Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 3. szám - HAGYATÉK - Remenyik Zsigmond: Don Quijote (tragikomédia) II. rész
MIKLÓS MESTER: Ide, ide, licenciátus uraml ültessük ide! LICENCIÁTUS: Ebbe a síékbe üljön nagyságod! (Kétoldalt támogatva egy nagy karosszékbe ültetik a LOVAGOT, aki csak ül, ül, anélkül, hogy az eseményeket figyelemre érdemesítené) PLÉBÁNOS: (suttogva a GAZDAASZ- SZONY és az UNOKAHÚG felé) Fenn találtuk meg a hegyek közötti GAZDAASSZONY: Főzzek talán neki egy kis levest? MIKLÓS MESTER: Hagyjuk nyugodni szegényt! UNOKAHÚG: Szegény bácsikám! GAZDAASSZONY: Mi lett belőle? Jaj istenem! Jaj, istenem! UNOKAHÚG: Plébános uram, mit tegyünk vele? LICENCIÁTUS: Falaztassuk be a könyvtárszobát) Meg ami az eszét vette, el kell égetni azokat az átkozott lovagregényeket I PLÉBÁNOS: Való igaz! Tán segít még a bajon! UNOKAHÚG: Elégetni, amikért elpré- dálta fél vagyonát? A könyveket? PLÉBÁNOS: Hát hogyha ettől lelke nyugalma helyreáll! Talán! UNOKAHÚG: Hát akkor csendben, amíg lelke szundikál, szedjük össze a könyveket és égessük el az udvaron ! MIKLÓS MESTER: Én meg kőműveseket hozok! Befalazzuk a könyvtár- szobát! (Hátul a nyíláson át távozik, de máris visszajön, nyomában két KŐMŰVESSEL, akik szótlanul, hátul a jobb sarokban egy jelképes ajtót falaznak fel rövid percek alatt) SANCHO: (előrejön, miután a SZÜRKÉT kikötötte és a LOVAG előtt alázatosan megáll) Megyek haza a családomhoz, nagyjóuraml DON QUIJOTE: (felriadva, fáradtan, de nyugodtan) Eriggy, Sancho! SANCHO: Mióta nem láttam őket! Csak azt nem tudom, mit mondjak majd nekik! Mármint a zsákmányokról! A kincsekről! Meg a kormányzóságról I DON QUIJOTE: (szinte lázálomban) Igen, igen! A zsákmányokról! A kormányzóságról! Minden meglesz, Sancho, ha majd meqint útra kelünk I SANCHO: Hát útnak indulunk majd megint, nagyjóuram? Mikor? DON QUIJOTE: Ha lábra állok, Sancho! Ha egészséges leszek! Temén- telen a rendetlenség,! Sok dolgom van még nekem ebben a világban! SANCHO: (lehajol és megcsókolja a LOVAG kezét) Hát akkor rám mindég számíthat, jóuram! Pihenje ki magát! Oszt ha szükség lesz rám, a családommal majd csak elintézzük, hogy ne zsörtölődjenek, ha megint vándorlásra megyünk! Addig is áldja meg az ég, nagyjóuram! (újra megcsókolja a LOVAG kezét, hátul eloldja a SZÜRKÉT és távozik az udvar felé) (Közben a KŐMŰVESEK befejezték a munkát és már eltávoztak volt. Ezalatt MIKLÓS MESTER, a LICENCIÁTUS és az UNOKAHÚG innen is, onnan is, garmadával hordták hátrafelé a jelképes kapunyitáson át a vastag, bőrbe kötött könyveket. GAZDAASSZONY gondterhesen a hátsó függöny előtt áll, mellette a PLÉBÁNOS) DON QUIJOTE: (háttal mindezeknek, most kissé felemelkedik és hátrafordulva, fáradt, erőtlen hangon) Miklós mester! Húgocskám! Plébános uram! UNOKAHÚG: (előrejön, a LOVAG fölé hajolva) Szólott, bácsikám? DON QUIJOTE: Olvasni szeretnék! Tedd ide mellém a könyveket! UNOKAHÚG: (megjátszott csodálkozással, de azért mégis aggodalmasan) A könyveket, bácsikám? Miféle könyveket? DON QUIJOTE: (türelmetlenül) A „Hős Amadis történetét”! A „Platir lovagot"! Meg az „Ibériai pásztort! A „Kigyógyított féltékenységet”! Meg „Angelika könnyeit”! Nyisd ki a könyvtárszobát, húgocskám ! UNOKAHÜG: (könnyeivel küszködve) A könyvtárszobát, bácsikám? Nincsenek könyveink! Ebben a házban nincs könyvtárszoba! (Kinn az udvaron most láng lobban, rőt fényével megvilágítja a fekte függöny mögötti hátteret. Ugyanekkor sűrű, sárga füst is gomolyog az udvar fölött, lassú és nehéz hullámokban betódulva még a szobába is) DON QUIJOTE: (nehézkesen feltá- pászkodik és elvánszorog a hátsó falig, ahol megáll a frissen felhúzott fal előtt. A falat bizonytalan mozdulattal végigtapogatja) Nincs könyvtárszoba? Hisz itt volt az ajtaja I LICENCIÁTUS: (melléje lép, megnyugtatóig) Talán az ördög vitte el, nagyjóuraml Nemes Quijano uram! DON QUIJOTE: (kezét felemeli, mintha fülelne és szaglászna az udvar felé, ahonnan most sárgán és sűrűn dől be a füst) Az ördög? Nem, nem! Merlin volt az, vagy Freston, a varázsló! Biztosan tudom! Hisz itt a füst, a füstben érzem a szagát! (majdnem összeroskad, kétségbeeséssel) Elrabolta a könyvtáramat! Elpusztította a könyveimet! (szinte sírva és jajgatva már) A könyveim! A könyveim! UNOKAHÚG: (kétségbeesve) Bácsikám ! PLÉBÁNOS: Drága szomszéd uram! MIKLÓS MESTER: Nyugodjék, nagyjóuram ! DON QUIJOTE: A könyveim! A könyveim! (majdnem összeroskad) UNOKAHÚG: Feküdjék ágyba, bácsikám ! PLÉBÁNOS: Nehéz próba voltl De így talán bolondériájából majd kigyógyul szegény! Talán!... (A magában összecsukló, erőtlen LOVAGOT kétoldalt támogatlak, a többiek mozdulatlanul, megrendültén állanak. Kinn az udvaron hangos ropogással ég a tűz, hallani a máglyára vetett könyvek ropogását. Lassan sötétedik. Es ezzel az ELSŐ RÉSZ VEGET ér.) Második rész jiiiiiitifiiim niniiiniiiiiT A színpad sötét, majd lassan félhomály dereng. Az égbolt hátul végtelen és teleszórva csillagokkal. Egy, oldalt előrenyúló ág között a fogyó hold. Ebben a lassan derengő félhomályban a tárgyak körvonalai még alig láthatók — igy oldalt egy nyomorúságos parasztház, végiben óllal, az ól előtt rozoga kordé, majd hátul a szín végiben egy szemétdomb, mögötte kerekeskút. Nagy csend. Távolban halk, sejtelmes zene — igen-igen messziről kutyaugatás. És ami a csendet még jobban kihangsúlyozza, még jobban kiemeli, zengő tücsökciripelés a környező mezők felől. Es ekkor, előbb csak suttogva, sejtelmesen és titokzatosan, de azért érthetően és erőteljesen: DON QUIJOTE HANGJA: Sancho! Sancho! Ébredj, Sancho! (majd maga a LOVAG is megjelenik, teljes fegyverzetben, LŐHATON és dárdájával megkocogtatja az ól ajtaját) Kelj fel, Sancho! (SANCHO az ól ajtajában boglyason, borzason megjelenik) SANCHO: Ébren vagyok, nagyjóuram! Csak csendben, nehogy felriadjanak! DON QUIJOTE: Készülj! Mindjárt haj- nalodik! SANCHO: Készen vagyok! Csak még a szürkét kefélem meg, nagyjóuram! DON QUIJOTE: Indulunk, Sancho! üzenetet kaptam! SANCHO: üzenetet? Kitől? DON QUIJOTE: A szellemektől, Sancho! Meg a lelkiismeretemtől! SANCHO: Lelkiösméret? Hát ammeg- mán micsoda? Eszik-e, vagy isz- szák? DON QUIJOTE: Amit te is érzel a családod iránt, SanchoI Ugyanazt érzem én az emberiség iránt! Ez a lelkiismeret! SANCHO: Hát akkor keserves lehetett az üzenet! Saját szemivei láthatja nagyságod, miféle nyomorúságban vagyok! 27
