Heves Megyei Hírlap, 2020. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
2020-10-03 / 232. szám
4 novella EGY NOVELLA KERESÉSE jitjfnnt' helyőrség Nemes Lampérth József: Enteriőr (akvarell, tinta, papír, 36,5 * 53,5 cm, 1912) Forrás: Wikimedia Commons Ma reggel rettegve ébredtem. Két okból is. Azt álmodtam, volt szeretőm faládába zárt, kínai módszer szerint. Hónapokig szenvedtem a ládában, akkora hely sem volt, hogy dörömbölni tudjak. Étkemet (néhány szem rizs, pár csöpp víz) volt barátnőm a szellőzőnyílásokon juttatta be. Halálomat nem álmodtam meg, mert fölébredtem. Persze az elferdült gerincre, a légszomjra is emlékszem (kétrét görnyedve zárt a ládába, nem hosszában). Gondolkodtam, felhívom a lányt, elmesélem az álmot, de erről letettem. Elválásunk kicsit sem nevezhető szépnek, ráadásul a szomszédos tömbházban lakik (minő ostobaság részemről!), elég a napi félsz, hogy találkozunk. Van példa rá, hogy egykori barátnőmnek meséltem a róla szóló álmomat. Néha a nők úgy tudják hülyének nézni a férfit, hogy az még örül is neki. A másik ok szó szerint prózaibb és szörnyűbb: éreztem, elfeledtem novellát írni. Nem dicsekedhetek nagy írói tehetséggel, de azért néhány jobban megírt és jobb helyeken elhelyezett írásművet magam mögött tudhatok, ami eltölt annyi büszkeséggel, amennyire a nyugati társadalmakban az élethez szükséges. Kétségbeesve ücsörögtem az ágy szélén, felöltözni sem volt kedvem. Végül testi szükségleteim ellentmondást nem tűrő sürgetéssel küldtek a mellékhelyiségbe. Üldögélés közben elkeseredetten néztem a régi, nehéz fürdőkád alatti tócsát, amelynek eredetére az elmúlt hetek alatt sem tudtam rájönni. Aztán eszembe jutott az anyám. Dolgom végeztével vettem is a telefont. Türelmesen végighallgatott, majd azt tanácsolta, beszéljek a kollégáimmal, hogy a mintegy tizenöt éve a sajtókollégiumban megkezdett tanulmányaimat befejezhessem. Novellákból keveseknek sikerült megélniük, nekik is szűkösen, lássam be végre, az a bizonyos oklevél átsegít ezen a nehézségen is. „Az jó hírért, névért s az szép tisztességért” - fejezte be egy Balassi Bálint-idézettel, mellyel Miklóssi Szabó István- hm - tömören összefoglalta véleményét irodalmi törekvéseimről. Ha az anyagi oldalát nézzük, tökéletesen igaza volt. Szépirodalmi írásaimmal háromhavi albérlet árát sem kerestem meg; egy könyvért annyi honoráriumot kaptam, amiből egy hónapig szűkösen megélhettem. Márpedig egy könyv akár egy évig is születhet. A beszélgetés után üldögéltem a konyhámban egy csésze tegnapról maradt fekete mellett, keserűen, mert erről az egyhavi keresetről is lemondhatok. Majd eltart a kultúrrovat - és ennyi. Kellemetlen jövőkép. Gondolkodjunk logikusan, törtem a fejem, szorongásomat enyhítendő. Negyvenkét éves vagyok. Ha eddig nem értem el valamit, már nem is fogok. Lemaradtam a családalapítás örömeiről, rejtelmeiről, már az olvasás sem okoz különösebb örömöt, hiszen túl vagyok a világirodalom összes fontosabb művén. Öntelt kijelentés ez, ráadásul az olvasásnak semmi haszna, Dante Isteni színjátékával egy talpalatnyi telket, egy téglát sem lehet vásárolni, nemhogy házat. A középkorban a ház előtti pázsit a gazdagságot jelentette, a legritkább esetben engedhette meg valaki magának, hogy a földdarabot ne túrják föl a disznók, kutyák, ne sétáljanak rajta tyúkok, ráadásul gondozott, rendezett, szemet gyönyörködtető legyen. Kinek van napjainkban ideje az irodalom pázsitján létezni? A kutyának sem, aki után föl kell szedni azt, amit. Valljuk be: az olvas, aki felettébb unja magát, esetleg felvágni akar bizonyos körökben. Mint a pázsittal a ház előtt. Agyam fazekában így főttek a gondolatok, végül gőzfelhő jelent meg a fejem fölött - persze jottányival sem lettem okosabb. Nem csoda, általában az ember többet gondolkodik az írásért, mint amennyit gondolkodik írás közben. Kusza gondolat? Hát persze. Minden írás csupa kuszaság, amíg pázsitos rendet nem teszünk, vágunk benne. Csöngött a telefon, óriási örömmel kaptam utána. Szociális életem nem büszkélkedhet nagy sikerrel, általában itthon ücsörgők, lemezeket hallgatok, tévét bámulok, olvasok. Egy-egy hívás igazi kuriózumnak számít az életemben - hacsak nem a szerkesztőségből hívnak, mert ilyen vagy olyan hibát találtak az anyagomban. Gyűlölöm a hibákat. Az orvosom volt, emlékeztetett a jövő heti időpontra. Magas vérnyomásom van (el is feledtem mondani), a gyógyszerek mellőzése életveszélyes.- Kissé furcsa a hangod - jegyezte meg, mire azt válaszoltam, most keltem, nem vagyok teljesen ezen a világon. Tudtam, habozás nélkül fölír néhány antidepresszánst, amelyek csinos függőséget váltanak ki, a múltban volt részem benne, mert pánikbeteg is voltam (ezt sem mondtam), még ez hiányozna most, amikor éppen örökre elfeledtem novellát írni. Beszélgetésünk után tovább ültem az asztalnál. Pillantásom a pocakomra esett, az utóbbi hónapokban mintegy tíz kilogramm fölösleget szedtem magamra. Hadd valljam be: elhíztam. Próbálkoztam gyaloglással, futással, teljesen feleslegesen. Végül föladtam, beleestem egy nagy doboz kakaós fagyi bűnös élvezetébe. Kopogtak. Sietve kaptam magamra egy inget, nyitottam ajtót. Belefehéredtem: a mindentudó Mariska néni állt az ajtóban. Valaki meghalt a lépcsőházban, ezért pénzt gyűjtöget (nincs!), kiraknak a bérleményből (többhavi bérrel el voltam maradva), hamarabb szerzett tudomást eredményeimről, mint az orvosom, és halálhíremet hozza. Mariska néni táltosi képességeit senki nem vonhatta kétségbe, a környék fekete macskái is hozzájárnak tanácsért, pedig köztudott, hogy ők félig a túlvilághoz tartoznak.- Tegyen egy szívességet - mondta édeskés mosollyal. Meg sem vártam, hogy befejezze, igent mondtam. Boszorkányokkal jót vagy semmit. - El kell utaznom néhány hétre - folytatta. Hosszas előadás következett unokahúgáról, aki halálosan beteg, kizárólag az ő jelenléte tarthatja életben. Végül eljutottunk oda, hogy délután egy kivételesen ritka, fehérneműs ládát hoz a futár, melyet nem tud átvenni, ezért bátorkodott az én lakcímemet megadni.- Természetesen - bólogattam. Mariska néni még fölemlítette az összes létező tömbházi pletykát, végül búcsút vettünk egymástól. Gondolkodtam, méijek-e vérnyomást, aztán úgy döntöttem, az orvosomnak, nekem, a készüléknek is jobb, ha nem. Ültem volna vissza keseregni, amikor ismét kopogtattak. Egy rezesbanda állt az ajtóban. Betöltötték a fél lépcsőházat. Vezetőjük egyenruhában, kezében karmesteri pálcával idegesen tudakolta, itt lakik-e ez meg ez a család. Ha nem, hol. Feltétlenül mondjam el, késésben vannak, a főúton robbant le az autójuk, a nagy melegben alig tudtak idáig elvánszorogni. Kínosan vigyorogtam. Egyrészt röhöghetnékem támadt, másrészt örültem, hogy nem csupán én vagyok szerencsétlen, harmadrészt nem mindennapos látvány, ahogy egy rezesbanda szorong a lépcsőházban, negyedrészt ki az a hülye, aki rezesbandát rendel a lagzijára, ötödrészt tudtam, a keresett cím jó tízu):cányira van. Amikor ezt elmondtam, a nagydobos szitkozódva dobta le az emeletről a hangszerét, és ment világgá. A karmester megvakarta az állát, kérdezte, hálából milyen dalt játszhatnak el. Hiába tiltakoztam, rá is zendítettek egy keringőre. Gyűltek a szomszédok a folyosón, a hangerőtől remegett a téglából épült tömbház, kicsi tartotta, hogy ki nem estek a lépcsőházi ablakok. Tízperces koncert után a rezesbanda távozott, én meg a szomszédok haragos tekintete elől a bérleménybe menekültem. Úgy döntöttem, fürdőm egyet, hadd nyugodjanak meg az idegeim. Mindent-összevetve egészen jó novellatéma, gondoltam, miközben engedtem a vizet a kádba, kár, hogy én már nem tudok írni. A konyhába mentem, hogy a maradék feketémet fölmelegítsem, elfogyasszam. Üldögéltem a széken, az irodalom hasznán és ártalmain gondolkodtam. Egyszerre szörnyű robajt hallottam a fürdőszoba felől. Rohantam. Vízzel telt kádam átszakította a padlót, az alattam lakó szomszéd fürdőszobájában landolt. Szerencsémre a szomszéd a nyarakat falun töltötte, a kertjét gondozta, így emberéletben nem esett kár. Álltam az üreg fölött, és tudtam: utolért valami gonosz átok, a két fürdőszoba és a padló javítási költségeit lehetetlen kifizetnem, ráadásul novellát sem tudok írni. Legszívesebben egy egérlyukba bújtam volna. Ismét csöngettek. Alig mertem ajtót nyitni, hiszen lehetséges, hogy a szomszédság dörömböl, kezükben sarlóval, kaszával, fáklyával, hogy engem a túlvilágra küldjenek. Szerencsémre csak két futár lihegett az ajtóban. Bár szemtelenség, én bizony kibontottam a küldeményt. Tetszetős, régi, népi motívumokkal díszített faláda rejtőzött a gondos csomagolásban, az a típus, amelynek síneken nyílik a teteje, s magától kattan a zára. Hogy mi vett rá, arra már nem emlékszem. Talán a kilátástalanság, talán így volt megírva, nem tudom. Csak annyit tudok, egyszerre ott találtam magam a ládában, magamra húztam a tetőt, hallottam, ahogy elkattant a zár. Eleinte élveztem a sötétséget, a csöndet, bár alig bírtam lélegezni, olyan szorosan ültem, kettégörnyedve. Később elfogyott a levegő, tíz vérző körömmel kapartam a láda oldalát, de kimászni már nem tudtam. Még emlékszem, utolsó gondolatom ez volt: te hülye, miért nem próbáltad meg, hogy tudsz-e novellát írni? Miért nem vettél papírt, ceruzát, billentyűzetet, miért nem próbáltál megfogalmazni néhány mondatot? Most, hogy visszagondolok, talán azért nem, mert könnyebb bizonyos dolgokat keresni, mint megtalálni. Gulócsy Lajos: Kompozíció (1910-es évek második fele, Nógrádi Történeti Múzeum) Forrás: Wikimedia Commons LAPSZAMUNK SZERZŐI Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Kántor Mihály (1974) szakíró Lakatos-Fleisz Katalin (1978) író, irodalmár, egyetemi oktató Leczo Bence (1996) író, újságíró Miklóssi Szabó István (1977) író, blogger Nádasi Krisztina (1976) író, szerkesztő Sz. Kárpáthy Kata (1999) író Tóth Árpád (1886-1928) költő, műfordító Vass Veronika (1972) pedagógus Z. Németh István (1969) költő, író, drámaíró IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. október
