Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 3. szám - HAGYATÉK - Remenyik Zsigmond: Don Quijote (tragikomédia) II. rész

Tiuiiiiinmn (Ugyanekkor zsongás, zsibongás kezdődik a szín másik oldalán, és ugyancsak szemünk láttára, há­tulról, oldalról és a földből egy korcsmái állás épülete jelenik meg a néző szeme előtt. Hosszú, kecskelábú asztal áll a szín sar­kában, zöld gallyak, lobogók és színes lampionok alatt. Az asztal körül tollas kalapban két nemes ŰR ül vadászruhában, háttérben egy CSATLÓS, díszesen lelk.antá- rozott LOVAKKAL. KORCSMAROS és egy PARASZTLÄNY szolgálják ki a vendégeket. Háttérből, látha­tatlanul, citera és duda szól. A garád a szín bal oldalán tovább­ra is változatlanul áll, e mögül loa SANCHO előkocogni SZÁMÁ­RÁN. Elöl fiatal falusi TANCOS- PAR forog, a vendégek szórakoz­tatására. DOROTTYA és a KO- MORNA az asztalfőn ülnek — két szép fiatal nő — fáradtan, unot­tan és érdektelenül.) DOROTTYA: Unom a táncot! Fáradt vagyok! Elég, elég! Zenét se akarok tovább! Sérti a fülem! (I. GAVALLÉR pénzt dob a TÁN­COSOKNAK, II. GAVALLÉR int hát­rafelé, zene elhallgat) I. GAVALLÉR: Szép hölqyünk, Doroty- tya, kockázzunk talán? DOROTTYA: Unom a játékot is! Unom Fortuna asszony egyhangú szeszé­lyeit! (sóhaitva) Mindig nyerek! II. GAVALLÉR: Vadásszunk talán? Pattanjunk lóra megint? DOROTTYA: Érdektelen! Űzni, hajta­ni a gyengébbeket! I. GAVALLÉR: De férfinek és erős asz- szonynak való! Izgató! KORCSMÁROS: Húzzak tán nyársra vadat? Porhanyós húsú madarat, ke­gyelmes asszonyom! ? DOROTTYA: Már régen nem tudok örülni az étel ízének! Valami külö­nös, új dolog után vágyom! Nem kockajáték! Nem vadászat! Nem tánc, se zene! Valami új játék, ami mulattató! Szórakoztató! Bizsergető! Izgató! (SANCHO a garád mögül SZA- M ÁRHATON megjelenik. Megáll, rongyos kalapját megemeli, majd lekászálódik a SZAMÁRRÓL) SANCHO: (kalapját újból megemeli és alázatosan az asztal felé köszön) Nohát emmán mégiscsak valami! Itt tán mán nekünk is jut egy kis ha­rapnivaló! (a SZÜRKÉHEZ hajolva, gyengéden) Állj oda a paripák kö­zé, hátha neked is löknek egy kis zabot! Oszt ne szégyeld magad! Rokonok vonótok, vagy mi a szösz! Egy családból valók! (a SZÜRKE hátramegy a LOVAK közé és olt a zabos tarisznyák között turkálva, megáll) Én meg majd itt próbálko­zók! Négylábú a négylábúak között, kétlábú a kétlábúak között! Minden­ki a maga fajtájával! DOROTTYA: (hangos kacagással, mi­után érdeklődve figyelte SANCHO minden szavát) Ki vagy, jó ember? Honnan jöttél? Mi szél hozott ide? SANCHO: (újabb kalaplevétel, nagy nyájas hajlongás) Kegyelmes her­cegnőm, jól mondom, ugye?! Az én nevem bizony nagyon egyszerű! Sancho Panzának hívnak! Fegyver­hordozó vagyok! DOROTTYA: Kerüli közelebb hozzánk! ülj le közénk! Van még valami kis maradék? Ha éhes vagy, egyél! SANCHO: Az igazat megvaMva, mit taqadiam, majd kiesik a szemem! Hálátlan, kemény mesterség ez a feavverhordozás! (nagyban nekiké­szülődik, itt is, ott is próbálkozik, hol jutna hely) I. GAVALLÉR: (Dorottyához, orrát fel­húzva) Mi jut eszébe, asszonyom? Nem ül közénk tán ez a paraszt? DOROTTYA: (a GAVALLÉR felé há­lóivá, halkan) Pszt! Grófom, nem látia. mi készül? Remek mulatság! (SANCHÓNAK helvet szorítanak, szemben DOROTTYÁVAL) SANCHO: Hátha mán így szépen ma­gunk között vagyunk, toliák hozzám közelébb azt a kis tálat! Hátha ma­radt méa benne valami csekély ha­rapnivaló! (A GAVALLÉROK bort öntenek és SANCHO elé tolják a tálat) DOROTTYA: Fegyverhordozó? És mi­féle híres-neves lovag szolgálatá­ban? SANCHO: (tele szájjal, éktelen fala­tozással, közben néha-néha a bor­ból is kortyant egyet) Ammán igaz, hogy híres-neves! Vitéz is, nem mondom, akár a mi hitvalló szent Gvörgvíink. a sárkányölő! (suttogva DOROTTYA felé, rejtélyesen) Csak néha-néha baj van az eszméletivel! DOROTTYA: (kacagva) Ki az a lovag? (lenézéssel körültekintve a GAVAL­LÉROK fölött) Hát van még lovag ezen a világon? SANCHO: Én azt mán nem tudom, hogy miféle szerzetek kódorognak szanaszét... de azt látom, hogy orra van egyiknek is, mea másiknak is! A véqin meg mind felfordul, oszt kinyújtózkodik! Mégis azt kell mon­danom, hogy az én gazdám, ammán igazi lovag! DOROTTYA: (nagv kacagással) Mi a neve? Hová való? SANCHO: Don Quijote de la Man­cha! Vagy ahogy méq nevezi ma­gát, a BúskéDŰ Lovag! (nagy neve­tés körös-körül, végig az asztalon) DOROTTYA: (az asztalra üt kezével, a GAVALLÉROK felé. leddőle g) Csend, urak! Komolyságot kérek, barátaim! (SANCHO felé) Mintha hallottam volna már ezt a nevet! Don Quijote de la Mancha! SANCHO: Az én gazdám, teccik tud­ni, feiébe vette, hogy felszabadítja az elátkozott lelkeket! Megtöri a varázslókat és segítségire jön en­nek a szerencsétlen, elátkozott vi­lágnak! (Újabb nevetés, kacagás a GAVAL­LÉROK között) DOROTTYA: Csend, barátaim! (SAN­CHO felé) És hol van most a lo­vag? SANCHO: Itt a közeli hegyekbe', a sierrába'! Ha ugyan még valami varázslat el nem csábította! (újabb nagy nevetés) DOROTTYA: Vezess hozzá, derék fegy­verhordozó! (a meglepett GAVALLÉ­ROK felé, csitítólag) Urak! Urak! Barátaim! (újra SANCHÓHOZ for­dulva, panaszosan) Mert most már megmondhatom, én is bűvölet bék­lyóiába estem! Én is átokverte, el­varázsolt lélek vagyok! SANCHO: (nagy csodálkozással) Hát azt én mindjárt !át*-'m méltóságo­don! Megismerem én messziről az elvarázsolt lelkeket! DOROTTYA: Egyetlen reményem, hoay valaki ettől a varázslattól megsza­badít Don Quijote de la Mancha! A Búsképű Lovag! Ö az egyetlen, aki­hez bízvást fordulhatok! Vezess hozzá, derék fegyverhordozó! Mu­tasd az utat! SANCHO: (felkászálódva SZAMARA felé indul) Hát akkor jöjjenek mél- tóságodék! örömében a bőréből fog kibújni gazdám, ha így csapatostul látja maid az elátkozott lelkeket! (Nagy kacagás, a GAVALLÉROK egymás után felemelkednek és DO­ROTTYÁVAL élükön megindulnak a LOVAK felé) DOROTTYA: (csitítólag) Csend, bará­taim! El ne rontsuk a tréfát! Micso­da szórakozás! Micsoda feiedelmi kaland! Lóra urak, gyerünk! (a LO­VAKAT kantáron fogva kivonulnak hátrafelé) ''«iiiimmr* hl iiiiiiiiiuit!ii (Ugyanekkor az állás, székek és asztal — mint ahogy láthatóvá váltak —, most eltűnnek megint. Ugyancsak a hosszú garád is. Es ekkor, szinte a földből lassan ki­emelkedve. magasan a színpad alapzata fölé egy hegycsúcs, még inkább egv lapos fennsik-rész emelkedik, föl a színpad kéthar- mad-maaasságáig. Bokrokkal, fák­kal, sziklákkal, előrekanyarodá úttal a fák között. így, ebben a magasságban is nagy perspektíva, a fennsík mögött még távoli tá­jak láthatók. Alul viszont minden sötét. Csak a felső rész, a fennsík áll megvilágításban) DON QUIJOTE: (egyedül a fennsíkon egy lombos, nagy fa alatt. Kardja a la derekához támasztva, pajzsa egy kiálló ágon, a ROCINANTE há­tul kioányvázva. A LOVAG egy nagy sziklafalnak háttal áll és elmerül­ve szemléli a távolt vidéket. Majd egy dal éneklésébe kezd. Hangja színtelen, fáradt, gyenge és kopott) 23

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom