Hevesi Szemle 1. (1973)

1973 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szigethy András: Mozaikok emberré válásom történetéből (novella)

kutatok félve, reménykedve, elcsüg­gedve, új erőre kapva, dadogva, lé- legzet-visszafojtva, kiabálva, miért fordulok a vakítóan hunyorgó nap elől az Irdatlan fényévek távolságá­ban pislákoló csillagködök felől, fe­léd, miért dörömbölök pattanásig so­dort izmokkal, ökölbe zárt, izzadó te­nyérrel a sötétség ajtajain, a féle­lem titkos, hétpecsétes zárjain ér­ted? Mi az a valami, amit keresek ná­lad? A választ. Hogy az egyetlen, elmozdithatatlan, megingathatatlan, kitörölhetetlen ál­lócsillag vagy a létezésben, aki sa­ját létével adja meg a világminden­ség végtelenbe rohanó spirálgyűrűi közt magányosan vergődő, falakat, házakat, gépeket építő, szobrokat, festményeket alkotó, az anyag mé- hében egyre mélyebbre hatoló em­ber súlyát, értékét, rangját, célját. Bizonyítvány vagy! Igazolás, fogódz­kodó az idő tátongó, ásító, csikorgó, üres, homályos lépcsőházában, ame­lyet ténnyel, mozgással, energiával kellett megtöltenünk. A tekergő, csa­varodó, ismeretlenből felbukkanó és ismeretlenbe tartó csigalépcsőnek le­het, hogy csak egyetlen lépcsőfokát töltjük be, lehet, hogy ez egyetlen lépcsőfok nyomtalanul, maradéktala­nul, hátrahagyott jelzések nélkül felszívódik, atomjaira hull, eltűnik a táguló galaxisok, a fekete napok, az antianyagok megszámlálhatatlan ide­ig surrogó, hidegen csusszanó fogas­kerekei között. Az anyag marad, a lét marad, csupán tudatunk termé­kei süllyednek majd mélyére a fene­ketlen tátongó óceánnak, ahol gyászíeketeségü, hócsendű iszap fá­tyolozza be személyes világunk por­rá zúzott törmelékeit, s a merülő mikroszkopikus darabok között léte­zésem néhány évtizedig tartó sikoHó küzködését sötéten villanó cápaként falja fel a könyörtelen, végtelen idő. Ember vagyok. Tudom, ismerem, felfogom a teret, a mozgást és az időt. Félek. A tüzes nyakörvként szorító félel­met kell levenned rólam. Az ősember félelmét kell levenned rólam a tűz- 'tői, a csattogó fogú ragadozóktól, a lázadó félelmét a rabszolgatartó kor­bácsától, a tanítványok félelmét a Mester hiányától, a hívők félelmét a gyehenna tüzén jajgató kárhozott lelkektől, az anyag legkisebb részé­re rábukkanó ember félelmét a pa­lackból kiszabadított gombafelhötől, a górcső fölé görnyedő tudós félel­mét az elektron-mikroszkóp alatt szörnyekké dagadó parányoktól, a beteg félelmét az alattomosan lap­pangó, ismeretlenül ólálkodó kórok­tól, a gondolkodó félelmét az újabb­nál újabb feltárulkozó ismeretlen vi­lágoktól. Izzó abroncsként markoló félelmemet kell letépned rólam, amit rámbilincselt a világ. Ezért kell a varázslatos dadogás, a szemek sziporkázó csipkeerezetű tükréből lövellő sugár, ezért kell a botladozó bizonytalan kézmozdulat, amikor még nem tudom, hogy nyúl­hatok-e a hajad felé, ezért kell, hogy megtagadj, hogy megtagadja­nak, hogy visszafogadj, elküldj, és újra meghallgass amint kapkodva, idegesen, összefüggéstelen szavak­kal, behunyt szemmel keresem azt aki értelmet ad számomra a létezés­nek, aki miatt fontos vagyok, a leg­fontosabb, hogy vagyok, mert nél­külem hiába merülnek fel örökideig a gomolygó ködök csúcsaira a tün­döklő naprendszerek, hiába mozog­nak mikronra megszabott pályán az elektronok, hiába keringenek boly­gók, hiába törnek ki vulkánok, sza­kadnak az ég csatornái, hasadnak az atommagok, duzzadnak, áradnak a folyók. Hiába. Én adok értelmet mindnek. Te adsz értelmet mindnek, kezed melegével, hajad bársonyával, szemed védelmével. Mert létemnek értelmet ad, hogy nem vagyok egye­dül, értelmet ad, hogy létet és értel­met adhatok másnak, mert egy vér­ből valók vagyunk: Te meg én. Ki­mondom minden titok nyitját. Ki­mondom a varázsigét. Szeretlek. Ezért vállalom az életet. Ezért vál­lalta az apám apja és ezért lógja vállalni a fiam fia. Ezért vállalom a halált is. Szakadt már rád az országutak végtelen szalagján az este, amikor a hatalmas buraként rádereszkedő sötétségben egyedül, magányosan állsz az elsuhanó reflektorok kereszt­tüzében? Ilyen egyedüllét sehol nincs a vi­lágon, csak az országúton, amikor az egész napi le és felugrálást követő gyaloglástól átizzadt, nedves ing kezd megdermedni a testeden, s a rebbe- nés nélküli csendben csak a meg­hajszolt dörömbölést hallod a zub­bonyod alól. Ilyenkor úgy érzed, mindenki elha­gyott, becsapott, kirabolt, az egész világ ellened fordult. Este van. Csak állsz és nézed a sötétség peremén pislákoló falvak megbékélt fényeit. Az úton magadba szívott rohanás tü- zei csendesülni kezdenek, még egy­szer visszafordulsz, az egész út mö­götted nyújtózik, előtted a domb te­tején kitapintható mozdulatlansággal várakozik a félelem. Es újra nekiindulsz az útnak. A Iá testéről sötét tajtékban sza­kad a véres izzadtság. A fekete baj­nok felegyenesedve ül a hatalmas lovon, a Nap fehéren izzik az ég­bolt kupoláján, de árnyékot nem vet a földre. A vágtatás egyre fokozódik, csak hang nem hallatszik sehonnan. A paták néma csendben suhannak a rettenetes, vakító fényzuhatagban. A lovas fekete csuhája alól lángok csapnak ki, már csak méterek vá­laszthatják el tőlem . . . A verseny véget ért. Ébredj. Látod a szálkás szőlődom­bok mögötti szürkeségben pirosán felbukó hajnalt? Hallod a madarak meg-megújuló, részeg csattogását? Érzed a lebegő fátyolban táncoló, legtisztább szagot, a friss esőtől vé­gigvert, átázott, gőzölgő, lélegző föld illatát. Odakint virrad. Oszlik a sötétség. Látok! Ügy érzem, mindent tudok. A világon mindent. Tudom, hogy a fát miért hívják fának. Tudom, hogy ki vagy és tudom, hogy ki vagyok. Fordulj felém. Beszélni akarok ve­led. MindannyiótokkaI beszélni aka­rok. Szeretném elmondani, hogy megérte, hogy mindent érdemes volt, hogy ne féljetek, hogy vigyázzatok rám, magatokra, egymásra. Annyi mindent szeretnék elmondani. Látjá­tok ezt a versenyt is megnyertem. Tudom, hogy győztes vagyok. Az örök győzelem zálogát már meg­kaptam. A tündöklő gyémántot be­zártam magamba: én hozzátok tarto­zom. Ti hozzámI Emberek vagyunk. 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom