Heves Megyei Hírlap, 2020. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
2020-10-03 / 232. szám
3Gjrrrr. helyőrség ebüt 5 Z. Németh István Pillanatragu A tubusból nem az jött ki, amit vártam. A busz sem akkor indult, amikor a menetrend szerint kellett volna, és így utólag visszagondolva, nem is abban a városban ébredtem reggel, ahol éjszaka nyugovóra tértem. A tükörből másvalaki nézett vissza, de én figyelembe se vettem a változást, csak akkor ijedtem volna meg, ha végképp nem néz vissza senki. Zsebemben gyűrött levél lapult, amit akkor még meg sem írtál, hiszen nem sejthetted, hogy a kávézóban reggel összefutunk. Nem ismerted fel idegen arcomat, még szerencse, hogy egy kitalált név szakadt ki belőlem a bemutatkozáskor. Utólag kicsit mosolygok azon, mennyire belecsimpaszkodtam a tekintetedbe. Akár harminc évvel ezelőtt. Csupán a vállunk ért össze egy pillanatra, amikor a földre hullott kiskanálért egyszerre próbáltunk lehajolni. A samponod illatáról eszembe jutott az éjszaka, amikor kiálltam az ablakpárkányra, és percekig bámultam a lábaim előtt örvénylő sötétséget. Nem volt elég magas a kollégium. Mágia Magdalén \-r ^ Ámos Imre: Csodavárók (szén, akvarell, papír, 31 * 24 cm) vers Kassay Sára Életút-vesztő Folyton csak céltalanul rohanok elkezdeni, Bár sokszor belebotlok a végébe már az elején Gáncsoló múltak és meredeken fekvő jövők között Gurulok lefelé a jelenem tetején Talán az ezeregyedik éjjelre odaérek Mire hagyományom már hagyatékká válik Első találkozásunkra várva Kifésülöm a hajam az utolsó ősz hajszálig Voltam út, labirintus, játék Magamnak minden mi káros S vagyok a nő, a báj, a kecsesség Bár a halál nem betegség, de az élet halálos. Talán más irány vezet a végéig , Már semmit sem vágyok sejteni Az óra mutatója még mindig egyhelyben áll Én meg rohanok. El. Kezdeni. Ha szemembe néznél: látnád elmepalotámban az intarziás bútort, a süppedős szőnyegen felejtett vodkásüveget, meg a hamis igazolványképet, ami vegytisztán mutatja, hogy pupillámban visszatükröződsz. Gyűlölöm a vallásháborút, amit egy nem létező isten kényszerít rám, hogy talpig vaskabátban forgolódom át az éjszakát, s reggel talpra ugorva már háríthatom is az első csapást. • • Otezredik sms nem tudom meddig kell élnem még hiányod őserdejében a szépen berendezett nem-te-vagyban a fullasztó nélküledben homlokommal betört falitükör előtt állok már egy örökkévalóság óta és fejszével fésülöm a szívem Űrszonett „This is Major Tom to Ground Control” (David Bowie) sodródó csillagközi testem megfagyott cseresznyevirág ebben a csóvában még sohasem lebegtem szétrobban és újra összeáll az elmém ereimben százezer hűlni kész nap kering egy dimenzióval feljebb forró és fényes az űr a bolygók mind lakottak de én kit szupernóva szült s neveltek kósza holdak rajtam nagyon szűk az ing Álombrigád ősz van a balkonon Julit lenyűgözi a permetezés szürke a város nem bírja ki hogy ujját végig ne húzza a szerelem ízű porcukorban és megcsillan a nyelve hegyén és lerakódik homlokán itt él most ebben a korban mint szemfenéken teleregény egy kép kínozza csupán régen nem volt ez a púder halkan duruzsol a készülék miközben a kötelező romlás álombrigádot küld hálójába és mellére tűzi a rend jelét Moll Eső van. Szakad az ősz. Egy őrült nő a balkonról dobálja gyöngyeit. Csészék az elhagyott teraszon, nem félti senki őket. Dalol egy csatornafedél. A kirakatban pávák, sárga rózsák, darutollak. Fél hétre otthon kéne lenned. Elálmosít az örök zuhogás, fázik tőle minden csontod. Bérelj hát olcsó csigaházat. Lájf Az ember hazamegy, és nincs otthon. Sosemvolt gépkocsijában állandóan szól a riasztó. Most, hogy mindent elfelejtett, emlékiratait írja. A tévében visszafelé mondják a híreket. Kedvenc kutyája még meg sem született. Azt hitte, szerelem lesz, de örök viadal. Nem beteg, de meggyógyítják, hogy rögtön belehal. Esti sóhaj Egy szakadás a régi nadrágodon És egy régen elfelejtett illat, Amit hagytál nekem És kicsit még meg-megingat. Már a bor is felszáradt, amit utoljára kiöntöttél, Bár sokszor újra kiborítom, Meg néha én is kiborulok Ez pedig csak egy itt felejtett inged, amit esténként magamhoz szorítok. Egyedül vagyok, mégis a fal mellé szorulok A vonatállomás üres és ilyenkor már busz sem jár Lassan semmisül meg az idő, amit mással töltöttünk És nem múlik, pedig már régóta fáj. KASSAY SÁRA 2001-ben született Gyergyószentmiklóson, jelenleg a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem és az Előretolt Helyőrség íróakadémia elsőéves hallgatója. 2020. október IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
