Hevesi Szemle 1. (1973)
1973 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szigethy András: Mozaikok emberré válásom történetéből (novella)
kutatok félve, reménykedve, elcsüggedve, új erőre kapva, dadogva, lé- legzet-visszafojtva, kiabálva, miért fordulok a vakítóan hunyorgó nap elől az Irdatlan fényévek távolságában pislákoló csillagködök felől, feléd, miért dörömbölök pattanásig sodort izmokkal, ökölbe zárt, izzadó tenyérrel a sötétség ajtajain, a félelem titkos, hétpecsétes zárjain érted? Mi az a valami, amit keresek nálad? A választ. Hogy az egyetlen, elmozdithatatlan, megingathatatlan, kitörölhetetlen állócsillag vagy a létezésben, aki saját létével adja meg a világmindenség végtelenbe rohanó spirálgyűrűi közt magányosan vergődő, falakat, házakat, gépeket építő, szobrokat, festményeket alkotó, az anyag mé- hében egyre mélyebbre hatoló ember súlyát, értékét, rangját, célját. Bizonyítvány vagy! Igazolás, fogódzkodó az idő tátongó, ásító, csikorgó, üres, homályos lépcsőházában, amelyet ténnyel, mozgással, energiával kellett megtöltenünk. A tekergő, csavarodó, ismeretlenből felbukkanó és ismeretlenbe tartó csigalépcsőnek lehet, hogy csak egyetlen lépcsőfokát töltjük be, lehet, hogy ez egyetlen lépcsőfok nyomtalanul, maradéktalanul, hátrahagyott jelzések nélkül felszívódik, atomjaira hull, eltűnik a táguló galaxisok, a fekete napok, az antianyagok megszámlálhatatlan ideig surrogó, hidegen csusszanó fogaskerekei között. Az anyag marad, a lét marad, csupán tudatunk termékei süllyednek majd mélyére a feneketlen tátongó óceánnak, ahol gyászíeketeségü, hócsendű iszap fátyolozza be személyes világunk porrá zúzott törmelékeit, s a merülő mikroszkopikus darabok között létezésem néhány évtizedig tartó sikoHó küzködését sötéten villanó cápaként falja fel a könyörtelen, végtelen idő. Ember vagyok. Tudom, ismerem, felfogom a teret, a mozgást és az időt. Félek. A tüzes nyakörvként szorító félelmet kell levenned rólam. Az ősember félelmét kell levenned rólam a tűz- 'tői, a csattogó fogú ragadozóktól, a lázadó félelmét a rabszolgatartó korbácsától, a tanítványok félelmét a Mester hiányától, a hívők félelmét a gyehenna tüzén jajgató kárhozott lelkektől, az anyag legkisebb részére rábukkanó ember félelmét a palackból kiszabadított gombafelhötől, a górcső fölé görnyedő tudós félelmét az elektron-mikroszkóp alatt szörnyekké dagadó parányoktól, a beteg félelmét az alattomosan lappangó, ismeretlenül ólálkodó kóroktól, a gondolkodó félelmét az újabbnál újabb feltárulkozó ismeretlen világoktól. Izzó abroncsként markoló félelmemet kell letépned rólam, amit rámbilincselt a világ. Ezért kell a varázslatos dadogás, a szemek sziporkázó csipkeerezetű tükréből lövellő sugár, ezért kell a botladozó bizonytalan kézmozdulat, amikor még nem tudom, hogy nyúlhatok-e a hajad felé, ezért kell, hogy megtagadj, hogy megtagadjanak, hogy visszafogadj, elküldj, és újra meghallgass amint kapkodva, idegesen, összefüggéstelen szavakkal, behunyt szemmel keresem azt aki értelmet ad számomra a létezésnek, aki miatt fontos vagyok, a legfontosabb, hogy vagyok, mert nélkülem hiába merülnek fel örökideig a gomolygó ködök csúcsaira a tündöklő naprendszerek, hiába mozognak mikronra megszabott pályán az elektronok, hiába keringenek bolygók, hiába törnek ki vulkánok, szakadnak az ég csatornái, hasadnak az atommagok, duzzadnak, áradnak a folyók. Hiába. Én adok értelmet mindnek. Te adsz értelmet mindnek, kezed melegével, hajad bársonyával, szemed védelmével. Mert létemnek értelmet ad, hogy nem vagyok egyedül, értelmet ad, hogy létet és értelmet adhatok másnak, mert egy vérből valók vagyunk: Te meg én. Kimondom minden titok nyitját. Kimondom a varázsigét. Szeretlek. Ezért vállalom az életet. Ezért vállalta az apám apja és ezért lógja vállalni a fiam fia. Ezért vállalom a halált is. Szakadt már rád az országutak végtelen szalagján az este, amikor a hatalmas buraként rádereszkedő sötétségben egyedül, magányosan állsz az elsuhanó reflektorok kereszttüzében? Ilyen egyedüllét sehol nincs a világon, csak az országúton, amikor az egész napi le és felugrálást követő gyaloglástól átizzadt, nedves ing kezd megdermedni a testeden, s a rebbe- nés nélküli csendben csak a meghajszolt dörömbölést hallod a zubbonyod alól. Ilyenkor úgy érzed, mindenki elhagyott, becsapott, kirabolt, az egész világ ellened fordult. Este van. Csak állsz és nézed a sötétség peremén pislákoló falvak megbékélt fényeit. Az úton magadba szívott rohanás tü- zei csendesülni kezdenek, még egyszer visszafordulsz, az egész út mögötted nyújtózik, előtted a domb tetején kitapintható mozdulatlansággal várakozik a félelem. Es újra nekiindulsz az útnak. A Iá testéről sötét tajtékban szakad a véres izzadtság. A fekete bajnok felegyenesedve ül a hatalmas lovon, a Nap fehéren izzik az égbolt kupoláján, de árnyékot nem vet a földre. A vágtatás egyre fokozódik, csak hang nem hallatszik sehonnan. A paták néma csendben suhannak a rettenetes, vakító fényzuhatagban. A lovas fekete csuhája alól lángok csapnak ki, már csak méterek választhatják el tőlem . . . A verseny véget ért. Ébredj. Látod a szálkás szőlődombok mögötti szürkeségben pirosán felbukó hajnalt? Hallod a madarak meg-megújuló, részeg csattogását? Érzed a lebegő fátyolban táncoló, legtisztább szagot, a friss esőtől végigvert, átázott, gőzölgő, lélegző föld illatát. Odakint virrad. Oszlik a sötétség. Látok! Ügy érzem, mindent tudok. A világon mindent. Tudom, hogy a fát miért hívják fának. Tudom, hogy ki vagy és tudom, hogy ki vagyok. Fordulj felém. Beszélni akarok veled. MindannyiótokkaI beszélni akarok. Szeretném elmondani, hogy megérte, hogy mindent érdemes volt, hogy ne féljetek, hogy vigyázzatok rám, magatokra, egymásra. Annyi mindent szeretnék elmondani. Látjátok ezt a versenyt is megnyertem. Tudom, hogy győztes vagyok. Az örök győzelem zálogát már megkaptam. A tündöklő gyémántot bezártam magamba: én hozzátok tartozom. Ti hozzámI Emberek vagyunk. 10
