Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Balogh Béni: A balsorsú palóc király (regényrészlet)

Nagy lakoma, tánc, majd napokig tartó nyílverseny követte az ősi szertartást.

És most... úgy hírlik... István úr mindörökre véget akar vetni az ilyesminek.

Valóigaz, mostanában már nem áldoznak lovat... De kisebb állatokat, titkon, a tilalom ellenére is elégetnek.

Ű nem törődik ezzel ... A fontos, hogy békességben éljen a nép. A nyugtalan István mindezt nem érti.

— Mit mondjak István úrnak? — zavarta meg a vajda gondolatait a türelmetlen hírnök.

— Köszönöm üdvözletét — felelt rá kimérten a vajda. — Még nem hull le a hó, amikor színe elé járulok.

— Igyekezz nagyúr, nehogy lekéss — szólalt meg a lovas különös hangsúllyal. — Avagy talán a Krisztus urunk hitét hirdetők már megtérítették a népedet?

— Mi közöd hozzá fejedelem szolgája? — förmedt reá bosszúsan a vajda.

— Talán több is mint gondolnád — vágott vissza a hírnök. — Am mi, akik immáron a názárethi Jézus igaz igéjét ismerjük, nem haragszunk a tévelygőkre ... Mi, szeretjük a megtérő bűnösöket!

A vajda dühösen harapott ajkába... Hirtelen durva, goromba szót akart mondani ennek a fontoskodó, lovas szolgának, aki talán csak szajkózza, amit a német papok a fejébe tömtek... de aztán lenyelte.

— Jobb lesz, ha utadra mégy békességgel — szólalt meg később fojtott hangon. — A kozári magyarok szeretik a békét, de nem tűrik az okvetetlenkedőket... s azzal hátat fordított a fejedelem hírnökének. Ezután kevés ideig farkasszemet nézett a fejedelem küldöttjével, majd lassú nehézkes léptekkel az aranyló rengeteg felé vette útját.

A két fegyverhordozó szolga némán követte.

Beletelt egy hét is, mire a fiatal vajda visszatért a sári szálláshelyére ... A fából és vesszőből font udvarház legbelső termében az édesanyja várta.

— Egyetlen fiam — kezdte az öreg vajdáné. — özvegyi sorsom, drága reménysége te vagy... Miért gyötörsz ily hosszú távolléttel?

— Ne haragudj édesanyámasszony, de oly pompás szarvasokat űztem... Nem tudtam hamarább abbahagyni!

A hosszú hajú, még most is délceg termetű kozári nagyasszony elnézően mosolygott.

— Akárcsak derék atyádat, Benét látnám. Ö is rajongott a vadászatért.

— És nagyatyám? — kérdezte hirtelen a fiatal vajda.

Az özvegyasszony arca elkomorult.

— Sorsáról sosem beszéltek neked édes fiam?... De itt az ideje, hogy megtudd, hiszen felnőtt lettél!

— Ó, mondd anyám, igen kíváncsi vagyok reá.

Az öreg vajdóné mély lélegzett, majd egy zsámolyra telepedett.

— Nagyatyád, a derék Pata vitéz — legalább is a szóbeszéd ezt tartja — Némethonban pusztult, Lél és Bulcsú urakkal együtt.

— Nem az üküm volt az?

— Meglehet fiam... Az idő tudása nem kenyerem... Való azonban, hogy a kozári népből is sokan odavesztek.

— Pedig oly sokat halottam a nagytüzeknél, gyermekkoromban, amikor a vén harcosok mesélték, mily gazdag zsákmánnyal tértek meg a magyariak napnyugotról.

— Volt az is fiam — bólintott a vén vajdáné. — De szomorúság is bőven... Hiába várta sok feleség, mátka és testvér, hogy az erős férfiak visszatérnek a sátrakba... Nem lett abból más, csak a fájdalom!

A fiatal vajda türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra.

— Ó, tiszteletre méltó és szeretett jó anyám, miért mondád ezt most énnékem?

Az édesanya mélyet sóhajtott.

— Hogy tanulj belőle, fiam...

— Tanuljak? ... Hiszen én békeszerető ember vagyok, nem harcolok, nem kalandozom.

— így igaz, szerelmetes, egyetlen magzatom ... Csak jól tudod, hogy István úr hív!

Az ifjú nagyúr meglepődött.

— Hát... már... te is tudod?

— Igen ... Előbb itt járt a hírnök ... Remélem, hamarosan indulsz Esztergomba.

— Ha te mondod anyám — nézett rá nem kis csodálkozással a fiatal vajda.

Hirtelen fojtott csend telepedett közéjük.

Hamarosan az özvegy vajdáné törte meg csendet.

— Mert édes gyermekem, én nagyon féltelek téged.

— És mégis István úrhoz küldesz?

— Éppen ezért... Igyekezz, hogy el ne késs ... Nagy nemzetségből származol te... Helyed a fejnél vagyon.

Az ifjú türelmetlenül dobta hátra farkasbőrkacagá- nyát.

— De hiszen István az újhit hive! — fakadt ki.

— Még akkor is — nézett rá határozottan az özvegy vajdáné. — Vagy azt hiszed szerelmetes fiam, hogy meg tudod állítani az égen a Napot? Nem ... Erről ne is álmodozz ... A vén, fogatlan Sordély táltos bármit is düny- nyög, ne hallgass reá... Neked a fejnél a helyed...

Benefia, a kozári vajdafi suttogóra fogta a hangját.

— Szóval azt tanácsolod, hogy keresztény legyek?

— Azt gyermekem ... Minél hamarább.

A Mátra vidék árának és parancsolójának szinte megmozdult a lába alatt a föld ...

Nem akart hinni a fülének... Mindezt az ő anyja mondja, aki pogány igékre, ráolvasásokra, hiedelmekre tanította.

— Régóta suttogják Mátra-szerte, hogy István úr leszámolásra készül a besenyő Tomaj-Abákkal... Ha nem térsz át, te is sorra kerülsz.

— Nincs neki erre ereje ... És egyébként is, én nem vagyok ellene a térítésnek ... Jól tudod, tíz barát évek óta járja a vidéket, és a népnek egy ujjal sem szabad hozzájuk nyúlnia.

— De ez kevés... István úr bizonyára többet kíván... A te példádat is akarja ...

E beszélgetés után a kozárok fiatal vajdája mélyen elgondolkodva hagyta el édesanyja termét.

8