Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 4. szám - JELENÜNK - Táj és ember (összeállítás)
oxigéntől, fénytől elzárják a vizet. Az élővilág kipusztul és rothadó iszappá válik. Évente 73106 tonna kéndioxid jut a levegőbe, s ennek 93 százaléka az északi féltekén található. Pusztító hatásának erdőségek esnek áldozatul. Vietnamba a vegyi háború által elpusztított erdőterület 1 350 000 hektár. 2. A Föld élelmiszer produkciójának növelése Nemzetközi összefogással az UNESCO szervezésével világméretekben végzik azokat a produkciós biológiai vizsgálatokat, melyek célja az, hogy feltárják a termelés még ki nem használt lehetőségeit, megállapítsák, hogy egy terület milyen feltételek mellett nyújt maximális produkciót. Ezzel a Föld szaporodó népességének ellátását kívánják megoldani. 3. Természeti tájaink védelme. Hazánk alföldi területei, melyeket egykor erdős puszták borítottak szép galériaerdőkkel, mocsarakkal, homokbuckákkal tarkítva, csaknem teljes egészében kultúrpusztá- vá alakultak. Növekednek a hegyvidékek benépesült és sok helyen kopárrá vált területei. Nem szívesen gondolunk a bányászat által okozott nagy sebhelyekre, melyek legszebb hegyeinket csonkították meg. A magyar flóra, fauna egyre szegényedik, eltűnnek hazánk területéről, s ezzel talán eltűnhetnek örökre a világról is egyes növények, állatok. Ezt a helyzetet kormányzatunk felismerte és az Országos Természetvédelmi Hivatalt megbízta azzal, hogy gondoskodjon a természeti értékeink, tájaink, értékes növényeink, állataink, kőzeteink, barlangjaink védelméről . . . [ Balogh Lajos Tiiiiiiiiiiiiiiiiitiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii mi inni inim uhu tiiiimiiiiiiniiiiiiiiiii Engedjék, hogy néhány töredékes gondolatot elmondjak a szociolingvisztikáról, a nyelvi rétegződésről, a nyelvi rétegek társadalmi összefüggéseiről. Úgy gondolom, hogy ilyen jellegű kérdések felvetése több szempontból is indo költ és időszerű. A szociolingvisztika, a szociológia és n nyelvtudomány kölcsönös egymásra találásának eredményeként az utóbbi néhány évben igen erőteljesen fellendült, és hazánkban éppúgy mint külföldön, ráirányította a kutatók érdeklődését a különböző társadalmi rétegek nyel vi problémáira. Ennek bizonyítéka az ez év augusztusában Nyíregyházán megrendezett szociolingvisztikai konferencia is, ahol három napon át hazai és külföldi kutatók kerek - asztal-beszélgetéseken fejtették ki nézeteiket a nyelv és a társadalmi rétegződés kérdéseiről, a nyelvi rétegek és a nyelvi sztenderd, a nyelvi norma összefüggéseiről, a szociolingvisztikáról mint tudományos diszciplínáról, továbbá az anyanyelvi oktatás megreformálásának szükségességéről. A kutatási beszámolókból és felszólalásokból nyilvánvalóvá vált, hogy ez a fejlődésnek indult új nyelvszemlélet és vizsgálati módszer a nyelvészetnek igen széles területét fogja át. A szociolingvisztika keretében foglalkoznak kutatók többek között az iskoláskorú gyerekek nyelvi kultúrájával, ezen belül a munkás, paraszt és értelmiségi családból származó gyerekek nyelvhasználatában megnyilvánuló különbségekkel, és azzal, hogy hogyan szüntethető meg a hátrányos helyzetben levő gyerekek szókincsben, mondatszerkezeti sajátságokban mutatkozó nyelvi elmaradottsága. Jelentős szerepet kap a szociolingvisztika kutatási témái között a fá/'nyeiv is, főként a különböző dialektusok társadalmi vonatkozásai és a beszélt köznyelvhez való viszonyuk. A szociolingvisztika karolta fel azt az utóbbi néhány évtizedben aktuálissá vált kutatási témát is, hogy a vidékről nagy tömegekben városba özönlő lakosság milyen hatást gyakorol a város nyelvére, hogyan befolyásolja a városi nyelv fejlődését és sorsának alakulását. De nem kevesebb figyelmet érdemel az sem, hogy miként változik meg a faluról városi környezetbe került, ott munkássá, értelmiségivé vált parasztok vagy paraszt származásúak nyelvhasználata Hadd mondjak el néhány gondolatot a tájnyelv társadalmi vonatkozásairól, mert hiszen számos nyelvi-társadalmi probléma merül fel vele kapcsolatban napjainkban is és Magyarországon is. Hazánk 10 millió lakosa közül legalább 4—5 millió felnőtt ember ma is valamilyen nyelvjárásban beszél. Ez a 4—5 millió ember aktív tagja a társadalomnak, akik a szűkebb értelemben vett munkahelyükön vagy azon túl is bekapcsolódnak a közéletbe, gondolataikat közlik, nyilvánosságra hozzák, adott esetben igen gyakran a tájnyelv segítségével. Vajon jelent-e valamilyen hátrányt a gondolatközlésben, a közéleti szereplésben a nyelvjárá- sias beszéd használata? A. megértés és a nyelvi kifejezőképesség szempontjából nyilván nem. Mégis létezik egy olyan ki nem mondott, íratlan szabály, hogy aki nyilvánosan hallatja szavát közérdekű dolgokban, emel szót, akár országos szinten, akárcsak a községi tanács ülésén, tanulja meg a magyar köznyelvet, ne a familiárisnak érzett pórias tájszólást használja, hanem az írott szabályokkal rögzített köznyelvet. Erre tanítják a gyerekeket az iskolában, ahol felkészítik őket jövőbeli hivatásukra, ahol a szülői háztól magukkal hozott nyelvjárásias beszéd helyett az irodalmi nyelv szabályaival, törvényeivel és azok használatával ismertetik meg őket. Ez így nyilvánvalóan helyes is. Nagyon sajnálatos viszont az a tény, de sajnos erről utólag nem tehetünk, sajátos történelmi adottságaink hozták így, hogy nálunk a dialektus az tulajdonképpen parasztnyelvjárás, a paraszti társadalom nyelve. Lehet, hogy éppen a palócban van némi kivétel ez alól, Nógrádban, Borsodban a bányászok, munkások is erősen dialektusban beszélnek. Általában azonban mégis azt mondhatjuk, hogy Magyarországon a tájnyelv lényegében a földműveléssel foglalkozó paraszti lakosság nyelve. Magyarország vidéki városaiban a polgárság kezdettől fogva élesen elhatárolta magát az úgynevezett népnyelvtől, a paraszti nyelvjárásoktól. Ezekből a sajátos történeti előzményekből következik, hogy a nyelvjárásias beszéd használata még ma is tulajdonképpen nem provincializmust jelent, hanem egy meghatározott társadalmi osztályhoz, a parasztsághoz való tartozásnak a kifejezője; az beszél nyelvjárásban, aki paraszt. Illyés Gyula le is írta, hogy mennyi megaláztatásban volt része a paraszti beszéd miatt, amikor városi iskolába került, menynyi gátlást kellett leküzdenie, mire otthonosan mozgott a mesterségesen elsajátított városi nyelvben, a beszélt köznyelvben. Ezek a problémák sajnos még a mai iskolai oktatásunkban is igen komoly gondot jelentenek pedagógusoknak és diákoknak egyaránt. Valószínűleg könnyebb, vagy talán más problémákat vet fel a tájnyelv-köznyelv ellentét feloldása azokban az országokban, ahol a nyelvjárási beszédnek nincs osztálytartalma. Német példát említek; a bajor német nyelvjárást nemcsak a földműves lakosság használja, hanem a városi polgárság is, Münchenben például az utcai csavargó, a kereskedő, a fodrász, a fogorvos, az egyetemi tanár és a televízió bemondónője. Nem szégyellt és lenézett a tájnyelv, sőt inkább bizonyos fokú lokálpatriotizmus is van mögötte, mert hiszen a nyelv annak is kifejezője, hogy a használója bajor. A bázeli svicerdücs is tipikusan polgári nyelv, használata a városi közéletben, a rádióban és a televízióban a svájci németség tudatosan vállalt és szorgalmazott önállóságának a nyelvi megnyilvánulása. Más történelmi helyzet és más társadalmi viszonyok hozták létre az említett külföldi példákat. Itt Magyarországon sem azt kívánjuk, hogy a miskolci rádió bemondója palóc nyelvjárásban beszéljen, palócul olvassa fel a híreket és a kommentárokat. Iskolai oktatásunkkal, közéleti nevelésünkkel olyan közfelfogást kellene teremtenünk, amely megszüntetné a jelenleg is meglevő feszültséget a nyelvjárási beszéd és a köznyelv között. Kialakulhatna olyan egészséges közfelfogás, amely egyrészt minden múltbeli nosztalgia és parasztromantika nélkül tudomásul veszi a köznyelv térhódítását és a nyelvjárások fokozatos visszaszorulását, másrészt viszont a még ma is létező és sokak által használt tájnyelvet nem a köznyelv elrontott változatának tekinti, hanem egy olyan, nagy történeti múlttal rendelkező, sokszínű nyelvváltozatnak, amely gazdag szókincsével, hangtani tarkaságával szülőanyja őz alig másfél évszázados magyar irodalmi és köznyelvnek ?9
