Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 3. szám - A HAGYOMÁNYOK ÉLETE - Bitskey István: A "vándor poeta" emlékezete

BiTSKEY ISTVÁN:

miumiHuiiiimii

A vándor poéta emlékezete

imiMtmiiii

11111>< III ■ lilt II Ilii ill«< III KI IIUII tHI ti I > I >< III III 11

imimiin iiiHiiiiimiiiiiiiimiiiimiimiimtimiiiHiiimiiiiiiimmiiiiimimiimtitiiimiitiiitittmiiiiiiitimiimmiimin■■■iiiiumiiiiiiiiiii?

,,Csokonaim! ne szálljon ez az ének Míg meg nem áldod. Eltűnődni jó, 1 Hogy valahonnan, munkám áldva

nézed:

Tiéd e csendes invokáció!1'

(Tóth Árpád: Invokáció Csokonai Vitéz Mihályhoz.)

Soha nem volt még a magyar irodalom történetének olyan korszaka, melyben a műgondhoz több inteielktuális elem, az esztétikumhoz erősebb gondolati-filozófiai telítettség kapcsolódott volna, mint a felvilágosodás korában. Európa egészére érvényes jelenség ez ekkor, hisz Locke szenzualis- ta filozófiája, Descartes racionalizmusa, Rousseau természetkultusza és szentimentalizmusa, a francia encik- lopedisták radikális antifeudalizmusa és Holbach materializmusa egyetlen európai nemzeti irodalmat sem hagyott érintetlenül. Az eszmetörténeti kutatás aligha mutathat fel kontinensünk szellemi vonulatainak térkénén olyan mérvű tarkaságot, sokszínűséget, mint épp a XVIII. század utolsó harmadában, ahol egymást sokszor keresztezve és átfonva, kiegészítve vagy épp ellenpontozva futnak az esz- mélkedés-gondolkodás legkülönbözőbb áramlatai.

A magyar irodalom is egyre több gondolati elemet olvaszt magába az európai literatúrából, a felvilágosodás mind több csatornán áramlik be költőink, íróink alkotásainak legjavába. Ezeket az eszméket a népies-nemzeti tradíciókkal Csokonai ötvözte egységgé, költészetében így a felvilágosodás és népiesség magasrendű szintézisének megteremtőjét kell számon tartanunk. Az ő emlékét idézzük most, születésének 200. évfordulóján, a „ma- radandóság városából" elindult diákét, az európai haladás élvonalába érkezett gondolkodóét, a magyar országutakon egyedül kóborló vándorpoétáét, a Balassi örökébe lépett, világirodalmi rangú, magyar lírikusét!

Költői pályája Debrecenben indult. A város rideg fegyelmű kollégiumában, iskolai feladatokként készítette első verseit a napszakokról, a természetről, az emberi tulajdonságokról. Anjtik mitológia, későbarokk dagályosság és klasszicizáló tendenciák: ezek a tényezők alakítják ki, s határozzák meg a Csokonai-zsengéket. De az oroszlánkörmök már itt, az alma mater falai között készült prepozíciókban megmutatkoznak, a részletek pontos megfigyelése és plaszticitása a zsengék többségében fellelhető.

A későbbi Lilla-versek hasonlatainak szépsége előlegeződik a méhkas életének felvillantásában:

Mikor méhecskék zsibongással, Királynéjok lassú zúgással Mézeiket virágokból Hordják sietve, gyors szárnyakkal, Mézzel terhelt nehéz lábakkal,

Részt vévén a vígságokból,

Ha valaki megháboritja És mérgét haragra indítja S minjdárt kíván bosszúállást Addig egyik is meg nem szűnik És eszébül ki nem tűnik,

Míg nem adja a tromfolást.

(A poéta legkisebbért is megharagszik)

Társadalombírálatának későbbi hangjai is benne rejlenek a kollégiumi penzumok soraiban. Zsugori uram klasszikus portréja itt kapja meg az első ecsetvonásokat az Egy fösvénynek leírása és az Invidus (Irigy) című versekben:

Mert a crézusi kincs a fösvény szentsége, Ha pénzt kérnek tölle, mindjárt van

mentsége,

Akármi nagy vétket nem fél vinni végbe, Csak hogy bus ládája pénzzel telhessen

be.

Csak hogy pénzt adjanak, rágja a fa

héjját,

Bosszantja az Istent, ha nem éri célját.

(Egy fösvénynek leírása)

Görbe szemekkel jár az irigység s hányja

sebessen,

Villámló szeme bámulván szikrádzik

ugyancsak,

Orcáján a búk sik ezer ráncokba verődnek

(Invidus)

A jelzők többsége később is megmarad, a verssorok azonban súlyosabb mondanivalóval telítődnek, s a zsengékben még sablonos versszerkezet művészi struktúrává formálódik az évek múltával.

A kollégiumi esztendőknek Csokonai költői fejlődésében betöltött szerepe sokat vitatott irodalomtörténeti kérdés. Ezúttal csak a kettősségre szeretnénk utalni, s a dialektikus megközelítés szükségességére figyelmeztetni: a poézis alapelemeinek kitűnő elsajátítását köszönheti a költő Debrecennek, későbbi gondolati verseinek alapélményét a város nyújtotta a kiváló diáknak — másrészt viszont, ez a város el is taszította magától: az iskolaszék örökre kizárta őt az intézményből.

Debrecen a tudomány anyatejével táplálta szülöttjét, de mikor az túlnőtt a város szellemi keretein, amikor messzebb kezdett látni a kollégiumi professzoroknál, akkor megtagadta őt. Pedig aligha volt a debreceni kollégiumban nála odaadóbb harcosa a

tudományok és a műveltség ápolásának. Világirodalmi tájékozottságáról legendák keringtek, széles körű nyelvi, történelmi, filozófiai és zenei ismeretein kívül a természettudományok iránt is elmélyült érdeklődést tanúsított. Búcsúbeszédében joggal vallhatta, hogy számára a tudományok művelése életformát, önmegvalósulást, egyénisége kiteljesedését jelenti. Diáktársaitól ezekkel a szavakkal búcsúzott: „Talán azt nem is kell említenem, hogy a tudomány legkedvesebb vagyonom volt mindenek felett, hogy én azokat jobban szerettem, mint minden egyebet, hogy én azok nélkül az életet élő ember eltemettetésének tartottam a philosophus Senecaval; de azt kívánom mégis felfedezni, hogy a tudományokat nem azért szerettem, hogy mondták, nem azért kedvellettem, hogy a pallér-pálca ügyelt reám a hátam megett; nem is azt szerettem, amelyik könnyebb volt, közelebb volt, zsírosabb volt, hanem amelyet leginkább láttam alkalmatosnak az én lelkem kicsinosítására és fellob- bantására annak a tűznek, melynek két-három kisded szikrácskája az én ifjúi esztendeimnek hamuja alatt gyenge fénnyel pislogott.” (Búcsúzó beszéde a debreceni kollégiumi ifjúsághoz. Csokonai Vitéz Mihály minden munkája, II., Bp., 1973. 791.)

A felvilágosodás tudományszemlélete ez, teljes összhangban Bessenyei programjával! A magyar társadalmi viszonyok sajnálatos elmaradottsága azonban nem engedte az ilyen koncepció kiteljesedését, így Csokonai további küzdelme, a művelt magyar olvasótábor megteremtésére irányuló törekvése, csupán a szellem heroikus, de reménytelen harca maradt a hatalommal szemben.

fS

Lírájának gondolatgazdagsága, sokszínűsége, példa nélkül áll a XVIII. század vége előtti magyar költészetben.

A Lilla-versek szenvedélyessége Balassi Júlia-ciklusának, Vörösmarty, Petőfi és Ady szerelmi lírájának hőfokán izzik, a műformát kialakító rokokó báj pedig egyéni fényt kölcsönöz poézisének. A rokokó játékossága s az örök emberi érzelem komolysága-mély- sége olvad harmóniába a Lilla-költe- ményekben. A ciklus egyetlen, de tipikus darabját idézzük e kettősség érzékeltetésére, azt, amely a női szem szépségét mesteri személyesítéssel festi:

41