futólag szóltak róla. Egészen másképpen van Csehovnál. Nem keresi az eseményeket, ellenkezőleg, arra koncentrál, ami az életben a legmegszokottabb. Csehov meglátta, hogy az élet drámája éppen a hétköznapok halk folyásában megy végbe, amikor semmi sem történik. A mindennapi élet békés menete az író számára nem egyszerű környezet, háttér és nem is a cselekmény kiinduló pontja, hanem az élet drámájának a szférája, azaz alkotó tevékenységének közvetlen és alapvető objektuma. Ezért Csehovnál, minden hagyomány ellenére, a cselekmény a perifériákra szorul vissza, mint időben is jelentéktelen részlet, ugyanakkor a gyakran, nap mint nap ismétlődő, mindenki számára megszokott képezi a darab tartalmának alapját, fő masszívumát. A csehovi drámák cselekménye nem terjed túl az élet menetének megszokott keretein. „A külső eseménytelenség, a látványos mozdulatlanság mögött ugyanis a hősök félig tudatos lelki-szellemi izgalmai hullámzónak, reakcióként a világ egyhangúságára. A shakespeare-i drámával ellentétben Csehovnál nincsenek nagy szenvedélyek és összeomlások, a világ tovatűnő hangulatok szövevénye, a drámai lüktetés mégsem hiányzik, csak láthatatlan: az ember magával az élettel jut mély, megfoghatatlan ellentétbe, s ez a konfliktus felfokozza mind tehetetlensége tudatát, mind álmai poézisét. Ily módon a csehovi színmű a hétköznapok drámája és költői tiltakozás a hétköznapiság ellen, szimbólumokkal átvilágított lírai naturalizmus.” (2) A csehovi dramaturgia újdonságai — az intrikák mellőzése, a külsődleges eseményesség háttérbe szorítása, a mindennapi élet tényeinek színrevitele, a belső, lelki történésekre való összpontosítás, a jellegzetes „szöveg alatti 20
