Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szigethy András: Mozaikok emberré válásom történetéből (novella)
Elfelejtettem két ujjal füttyenteni. Persze nem tragédia. Semmi az egész tulajdonképpen. Van egy fiam. Hogy fogom felnevelni? Mit fogok neki mondani? Meg tudom-e tanítani az emberségre? Megtanítottak-e bennünket az igazi emberségre? Es ti? Ti mindahányon. Meg tudjátok majd tanítani? Mondjátok meg igaz telketekre, igen vagy nem? Teleljetek! Ugyanúgy mint akkor a lépcsőn, igennel vagy nemmel. Harmadik utat nem ismertünk. Mi voltunk az új nemzedék. Tőlünk nem szidtak és nem dicsértek még jobban nemzedéket. Kinek volt igaza? Mit is csináltunk mi eddig? Mivel járultunk hozzá az új világhoz? szerint váltottuk be a deresedé hajak megfontolt reformjaira. Érzem, hogy a szemem fénye nem olyan mint akkor a lépcsőn, érzem, hogy a szó nem olyan a számból, hogy a vér nem úgy lüktet a mellkasomban mint akkor a lépcsőn, mert... Nem tudom. Fiúk. Baj van. Segítsetek! A színes mozaikablakon beeső lény peregve hullt szét a hatalmas oszlopok közötti mozdulatlanságban. A templomban csend volt. Előrehajoltam. Ereztem a rács mögött a csuhás mormolásának leheletét, láttam a lopakodó fénysugárban a karok misztikus mozdulását; az ajkak Mi ez? Mi ez a csodálatos, bukdácsoló dadogás? Miért sorakoznak alaktalan ko- loncokba verődve, miért ömlenek ösz- szefüggéstelen szürke hadosztályokba tömörülve a szavak közted és köztem? Miért rövidülnek, szűkülnek, zsugorodnak a szavak szótagokká, hangokká, kapkodó, befejezetlen, esetlen, ritmustalan mozdulatokká, szemvillanássá, rezdüléssé, mozdulatlansággá, némasággá? Mit akarnak tőled az értetem és érzelem elmosódott határvonalán lebegve egyensúlyozó szótöredékek, imiért hallgatod a tudatosság nélküli, lélekről leszakadt, letört, kicsorbult szótorzók szilánkokra hasadt repe- szeit, miért ragyog az időtlen, térfélén, árnyék nélküli csillogás szikNekünk kevés csak elvégezni a munkát amit ránk bíztak. Nekünk új szemmel kell látni és új lelkiismerettel kell élni és új szívvel lüktetni. Csak valahogy, zökken, koccan, szakad a ritmus. Belül szakad, belül roppan és még jó ha táj. De egyre kevesebbet fáj, mert megszokom, lassan, töredezve. Pedig tudom, hogy nem szabad. Figyelnek bennünket. Az első rezdülést lesik az arcunkon, amikor kiszakad a mindenségbe vetett hitünk. Tudom, hogy figyelik. Fentről és lentről. Az új tizenévesek már előttünk fogadnak új fogadalmat, s lehet hogy ellenünk, mert nem ilyennek akartak látni minket, mert nem ilyennek akartuk hinni magunkat, mert még mi sem győztük meg magunkat róla, hogy lobogó lelkünk fiatalságának forradalmát érdem a megbocsátás szavait suttogták. Feloldoztak. A lázas idegrostok elernyedtek, a tömjén átható füstje szélportott a nyelvemen, könnyűnek éreztem magam, szinte lebegtem, az orgona tömör, zuhogó hangja felszívta tudatom ébren levő töredékeit és már emelkedtem, szállni készültem, amikor az agy valamelyik rejtett kamrájában vakító fény gyulladt és már tudtam, hogy a feloldozás hamis volt, mert a boltozatok csúcsa alatt az isteni trónszék üresen tátong, csak én állok egyedül a mindenható szentély közepén. Vékony, törékeny alakom meggörnyed az ismeretlen zugok neszére, de nem mozdulok. Nézem az üres trónszéket és tudom, hogy nekem kell vállalnom mindent. A végtelenség szentélyében mozdulatlanság feszül; várok, és figyelek. rázó ívfénye a szemed és a szemem között, mi ez a megmérhetetlen, mélységnélküli, magasságnélküli, dimenzió nélküli, milliárd voltos térerősség, melynek mélyén, a kohó belsejében, reszketve dübörög az örök, a leállithatatlan gyorsító berendezés, amely az elektronpályán •robogó porszemek ritmusának lüktető száguldásával legyőzhetetlen vonzást ad ujjaid hegyének, hajad iüvegszálú, gyémánt csúcsainak, mi ez a súlynélküli zuhanás, amelynek végén egyetlen eszméletet, értelmet, biztonságot adó, acélkeményen csillogó, pókháló finomsággal szőtt, bársonyos puhasággal bélelt háló vár rám: Te. Miért zuhog, ömlik, harsog a kérdések hömpölygő lávafolyamként, hógörgetegként zubogó, szakadatlan áradata feléd, mit akarok megtudni, mire akarok választ kapni, mit 9
