Heves Megyei Hírlap, 2020. október (31. évfolyam, 230-255. szám)

2020-10-17 / 244. szám

helyorseg 7 ü •• •• SZAMARKOHOGES ES TESZETOSZASAG Bonczidai Éva Olvasónk aiamia CSELEKEDNI VAGY SZEMLÉLŐDNI? Felborul a rend, és ez a főhő­sök életében kezdetben csak játék. (Lássuk be, a pandémia kezdetén ez volt a mai gyerekek egyik reak­ciója is.) „Végre történik valami. Végre egy kis felkelés van. Minél tovább tart, annál jobb. Ha felke­lés van, nincs iskola” - jegyzi meg Tomi (Tóth Marcell). Ő és családja távol marad a szabadságharc ese­ményeitől, bár toposzok szintjén a film megidézi azokat (megjelenik az átlőtt kenyér, a disszidálás di­lemmája, a Sztálin-összes elégeté­se), ugyanakkor archív felvételek és rádióbejátszások által átélhető­­vé válik a történelmi kontextus is. Még úgy is, hogy ennek előterében valóban egy humoros-groteszk tör­ténetjátszódik: a szülők teljesen ki­fordulnak magukból, az apa (Garas Dezső) felpofozza az egyik kollégá­ját, a spicces anya (Hernádi Judit) az ablakból a melleit mutogatja a nemzetőröknek, a család külföldre készül, az apa azt tervezgeti, hogy sztepptáncos lesz. Egyedül a min­dig higgadt nagyi (Törőcsik Mari) marad önmaga, ezért is megrázó az ő drámája. A gyerekek bár érzékelik a fel­nőttek szokatlan viselkedését, saját problémáikkal vagy épp játékaikkal vannak elfoglalva, bájos helyzetko­mikum, ahogy a bajkeverő kislány, Annamari (Kárász Eszter) seprű­nyélre szerelt zászlócskával integet a forradalmároknak, miközben kö­szöntésképpen vidáman skandálja: „Rákosi Mátyás elvtárs, pajtás!” A megmosolyogtató gyerekjele­netek, és a megbocsátható teszeto­­szasággal csetlő-botló felnőttek karakterábrázoló jelenetei pontos dramaturgiával épülnek egymás­ra, ebből fakad az, hogy míg egyik percben jóízűen nevetünk, hama­rosan gombóc ugrik a torkunkba. Egyik percben szállóige születik: „Maga engem ne sajnáljon! Az anyósom engem ne sajnáljon, tu­dom én magamat sajnálni” (mondja az apa, miután elveszíti az igazga­Forrós: Port.hu tói állását), máskor meg olyan lírai szépségű, jelképgazdagságú jele­netek következnek, mint az akvá­riumból a padokra kipakolt, fuldo­kolva tátogó halak agóniája. Családi mozizáshoz remek vá­lasztás a Szamárköhögés. Az a fajta film ez, amelyik után bizony beszél­getni kell a gyerekekkel. Biztosan rengeteg kérdésük lesz. Van néhány ’56-hoz kötődő film, amelyeket szeretném, ha látnának a fiaim. Ilyen például a Mészáros Márta rendezte Temetetlen halott, ez Nagy Imre életének utolsó éveit tárja elénk a jugoszláv nagykövet­ségtől a snagovi fogságon és a tár­gyaláson át a kivégzésig. Egyértelműen ott van a megné­zendő filmek között Makk Károly rendezése is, a Szerelem. A Déry Tibor novelláiból 1970-ben készült filmet sokan a magyar filmtörténet egyik legszebb alkotásának tart­ják: két nő várja haza a szeretett férfit - János politikai elítéltként börtönbe került, felesége viszont ezt eltitkolja a férfi édesanyja elől, és elhiteti az idős asszonnyal, hogy a fia külföldön dolgozik. Érdekes adalék, hogy a férfi főszerepet ját­szó Darvas Iván a forradalom után 22 hónapig valóban börtönben volt, és a forgatáson találkozott az egykori börtönőrével is. De mivel a fiaim kiskamaszok, valószínűleg a Szamárköhögés című szatirikus filmmel fogjuk kez­deni az ’56-os filmélmények sorát. Gárdos Péter alkotása azzal együtt is jó választásnak tűnik, hogy nem lehet nevetnivalónk, ha ennek az időszaknak a szenvedéseit számba vesszük. Ennek fényében érthető, hogy 1987-ben itthon fenntartá­sokkal fogadták a filmet, hiszen ez a hangnem óriási kockázatot jelent, ha ilyen horderejű időszakhoz tár­sítjuk. Gárdos ugyanis nem a hő­söket mutatja be, nem jelenik meg a szabadságharc eszménye, hanem az emberek gyarlóságára irányítja a figyelmünket, a felnőtteket látjuk, akik lapítanak, és a gyermeki néző­pontot, amely által még élesebb ez a társadalomkritika. A forradalom itt mintha csak katalizátor lenne, a gyerekek számára szembetűnővé válik, mennyi mindenben hazud­nak a felnőttek. Forrás: Port.hu Könyvbőségben is jó újra kézbe venni régi olvasmányokat. Közü­lük Nikosz Kazantzakisz két köny­vének olvasását vagy újraolvasását ajánlom. Ezek a Zorbász, a görög és a Jelentés Grecónak. Mi késztet arra, hogy a Zorbász és a Jelentés olvasására bíztassam remélt ol­vasótársaimat? Úgy vélem, sokan lehetnek, akik csak a filmet isme­rik, és az alapjául szolgáló könyvet nem. Ezentúl pedig azt gondolom, hogy a regény adta élményt is el­mélyíti, vagy éppen megalapoz­za az önéletrajz, azaz a Jelentés Grecónak olvasása. Kazantzakisz majdnem akko­ra utat tesz meg valós életében, a Zorbásszal való találkozásig, mint Ádám Az ember tragédiájában az álombéli vándorlás során. A Jelen­tés Grecónakban pontosan beszá­mol arról, miért indul a nagy útra: „...gyógyíthatatlan sebet ejtett raj­tam a vérző nyíl, melyet jobb hí­ján szellemnek mondunk”. Ahhoz, hogy találat érje, a legjobb helyen született. Krétán, ahol több kultúra volt jelen születésekor, de azt meg­előző évszázadokban is. Neki sors­társaival szemben megadatott a ta­nulás lehetősége, de hamar igénye támadt a tananyagon túli igazsá­gokra és azok teljes megismerésére. A hagyományok erős, sőt könyörte­len szabályozó erejének szemlélete őt az ősök tisztelete mellett az okok keresésére indította. Az athéni tanulmányok után visszatért Krétára. Itt újabb benyo­másokat szerzett. Tartós hatással voltak rá a falfestmények repülő halai, amik akárcsak röpke időre is, de képesek kitörni ősi közegükből. Ez a kép számára jelkép és készte­tés lett, elkísérte kereső útjai során. Az út hosszú volt, és eszmetörténeti sorrendben következtek a földraj­zi állomásai. Az ókori hellén világ csodái után a keleti kereszténység szent helyeivel ismerkedett. Jeru­zsálem és a Sínai-hegy kolostorai mindig az eszme, és az arra épülő rendszerek ellentmondásait tárták fel előtte. A könyvjelzőmre tett jelek könnyen visszavezettek a jellemző mondatokhoz: „Órákig barangol­tam a sivatagban, a klastrom kör­nyékén, és az Isten lassan kezdett kibontakozni, megszabadulni a papoktól.” Hamar felismerte, hogy a cselekvés hiányában meddő min­den szellemi törekvés, de ő mégis szellemvezérelt ember maradt. A nyugati kultúra világában is ugyanazt kereste, mint Keleten. Látta, hogy az eszmék rendre eltor­zulnak, a terjesztés során kiürül­nek, az idő haladtával szubkultú­rává alakulnak. Rosszabb esetben megélhetési meggyőződéssé vál­nak, sőt hatalmi eszközzé lesznek. Újabb útjain a társadalmi igazság­talanságok hatására eljut a tizen­kilencedik század végének később végzetessé vált eszméiig is, de vé­gül, ahogy megfogalmazta: „A té­kozló fiú hazatér.” És eredeti kultúrájában találko­zott Zorbásszal, aki nem az esz­mék világában élt, hanem látszólag ösztönösen viszonyult a világhoz. A regényben az író szereplőnek társul főhőséhez. Ellentétben az íróval Zorbász gyakorlati ember. Tettre tudja váltani azokat a mély bölcsességeket, amiket az írónak más tanítók nem tudtak hiteles cse­lekvésben megmutatni. Erről az író a Jelentés Grecónakban keserűen ezt állapította meg: „Ha végiggon­dolom, milyen papival etették any­­nyi esztendeig a könyvek meg a tanítók éhező lelkemet, és milyen oroszlánvelővel táplált Zorbász alig néhány hónap leforgása alatt, akkor szavamra, nehezen bírom magamba fojtani keserűségemet.” Zorbász teremtő erejével és eltökélt tettvágyával szemben találkozunk a regényben egy öreg szerzetessel, mint a szellem világának képvise­lőjével. Ő megelégedéssel mondja, hogy a kolostor kódexeit másolja, és hamarosan végez az egyház által Mária nevéhez valaha kapcsolt ösz­­szes jelző összegyűjtésével. Zorbászt megbotránkoztatja ez az életcél, de ez nem jelenti azt, hogy világképe eredendően a lelkilét ta­gadásán alapulna. Még istenképe is van, bár az nem vallási tételekből eredt, és nem a fogalmi gondolko­dás szabályai szerint formálódott. Zorbász számára egy keresztény lakókörnyezetben megöregedett, öregasszonyok békés társaságát kedvelő török aga fogalmazta meg és bízta rá a tudást, miszerint: „...az Istent nem tudjuk hová tenni, nem fér el sem az ég hét emeletében, sem a föld hét emeletében, ám elfér az emberi szívben.” A munka, amibe a szigeten az író és Zorbász belefogtak, csak ürügy és alkalom volt annak bizonyításá­ra, hogy a két ember által hordozott szemlélet nem kibékíthetetlen, ha­nem egymásért van. A két ember barátsága annak iga­zolása, hogy a szellem embere nem ellenfele a gyakorlat emberének. Út­jaik elváltak, de magukkal vitték a másik megbecsülését. Zorbász a föl­det ostromolta és családot alapított. Az író a szellem világával küzdött. írt és tovább kereste a nagy megoldást, a megváltást, az új embert. A Jelen­tés Grecónak végén olvashatjuk: „Nem lett belőlem a tettek harcos embere; apámtól való félelmemben kénytelen voltam megírni mindazt, amit tenni szerettem volna.” Amikor ezt írta, még maga sem tudta milyen, csak kritikával szemlélhető szellemi kalandokba is belevág. Sokan és sokat írtak a szemlélő­dés és cselekvés viszonyáról. Ez a két könyv a téma fontos darabjai közé tartozik. Fűrész István nyugalmazott kö­zépiskolai tanár, Székesfehérvár LAPSZAMUNK SZERZŐI Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Derzsi Pál (1954) költő Farkas Wellmann Endre (1975) József Attila-díjas költő, író, műfordító, szerkesztő Kántor Mihály (1974) szakíró Kolev András (1967) költő Leczo Bence (1996) író, újságíró Makkai-Flóra Ágnes (1952) író Tallián Mariann (1971) színművész, író Z. Németh István (1969) költő, író, drámaíró 2020. október IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom