Heves Megyei Hírlap, 2020. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
2020-10-10 / 238. szám
SÉTA A HEGYEN Ferdinandy György Az, hogy a hegyen, pontatlan megfogalmazás. Az én hegyem legfeljebb dombocska. Kopár sziklafal, Kelenföld felett. A történet viszont, amit elmesélek, pontos, ezért kezeskedem. Most is csak azért töröm magam, hogy ne csak pontos, hanem - ha lehet - szép is legyen. Olyan, mint Évike, a tizenéves kamasz lány, akivel fent sétálunk a hegyen. Alattunk fortyognak az ötvenes évek. Az átkos, ahogy most utólag nevezi a nép. Akkor a békevilág, ami a nyakunkba szakadt. És benne két tábor: a vesztesek és a győztesek. Mi ketten pedig enyhén szólva nem ugyanabba a táborba tartoztunk. A hozzám tartozókat meghurcolták, kitelepítették, a nép ellenségének nevezte ki az új, a győztes hatalom. Évike családjának viszont emeletes ház épült a mi gazlepte teniszpályánk felett. Az ávósház, a környéken csak így emlegetjük. Lakói katonák. Félelmetes, egyenruhás emberek. Halálos ellenségeink, szemben velünk, a pálya másik oldalán. Hogy honnan vettük a bátorságot, nem tudom. De mi, a levitézlett uralkodó osztályok csemetéi fellázadtunk: házibulikat rendeztünk a pálya árnyékában, az ávósház alatt. Évike az emeletről bámulhatta a Karády Katalin sanzonjára lépegető deklasszált elemeket. A bulit, ahova őt, az ávóslánykát nem hívta meg senki sem. Nem is engedték volna. A felnőttek az ablakban könyökölve figyelték a halálra ítélt társadalmi osztály utolsó vonaglásait. A mi apáinkat pedig elemésztették a fogolytáborok. * Hogy hol ismertem meg Évikét, ma már nem tudom. De hát, a virágnak megtiltani... egyszer csak azon kaptam magam, hogy mi ketten, kéz a kézben, fent üldögélünk a sziklás Sashegyoldalon. A buszmegállóban találkoztunk, a Sión lépcső alatt, ahol senki sem láthatott. Őt kiközösítette volna a családja, s én sem rendezhettem volna tovább a házibulikat. Némán bandukoltunk a domb bejáratáig, és csak fent tettem Évike vállára a kezem. A leánykökörcsinek között lágy, sima volt a gyep, ott ültünk le, mindig ugyanott, ezen a talpalatnyi helyen. Tavasszal virágba borultak a mandulafák. Később orgonaillat gomolygott a hegyen. Az ezüstpihés leánykökörcsinnek nem volt ilyen hivalkodó illata. Csendben vártunk, mire óvatosan kinyitotta a húsos, lila szirmokat. Nem beszéltünk sokat. Éva egyetlenegyszer sem mondta ki, hogy jó így velem. Néztük a zúgó várost a lábunk alatt. Az apácazárdát, ahova a légitámadások alatt rohantak fel a régiek. Apácákról akkor hallott először Évike. Olyanok, kérdezte, mint a pingvinek? Este a Citadellát bíborpirosra festette a nap. Végig, a látóhatár peremén, a Duna sötét vize csillogott. Nem emlékszem, hogy mikor csókoltam meg először. Kuporogtunk, kéz a kézben, amíg csak koromfeketébe borultak a dombok Gödöllő felett. Alattunk ez az ismerős világ, amiben sehogyan sem találtam a helyem. A Sión lépcső és a buszmegálló. A csend. A félelem. * Elmúlt egy fél évszázad is, mire most mindez eszembe jutott. Bejártam a világot, dolgoztam, tanítottam három kontinensen. Volt két feleségem, felneveltem négy gyereket. Most pedig újra itt, a teniszpálya körül tologatom a kerekes kocsimat. Nem ismer senki, a régi családok Amerikába tették át a székhelyüket. A helyükbe újgazdagok települtek, akik emeletes épületeket emelnek az üvegverandás hétvégi házak helyén. Testvéröcsém kísér ezeken a kötelező sétautakon. A villanypóznákon kárognak a varjak. Nincsenek már vesztesek és győztesek. Luxusjárgányaikból integetnek az újgazdagok. Egy idő óta vén vizslát sétáltat egy asszony a régi teniszpálya körül.- Ez ki? - kérdezem öcsémet.- Ez? - csodálkozik. - Azt hittem, tudod. Mert hogy ez a fiatal nő az Évike lánya. Dél-Amerikában éltem, amikor itt, fölöttünk, talán éppen az én nagyfiammal egy időben megszületett. \— Az édesanyja - meséli öcsém - Rákospalotára költözött. Ő pedig itt él, az ávósházban, a pálya felett. Évike könyvtáros, hacsak nem nyugdíjas azóta ő is. Öcsémnek mindenről tudomása van. A vén vizsla is régi ismerőse.- Szerbusz, Sanyi bácsi! - köszön ránk az Évike lánya.- Tudod, hogy ez ki? - öcsém rám mutat. Nézzük egymást. Barna mosolygós lány. Olyan, mint amilyen valaha Évike volt.- Ő hogy van? - kérdezem.- Tud magáról! - feleli a lány. Már elmesélte, hogy mi itt az utcában a buszmegálló és a zárda között nap mint nap találkozunk. Hívja a kutyát, a vén vizsla nyugtalan.- A lányom lehetne! - mondom öcsémnek. Hát igen. Az én fiaim Amerikában élnek. Elmúlik egy év is, mire valamelyikük meglátogat. Marad egy régi pálya, egy emeletes épület. Az ávósház. Vesztesek meg győztesek. Egy kis domb Budán, Kelenföld felett. Illusztráció Hans Christian Andersen A vadhattyúk című meséjéhez (Scolar Kiadó, 2017} onvv „ÍROTT szó volt az EGESZ ELETEM Pál-Lukács Zsófia 2020. október n-én lesz Ferdinandy György 85. születésnapja, egy évvel ezelőtt pedig a Magyarország Babérkoszorúja Díj, a Prima Primissima díj és a Polgármesteri Ezüstérem Gödöllőért elismerések okán is ünnepelhetett. Mi áll e mögött a sokat méltatott világ mögött? Nemrég a Magyar Naplónál megjelent Könyv a világ végén című művét olvasva újra beleláthatunk a kétlakiság örök dilemmájába, vagy hogy miként ítéli meg önmagát és a világot, s tekint vissza a sokat emlegetett múltra, a sokszor felidézett tanítóévekre. Személyes kapcsolatok háttértörténetei rajzolódnak ki. Ferdinandy Györgynek alighanem az igazmondás az egyik legfőbb erénye, ez segíti az emlékezésben és a szikár önvizsgálatban, így tud eljutni olyan belátásokig, amire legtöbbször kevesen lennénk képesek: „A boldogság titka! Nézem azt a gyönyörű kis öregasszonyt, és a kettőnk elrontott életére gondolok.” Az életrajz „fehér foltjai” drámai hatást keltenek, minthogy sokszor az átélt helyzetek is drámai pillanatok. Személyes szabadságérzetét mindvégig meghatározza az, hogy családját osztályidegennek tekinIRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET tették, hogy „rosszkor született”, mint a levitézlett uralkodó osztályok csemetéi (35.). „Egy egész nemzedéknyi háborús gyerek” nevében beszél arról, mit jelent apajelöltek között felnőni, hogyan ér véget a boldog, bizakodó kisgyermekkor (20.). Ez a többrétegű megfosztottság űzi el őt a hazától, hogy aztán mindig hazavágyjon, vagy éppen az elvágyódását táplálja mindez. A múlt sorseseményeinek felidézésében még sincs semmilyen önsajnálat, sem túlbuzgó világmegváltás, élettörténetének is inkább az arany közép megtalálása és megtartása ad léptéket. Saját belátása szerint mindig a békére törekedett. Emellett az Don Miguel (Mihály bátyám) című fejezet meggyőz róla, hogy a rokoni szálak s általuk a valahova tartozás, a család és a méltóképpen leélt élet lehet egyedüli életcél. Ehhez szervesen kapcsolódik ebben a könyvben is a szó klasszikus és nem kifosztott értelmében vett hazaszeretet, a Kárpát-medencében való otthoniét, amit magunkkal vihetünk azáltal, hogy „Gyönyörű anyanyelvűnkön cserélünk gondolatot.” (151.) S éppen ebben található a munka legelemibb reflexív mozzanata: hogy közös történetekként tudjuk olvasni hol a társadalmi és kulturális élettel foglalkozó részeket, feljegyzéseket, beszédeket, hol a személyes élettérben felsejlő ok-okozatiságot. Hiszen ki ne érkezett volna el legalább egyszer életében a számvetéshez, hogy reális képet alkothasson a családról, szerelemről, álmokról, szüleiről, és külsővé tudja tenni ezeket az elköszönés, a búcsú vagy a bocsánatkérés mozzanatával. Persze a felsoroltak általános fogalmak, irodalmi toposzok lennének - ott kell lennie mögöttük egy meggyőző életútnak, ami igazolja a leírtak igazságértékét és példaként szolgálhat. így tudnak csak otthonra találni megszokott előfeltevéseink, melyeket legtöbbször a távoli szigetvilág bűvölete éltet. A Könyv a világ végént olvasva újra egzotikum számunkra az az út, amit megtett Ferdinandy György, természetesen nemcsak a valós térben, hanem szellemi vonatkozásban is. Az út mint metafora, az úton levés különben is állandósult témája a szövegeknek, ez a mű lényegében szintén az otthontalanság tapasztalatát teszi meg kiindulópontul. Vajon miért nem térnek haza, akik hazakészülnek, kérdeznénk önkéntelenül, már a Miamiban megírt Előszó kapcsán. A könyvben szereplő írások viszont bizonyítékai annak, hogy a narrátor számára a pandémia időszakában, a műtét utáni gyógyulásban vagy egyáltalán, a létben az írás, az alkotómunka ad igazi szellemi menedéket, mint a lakozás elsőrendű összetevői (Tartozni valahová alcímként is szerepel a könyvben.) Persze nagyon jól tudja, hogy most mindenkit szertehúz a nagy világ: „Gyűlik a korom és a csend.” (143.) De mindegy, éppen melyik íróasztalánál ül, kedves, barátságos és az irodalomért személyes felelősséget vállaló arca mindig önazonos, akkor is, amikor nagyítóval a kezében olvassa Orbán János Dénes, Shrek Tímea vagy Csender Levente köteteit, s akkor is, amikor valamelyik szövegén dolgozik. A gondolkodástörténet sokat foglalkozik a kérdéssel, mit jelent az autentikus lét, van-e egyáltalán ilyen. Ezek a kérdésfeltevések megkapják helyüket, ha olyan emberrel találkozunk, aki képes meggyőzni bennünket, hogy lehet hiteles FERDINANDY GYÖRGY KÖNYV A VILÁG VÉGÉN ii f 'i * í I mmmimmm <1 Jl,.* • .. I -íírü egy életút, esetleg rá tud mutatni arra, hogy mit kell tennünk, hogy a miénk is azzá váljon. Ferdinandy György pragmatista életszemlélete látszólag igen távol áll ettől a megközelítéstől, mégis meggyőződésem, hogy az életmű igazságát ebben érdemes keresnünk: „Extravertált és realista, öntudatos és óvatos, egy kalap alatt. Az ilyenek jobb szó híján népszerűek, mindent megtesznek szeretteikért. Végül, hogy szeretem hasznosnak érezni magam.” (140.) 2020. október »
