Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Négy költő - Négy vers: Varga Zoltán, Forgács Károly, Radnai István, Szegedi Farkas László költeményei

HAGYATÉK

Clio és a

tömegkommunikáció

A Magyar Történelmi Társulat, az Országos Pedagógiai Intézet, a Tömegkommunikációs Kutatóközpont és a Heves megyei Tanács szervezésében július 2—4-ig Egerben rendezték meg az országos történészek vándorgyűlését, melynek résztvevői — történészek, filmrendezők, a sajtó és a televízió munkatársai — a história és a tömegkommunikáció kapcsolatát elemezték.

Egy átgondolt program szerves része volt az egri rendezvény. A történettudomány szakemberei már évekkel korábban úgy döntöttek, hogy kutatási eredményeiket, a marxista szellemű história-szemlélet megállapításait közkinccsé, a történelmi tudat szervesebb részévé teszik.

Alapvetően helyes elhatározás volt ez, mert nálunk — s ez nemzeti sajátosság — a történelem nagyon fontos tudomány. A kutatók működését, eredményeit sokkal élénkebb érdeklődés kíséri, mint bárki is gondolná. A história hozónkban a köztudatnak sokkal szervesebb része, mint bárhol a világon. Olyan szerepet töltött — s nem kis részben tölt be ma is — akár a franciáknál a filozófia, Ezt bizonyítják a statisztikai mutatók is. Megjelent a Magyarország történetét feldolgozó kiadvány két kötete harmadik kiadásban, hatvanezer példányban. Senkit sem riasztott el a magas, a kétszáz forintos ár, mert ma már sehol sem kapható. A könyvesboltokban hiába keresik a Magyarország története képekben című kötetet, a munkásmozgalom-történeti lexikont, mert mindkét mű már a megjelenés utáni első hetekben a hiánycikklistára került, holott 35—35 ezres példányszámban kerültek a könyvpiacra.

Ezek a mutatók is azt bizonyítják, hogy a történettudomány nem néhány ezer lelkes művelőjének, hívének belső ügye, hanem érdek- iődők százezreit foglalkoztatja. Ezért nem mindegy, hogy még szélesebb rétegeknek kik és hogyan népszerűsítik eredményeit, milyen felkészültséggel, tájékozottsággal, milyen szándékkal formálják az egyes rétegek, a nemzet történelmi tudatát. Erről van szó ugyanis, s természetesen a tolmácsolás felelősségéről. Ahhoz, hogy a marxista história — eredményei évről évre számottevőbbek — megállapításai közkinccsé váljanak, tudatformáló erővé alakuljanak, nélkülözhetetlen, hogy a történészek egyetértsenek, egy nyelven beszéljenek a tömegkommunikációs eszközök szakembereivel: írókkal, rendezőkkel, zsurnalisztákkal.

Lényegében erre, erre a sokoldalú párbeszédre vállalkozóit az Egerben megrendezett országos történész vándorgyűlés. Helyzetfelmérésre és közös program kutaiására. Az első lépést már két évvel

ezelőtt megtették Keszthelyen, az akkori vándorgyűlésen. Ott a korszerű történelmi műveltség fogalmát tisztázták, megállapodva abban, hogy mit kei! feltétlenül közkinccsé tenni. Az egri találkozón már a hogyan kérdésről vitatkoztak.

Mit mutatott a heiyzetfelmérés? Viszonylag kedvező képet. Nézzük a történészek oldalárólI Biztató, hogy alig akad ma már olyan történész, aki saját elefántcsonttornyába zárkózva alkot, s csak a beavatottak szűk körének véleményére kíváncsi. A historikusok zöme azt szeretné, ha mind többen — természetesen félreértésektől mentesen — ismernék meg kutatásaik eredményeit.

Hol tart ma a történelmi ismeretterjesztés, mit nyújtottak eddig az egyes tömegkommunikációs eszközök? Kétségtelen, hogy van mit felmutatni. A folyvást gyarapodó pubiikációk mind keresettebbek. A napilapodban nemcsak tájékoztatások, könyvismertetések jelennek meg, hanem polgárjogot nyert a történelmi publicisztika is. Ma már valóban széles közönséghez szólnak történészeink. Jelentkeznek a rádióban és a tévében, népszerűsítő hangvételű előadásaikkal juttatva el milliókhoz a műhelymunka legfrissebb adatait.

Olyan alap ez? Amelyre már lehet építeni, még akkor is, ha gondok is akadnak elvétve. Ezekről is szó esett a vándorgyűlésen. Elmondták, hogy tudományos életünkre sajnos még jellemző a műfaji egyoldalúság, a disszertáció-centrikus szemlélet, s ma még ritkaság a közönséghez közvetlenül szóló töiténetl esszé és a pamflet. Néhány ,,rangjára" adó histórikus nem vállalja sem a rádióelőadást, sem a ,,tévé-bohóckodást", sem az ,,olcsó publicisztikát", azt vallva, olykor

hirdetve, hogy ez nem ,,tudományos feladat". Maguk a történészek ítélték el ezt a zárkózott, ezt a merev és áltudományos magatartást, célozva arra — s ez nagyon Is alapozott érv, — hogy ez az arisztek- ratikus szemlélet, ez a csontos konzervatizmus legtöbbször a stilus nehézkességét, a fordulatos kifejező és előadókészség hiányát jelzi. Tény az is, hogy a hajdani nagy történészek kiváló publicisták, jó tollú írók is voltak, s ezzel a plusszal csak nyert a történettudomány. Elég Marcali Henrik és Szekfű Gyula nevét említeni.

Elmondották a kutatók azt is, hogy épp a merev szemléletű szobatudósok nézik le — tudományos jogaikra hivatkozva — a ,«betolakodókat", azokat az írókat, filmeseket, publicistákat, akik olykor helyettük — s többnyire jól — oldják meg a történettudomány népszerűsítését, közkinccsé tételét.

Először a televízió és a dokumentumfilm került ,,terítékre". A vetítést követő vitában tisztázódott az, hogy a televízió — folyvást növekvő lehetőségeivel — az eddiginél is jobban segítheti a történelmi ismeretterjesztést, s az egyik leghatékonyabb eszköze lehet az új eredményeknek propagálásának, a téves elképzelések, nézetek korrigálásának. Nemcsak többet kell nyújtania, hanem a változatos műfaji lehetőségeket is célszerű lenne jobban kihasználni. Ebben persze nélkülözhetetlen a történészek aktivitása, segítsége, mert csak így oldható meg a szakszerű, a torzításmentes tájékoztatás, tudatformálás.

A film lehetőségeinek érzékeltetésére — többek között — Kovács András nagysikerű alkotását a Hideg napok-at mutatták be. Szót kért maga a rendező is, beszélt a történelmi film fejlődéséről, hivatásáról. Elmondotta, hogy egyik nagyon fontos megbízatása az, hogy sajátos eszközeivel segítse a nemzeti önvizsgálatot, a műit torzításmentes, illúziók nélküli szemléletét.

Legnagyobb volt az egyetértés a rádiós szekcióban. Ez érthető Is, mert történészeink népes csoportja több mint két évtizede rendszeresen segíti — akár szaktanácsok, akár előadások formájában — a rádiósok munkáját. Ez a magyarázata annak, hogy pillanatnyilag • rádió teljesíti legkorszerűbben, legváltozatosabban, leggyakrabban a történelmi ismeretterjesztés feladatát.

A történelmi irodalom témakörében szakemberek és „betolakodók" „mérkőztek". Ki képes jobban megítélni egy-egy história periódusát: a történész vagy a búvárkodó az érdeklődő író? Ezt vitatták meg Nemeskürthy István: Requiem egy hadseregért című, nagysikerű könyve alapján. Végül a lényegben egyetértett mindenki: a jól felkészült „dilettáns" is képes annyit nyújtani, mint egy historikus. Az persze helyénvaló, hogy konzultál a szakemberekkel, tisztázza az esetleg vitás kérdéseket, mert csak így lehet pontos a tájékoztatás. A „betolakodó" írókkal viszont versenghetnének a történészek: tanulva tőlük népszerűsítő, közérthető előadásmódot, hajlékony, fordulatos stílust. Ezzel viszont a história nyerne, méghozzá nem is keveset.

Sok kérdésben vitáztak a vándorgyűlésen résztvevő történészek, írók, zsurnaliszták, tévések, filmesek, rádiósok. Egyben azonban mindjárt a megnyitó után egyetértettek, félreérthetetlenül megfogalmazva azt, hogy kellett ez az eszmecsere. Érthető, hiszen először korült sor arra, hogy az érdekelt felek találkozzanak, s keressék az együttműködés útját. Ehhez megtették az első lépést. A közös munkálkodás nyitánya volt ez a rendezvény. Ezután aligha akad valaki — legalábbis az érdekeltek körében —- aki azt hirdetné, hogy a történelmi ismeretterjesztés csak a histófikusok privilégiuma. Vitathatatlan, hogy csak együttműködve lehet eredményesebben egyértelműbben formálni a nemzet történelmi tudatát.

A vándorgyűlés legnagyobb érdeme a konstruktív párbeszéd volt, csak így, s nem céhekbe zárkózva, öncélúan replikázva lehet haladni, továbbjutni, a lehetőségek eddig észre nem vett sorát felfedezni, kiaknázni, nyújtsa akár a sajtó, a tévé, a film, a rádió. A viták, a megbeszélések tisztázták, hogy a húzódozásnak, a tartózkodásnak nincs semmi értelme.

Ez az egyetértés már olyan alap, amelyre lehet építeni, s keresni a konkrét megállapodások lehetőségét.

Az együttműködést sürgeti, emellett érvel Berend T. Ivánnak, « Magyar Történelmi Társulat elnökének, s helyettesének Szabolcs Ottónak tanulmánya, amely előadásként a vándorgyűlésen hanzott ai.

17