Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 3. szám - A HAGYOMÁNYOK ÉLETE - Bitskey István: A "vándor poeta" emlékezete
Nem látod-é? nem-é? miként zsibongnak Az Ámorok, miként raj módra dongnak Kökény szemed körül? Ki kis nyilát belőle rám ereszti, Ki ellobbant szövétnekét gerjeszti, Ki vesztemen örül. Pillantatod szárnyára egy felüle, Szívem titkos várába bérepüle És ott helyet fogott. Zászlót ütött reményem fő tornyába; Mindent letiprott már parányi lába — Halld csak, — mint tombol ott. (A pillantó szemek) A kép mozgalmassága, dinamizmusa tökéletesen rezonálni látszik az érzelmi hullámzással. Az igék kifejező erejében fellelhető fokozási törekvés vezet el a játékosan csengő, rokokó elemektől (zsibong, dong) az emocionális feszültséget magasba lendítő epigrammaszerű csattanóhoz (tombol) ; a költő mesteri szerkesztő készsége itt már teljes fegyverzetben áll előttünk. Filozófiai töltésű verseiben ugyancsak szembetűnő a szerkesztés átgondoltsága, a mondanivaló kifejtésének logikai fegyelme. Az álom és Az estve c. műveit méltán nevezi Szauder József a ,,versépítés klasszicista remekeinek”. Mindkét költemény hangulatteremtő-gyönyör- ködtető leírással indul, s innen a felvilágosodás egy-egy fő irányzatának képviseléséig jut el. Az előbbi az „éjjelnek barna palástja" alatt szemünkre „édes megnyugvást” hozó álom játszi könnyedségű festésétől az elmúlás és halál gondolatán való töprengésig halad. A „lét nagy láncolatának" megértésével vívódik, ugyanazokkal a kérdésekkel, melyek Voltaire-t, Hol- bachot, Youngot, Harveyt foglalkoztatták akkoriban. Az esive ugyancsak ilyen szerkezeti ellenpontozással bontja ki a rous- seau-i pesszimizmus és szentimentaliz- mus egyéni átgondolását, „csokonais” változatát. De ne feledjük: „társadalmi gátakat romboló" pesszimizmus ez (Julow Viktor), s új világképnek utat törő szentimentalizmus. Nagy gondolati versei (Konstanci- nápoly, Marosvásárhelyi gondolatok, A tengeri háború, A földindulás, A dél stb.) szinte mindig az európai auf- klörista eszmevilágban gyökereznek, a gondolatok csírái majd mindig levezethetők a francia és angol felvilágosodás termékeiből. De Csokonai lantján ezek mindig egyéni színezetet nyernek, s néhol még a szóhasználat is magyar környezetbe való át- hasonlításról árulkodik (így például Az estve c. versben a dézsma, porció stb.). Radikális társadalmi nézeteket kifejtő versei csúcspontját jelentik a magyar felvilágosodásnak. Olyan szintézist hozott létre, melyben rokokó és klasszicizmus, racionalizmus és szentimentalizmus, népiesség és maníeris- ta elemek együtt, egymás mellett és egymást áthatva élnek, s épp a stílusok tarkasága és dinamikus együttese biztosítja a felvilágosodás gondolati gazdagságának kifejezési lehetőségét. Nem szólunk most a drámaíró Csokonairól, a műfordítóról, a kritikusról vagy a levélíróról, hisz ehhez túl szűkösek egy évfordulóhoz kötött megemlékezés keretei. Csak a költőről kívántunk szólni, a Debrecentől Po- zsonyig, Csurgótól Nagyváradig vándorló poétáról, s az örökké bízó reménykedő e'jnberről, akit talán leg- igazabban a kései költőutód, Tóth Árpád értett meg, s szólított csengő verssoraiba: S költőm! akkor Te jutottál eszembe, Te is nézted Debrecen fasor-rácsát, Mint tömlöcrácsot bús rab néz merengve, S már nem is várja víg szabadulását. Itt rejtegetted kínját életednek S itt éhezett szelíd lelked halálra. Mert már nem ízlett, rossz ínyű betegnek, A remény hamujában sült pogácsa. . . 42
