Heves Megyei Hírlap, 2020. október (31. évfolyam, 230-255. szám)
2020-10-10 / 238. szám
szerkesztoseai terepasztal MAGYAR KOLTOK A TRÓPUSOKON helyőrség Szentmártoni János Mit keresett két fiatal magyar költő a karibi világban nem sokkal az ezredforduló után? Nehéz erre válaszolni. Talán önmagukat. De hogy miért és hogyan kerültek oda, arra már könnyebb. Ferdinandy Györgyről természetesen már kezdő költő koromban is hallottam, szindbádi kalandok és ulisszeszi bolyongás hőseként élt bennem - de személyes kapcsolatunk akkor kezdett igazán elmélyülni, amikor a fejébe vette, hogy ízelítőt nyújt a legújabb magyar költészetből a karibi térség olvasóinak. Olyan képtelennek tűnt az ötlet, hogy rögtön megtetszett. Ekkor vált világossá számomra, hogy Gyuri hosszú évek óta fordítja spanyolra feleségével, Maria Teresa Reyesszel a kortárs magyar irodalmat, amely munkának már számos kötet a gyümölcse. Hálás vagyok neki, amiért engem szemelt ki arra, hogy segítsek anyagot gyűjteni az antológiához, amely Jónás Tamás, Karafiáth Orsolya, Lackfi János, László Noémi, Lövétei Lázár László, Nagy Gábor, Oravecz Péter, Peer Krisztián, Szabó T. Anna és jómagam néhány versével kínált ízelítőt a Puerto Ricó-i és dominikai közönségnek. A Tendré un helicópteró CLesz majd egy helikopterem) című antológia bemutatóit nagy érdeklődés övezte az ottani könyvheti rendezvényeken. Na de odáig el is kellett vergődni valahogy. 2006. április 19-én kerekedett fel a kétszemélyes irodalmi különítmény, Oravecz Péter és e sorok írója. Három hónapos, egyre elcsigázottabb készülődés előzte meg a nagy utazást, hiszen csóró fiatal magyar költő nem mindennap vette nyakába a nagyvilágot akkor sem, hogy átrepülje az Atlanti-óceánt. Természetesen támogatók nélkül bele se vágtunk volna, de szerencsére a minisztérium és a Magyar írószövetség segítségével végül sikerült kijutnunk. A hosszú-hosszú, egyszerre dermesztő és unalmas, gyönyörű és fárasztó repülőút némi izgalommal zárult, hiszen jó húsz percig kellett, akár egy Bergman-film hangtalan, ködülte képsorában, köröznie a monstre gépnek, mire pilótája le tudta tenni San Juan repterén. A drogcsempészekre és illegális munkásokra specializálódott amerikai vámosok valahol érthető, mégis idegesítő gyanakvását is sikerült elaltatnunk, hogy átadhassuk magunkat a megérkezés tikkadt mámorának. A légkondicionált várótermek és utasterek klímája után meglehetősen mellbe vágott minket a párás és forró trópus, de aztán a fehér rumtól hamar akklimatizálódtunk. Másnap már indulni is kellett az első fellépésre vidékre, Humacaóba, hogy a spanyol nyelv hetének zárónapján bemutassuk az antológiát. Carlos Roberto, az Isla Negra kiadó igazgatója kocsiba vágta akciócsoportunkat, de már az első kilométerek után kiderült, hogy Gyuriék házában felejtettem a versem kéziratát. Ugyanis azt terveztük, Ferdinandy mindenhol majd bevezetőt mond, beszél a magyar irodalomról, az antológia létrejöttének körülményeiről, majd én felolvasom magyarul antológiánk címadó versét, végül Oravecz Peti olvas magától spanyolul és gitározik egyet. Nem volt mit tenni, Gyuri elkezdte Illusztráció Lewis Carroll Alice Csodaországban című meseregényéhez a kocsiban visszafordítani magyarra a versemet, hogy beugoijanak a pontos sorok. A művelet sikerült. A szépszámú közönségnek is tetszett az eredmény, nem beszélve Péter gitáijátékáról. Ezen az egzotikus vidéken mi voltunk az egzotikum, mindvégig kézről kézre adtak minket, egykori professzoruk vagy tanártársuk, Ferdinandy távoli hazájának szülöttjeit. Évekkel később aztán Gyuriék egy kis kötetre valót fordítottak tőlem, amelynek bemutatóit már Miamiban tartottuk. De ez már egy másik történet kezdete. tarca AZ ÜRES POHÁR Van olyan üres pohár, melyet soha többé nem lehet megtölteni. Ő betöltötte azt a kis kasfélét, amiben hazahoztuk. Három évtized alatt annyi mindent csinál együtt két ember. De mégis, milyen keveset. Olyat, mint amikor hoztuk haza autóbuszon a kis fekete, nyughatatlan apróságot a kislánynak. Az az álmos utazás együtt, a buszon hazafelé. És a kék babaszemekkel kifele bámuló, szaporán lélegző kis gombóc a kosárban. Két hónapos se volt, amikor a családot sorba állította. Még kicsik voltak a gyerekek, még együtt voltunk mindannyian, és pukkadoztunk a nevetéstől. De volt ebben valami igen komoly, valami halálosan határozott is. Sikítva pörgött körülöttünk, meg-megcsipdeste, aki a sorból kilógott. Ahogy az egykor még meglevő, végtelen, szabad pusztáinkon az ősei a több száz fős nyájak mellett, úgy rohant el sorfalunk előtt, azoknak az elsüllyedt évszázadoknak, örökre elveszett évezrednek a sikító elszántságával. Nem is értem, miért tartottuk meg. Maga volt az ördög: belekapott a kislányba, sőt rajtam kívül, akit ezek szerint „a gazdának” elismert, mindenkibe. Kint, az udvaron, mely - más kutyáinkat a rendre, akár élete árán való harccal is, megtanítva - az Illusztráció József Attila Csoszogj, az öreg suszter című novellájához (Scolar Kiadó, 2013) ő mezeje, territóriuma volt, csak a levegőben közlekedett, azt lehetne mondani. Ha gyanús mozgást észlelt a kertkapunál, nem ügetett vagy rohant, de repült a vélt ellenség irányába, besurranok, gagyizó, gyanús alakok egész csoportját kergetve ki az utcából úgy, hogy a mancsát a kapun kívülre nem tette. Csak „repkedett” a puszták szele által örökre borzolt fekete fürtjeivel, kitátott, félelmetes fogsorával vagy jó fejmagasságban - kevesen érdeklődtek másodszor is, van-e valamink eladó, vagy hogy meg akarunk-e térni valami eszelős szekta soraiba. Intelligenciája is valahol fejmagasságban, a valószerűtlenség elképesztő tartományaiban bukkant fel. Hogy kis gazdái, gyermekeink távoztak-e, úgy állapította meg, hogy szagmintát vett a kertkapu kilincséről, ha abban az irányban látta menni őket legutoljára. Öntörvényű, konok jószág volt, talán ezért is sajátított el valami fura, torokhangú bőgést, mely erősen hajazott a „neeem!” szóra; ezt az igen ritkán használt tudományát csak olykor, ám mindig értelemszerűen produkálta. Egy ismerős asszonyka, aki gyakran járt nálunk, merő szeszélyből tanítgatta neki, hogy „mama”. S bizony, ha éppen olyan kedve volt, ezt a hátborzongató, elképesztő hangsort is produkálta, muuah-mmuaaa-mmuuaa. Etológus ismerősünk, aki egy, a kutyák viselkedését tanulmányozó egyetemi csoportot vezetett, mely vizsgálatokba a mi kutyáinkat is bevonták, megkérte feleségemet, hogy vigye be őt is. A pumi nem sok időt töltött a vizsgálóteremben. Körbeszaladt, és minden, egyébként nem feltűnően elhelyezett kamerába belebámult, majd látványosan leült a szoba középbe, és jelezte, hogy részéről ennyi. És ő, aki szinte a kertünkhöz közelítő árnyakra is rátámadt, tüntető barátsággal, farkcsóválva fogadta a kíséreti szobába belopakodó „csibészt”. Csak azért is. Hogy belőle nem csinálnak bolondot. Örök jussa volt a tejfölöspohár. Ha a műanyag edényke kiürült, ő azt hatalmas műorrként fogaival pofájára emelte, és vit. Dálnoki Zoltán te be szent vackába, mely akárhányszori takarítás után is azonnal tele volt a kincseivel, szörnyű konzervdarabokkal, elcsórt csirkecsonttal, ki tudja, honnan szerzett, szétrágott tubusokkal. A pohárkát ide vitte be, és utánozhatatlan műgonddal órákig tisztogatta jussát. Kapcsolat volt ez is, vagy szertartás inkább. Készülhetett gombapörkölt vagy uborkasaláta, vitorlafüleivel érzékenyen figyelte a tejfölöspohár útját. Az ételkészítés csúcsa számára a pohár átadása volt. Szélvészünk vitézül viharzott végig tizenhat évet. A tizenhetedikre már kezdett ez a vihar elülni. A kislány nagyon nagy lett már és elköltözött, s felnőtt a többi gyermek is, és elkészült egyszer az az utolsó pörkölt vagy uborkasaláta, aminek - szertartásosan, bár alig látott már - átvette a poharát. A lábunknál aludt el. Légzése felgyorsult, aztán nagyon hangossá vált. És nagyon egyenletessé. Olyan szabályossá, hogy érezni lehetett a csillagok irtózatos, évezredeket leforgó lüktetését az örökre elveszett puszták felett. Hallgattuk, lélegzet-visszafojtva, ezt az utolsó felvonást. Hamar abbahagyta. És azóta olyan kevés dolog van, ami befejezhető. Elkészülnek a gombapörköltek és a saláták, és állunk azzal a vacak tejfölöspohárral, ami senkinek az orrára nem fog már rákerülni, és soha nem foguk már nevetni a tejfölös pofáján, és soha nem fogja azt a parancsszerű, tutuló kiáltást kiadni, amire a szobában vagy az udvaron azok a kutyáink is harciasán felugrottak, akik ezt a konyhánkban basáskodó kis vezért, annak veszélyes harciassága miatt, nem is nagyon láthatták. Nem ürülhetnek ki, így meg sem telhetnek többé a poharak, legyen azokban bor vagy akármi; és frissességünk is oda, hiszen eltelt az a rengeteg idő, és meg sem fogtuk igazán, mint a kosár két felét, hiszen olyan ritka, amit két ember tényleg együtt csinál. De tudom, hogy egy ilyen kora őszön majd, mint ez a mostani, meghalljuk mégis visszhangzó, csengő ugatását. Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Helyorseg.ma, e-moil: helyorseg.szerkesztoseg trgmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. október f N 4 4 J
