Heves Megyei Hírlap, 2020. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)
2020-09-05 / 208. szám
-Mwnni helyőrség novella VIHAR A MÁSODIKON Kégl Ildikó- Hogy mikor kezdődött? Hosszasan töprengtem rajta magam is, de az ilyesmit nem lehet pontosan behatárolni. Nem lehet azt mondani, hogy november 6-án 10 óra 18 perckor, mert nincsen ennek szigorúan meghatározott ideje, mint a Railjet indulásának - magyarázta a nő. - Ám ha jobban belegondolok, tavaly tavasszal már voltak jelei... Persze nem vagyok egészen meggyőződve róla, csak arra emlékszem, hogy volt egy különös eset akkor áprilisban, aminek köze lehet mindehhez - tette hozzá bizonytalanul, és kérdő szemeit a vele szemközt ülő férfira szegezte, mintha megerősítést várna. A férfi nem szólt semmit, de őszinte érdeklődéssel pillantott rá, amit az bátorításnak vélt, s folytatta.- Talán emlékszik ön is arra a szokatlan, rémisztő viharra, amikor a feldühödött szél fákat csavart ki tövestől, autókat borított fel- nézett ismét a férfira. - A helyi lap a mi háztömbünkről is írt, az alattunk levő fodrászat ablaka betörött és néhány vendég sérülést szenvedett. Felületi sebek voltak csak, semmi komoly, de hát hírérték, ilyesmi, tudja, milyenek az újságírók. Vihar a másodikon, azt hiszem, ez volt a cikk címe. Micsoda szél volt! Ámokfutásának semmi sem szabhatott határt, nem elégedett meg azzal, hogy odakinn pusztított, elhatározta, hogy beront a házba is - emlékezett vissza, miközben gesztenyebarna haját idegesen mutatóujja köré csavargatta. Aztán tekintete a távolba révedt, és jó darabig nem szólt semmit. - Épp palacsintát sütöttem, sercegett az olaj, a rádióból a Magashegyi Underground új dala szólt: „Egy, két, há, négy, őt, hat, hét, hogyan felejthetném el...” - énekelte hamisan, egzaltált tekintettel. - A szél olyan elementáris erővel lökdöste az ablaktokot, hogy egészen megrémültem, sem a ritmikus dal, sem a palacsinta ígérete nem tudta tompítani azt a furcsa lüktetést a gyomromban. Tudja, milyen kétségbeejtő az, amikor panaszkodva bömbölnek az ablaküvegek - minden irányból egyszerre -, mint valami megkínzott állat. És hiába zengtek fohászt elcsukló hangon, kérlelték a szelet, hogy hagyja abba, ne taszigálja őket tovább, a feldühödött szél könyörtelen volt. Uralma alá akarta vonni az otthonokat, hogy ne legyen az embereknek többé menedékhelyük. Nem nyugodott: feltett szándéka volt, hogy bejut a házba, és a kinti világ meghódítása után leigázza a bentit is. Nem csak az ablakokat tépkedte hörögve, fújtatva, ki akarta szakítani tokjából a kulcsra zárt bejárati ajtót. Ötpontos, biztonsági, így aztán az nem sikerült neki - nevetett fel a nő egészen bizarrul. - Az erkélyajtó meglazult kilincsével azonban könnyen elbánt. A fenyőajtó nagy robajjal kivágódott, és a zongorának csapódott. Tisztán emlékszem a csattanásra és a szél hangjára - mondta a nő szinte eksztázisba esve. - Káröröm hallatszott abból a hangfekvésből, rosszindulat. Nem hiszi, ugye nem hisz nekem?- támadt hirtelen a szótlanul ülő férfira, miközben ujjaival idegesen dobolt feszes combján. - Nem emberi hang volt az, hanem valami hátborzongató, artikulálatlan vijjogás. És közben táncolt: felkapta a függönyt, a derekára csapott, majd húzta-vonta a jajveszékelő mályvaszínű textilt, rángatta csipeszestől, tépte, szaggatta, miközben fölényesen énekelt. Most is hallom azt a dühöngő, vérszomjas hörgést, a ragadozó madarak vijjognak így, miközben vészjóslóan köröznek a levegőben, várva az alkalmas pillanatot, hogy lecsapjanak áldozatukra. Szóval, amikor ráunt a függönyre, a zongorával folytatta játékát. Lesöpört pár kottát a tetejéről, és- tüdőből feltörő mély sóhaj után folytatta - a szobrot. Ott volt az is, a zongora tetején. Meztelen volt, egy pádon ült. Hullámos, hosszú hajának néhány fürtje a mellére ért, de sem egy riadt kar, sem egy elpiruló hajtincs nem tett kísérletet arra, hogy kitakarja a gömhölyded formát. Harminc körüli nő lehetett, alighanem tisztában volt a szépségével, de alázattal viselte, az agyagba zárt tekintet erről árulkodott. Mesterien megformált pillanata volt ez a nőiségnek, az ártatlanság finom keveredése az érzékiséggel, valahol Botticelli Vénusza és Goya Meztelen Mayája között. A férjem egy galériában akadt rá, kicsivel az esküvőnk után. „Rád találtam, így is” - mondta, amikor izgatottan átadta, és szertartásszerűen a Malmsjö zongora tetejére helyezte. A férjem zárkózott env bér, nem beszél sokat. De néha rajtakaptam, ahogyan áhítattal nézte a terrakottát. Érti már? Szemem a terrakottatorzóra tapadt: itt egy kézfej, ott egy comb, amott egy hajtincs. A szobor ripityára tört, ahogy lesöpörte az az átkozott szél. És a férjem nem nyúlt utána. Láttam! Épp megfordítottam a palacsintát, egy pillanatra benéztem a konyhából, és láttam. Sztoikus nyugalommal végignézte, ahogy lezuhanok és szilánkosra töröm magam. Használhatatlanra. Beavatkozás nélkül nézte végig, hiszen már nem volt szüksége rám. Akkor úgy éreztem, hogy valami tébolyult pogány isten üzent nekem: szurokkal festett jeleket az égre, és várta, hogy megfejtsem őket. Csak néztük bénultan a romokban heverő asszonyt, a plafonon szétfolyó fekete égboltot, és akkor értettük meg, hogy valami véget ért. Megértettük, hiszen a szimbólumok csöpögtek a mennyezetről, szivárogtak a falakból, felgyülemlettek a padlón. Megtorpant akkor a test, kétségbeesve kutatott menedék után a lélek. Igen, akkor történt. Április nyolcadika volt, péntek. Azóta élünk ezen a viharverte kilencvenhat négyzetméteren - magyarázta a nő olyan fásultan, hogy ez az apátia betöltötte a teret és ott gomolygott a rendelőben. Az országos lapokban is sokat lehetett olvasni akkoriban a szélvihar pusztításáról, leállított vonatjáratokról, feldőlt autókról, áram nélkül maradt háztartásokról. Arról, hogy a megvadult szél milyen károkat okozott - folytatta a fiatal nő.- A lényeget sosem írja meg senki - sóhajtott fel, aztán a terapeutára tekintett, majd a mellette ülő férjére. Már nem volt benne szemrehányás, szomorúság sem, csak dermesztő közöny.- És mi a lényeg? - kérdezett vissza a terapeuta.- Talán hogy kinyújthatta volna a kezét érte.- Hogyan? - értetlenkedett a pszichológus.- Talán a szél csak okozat volt- motyogta zavartan a nő. - Beavatkozhattunk volna. A féljem beavatkozhatott volna! Ám valahogy közönybe fagyott a szándék, emiatt nem volt képes lendülni a kar. Igen, úgy hiszem, ez a kérdés már akkor eldőlt. A féljem döntötte el. Tavaly, április nyolcadikán, azon a pénteki napon. Pedig vaníliaillatú pénteknek indult - mosolygott erőltetetten, majd a szép arc vonásai hirtelen megkeményedtek. - Voltaképpen nem is tudom, miért jöttünk ide - nézett a férjére tanácstalanul -, hiszen mi már döntöttünk. Azaz a férjem! Egyszerre álltak fel az elegáns magánrendelő robusztus barna bőrkanapéjáról. A nő megigazította formás fenekére simuló szoknyáját, miközben férje a tárcájáért nyúlt. - Köszönjük, hogy időt szakított ránk- szólt a férj, majd kifizette a konzultáció díját, és feleségével együtt elhagyta a rendelőt. - Mondtam, hogy felesleges pénzkidobás az egész- lehetett hallani egy szemrehányó baritont a zár kattanása közben. nm BARBÁROK FÖLDJE Kis Petronella „Gyertek értem” - bocsátja vízre játék hajóját ezzel a szüleinek szánt üzenettel a Festett madár című film főszereplő kisfiúja (Petr Kotlár). De a szülei nem tudnak érte menni, hiszen elhurcolták őket a koncentrációs táborba, a gyereket pedig egy vidéki nagynénire bízták, remélve, hogy biztonságban lesz. Azonban nem sokáig maradhat ott, a nagynéni halála és otthonának megsemmisülése után kénytelen elindulni valamerre a kelet-európai pusztaságban. Azt hihetnénk, a koncentrációs tábornál még így is jobb sors vár rá, de hamar kiderül, hogy a kegyetlenség, az értelmetlen kínzás és gyilkolás közel sem csak a német és szovjet katonákra jellemző, hanem legalább annyira a puszta civilizálatlan, barbár, együgyű és állati ösztönök által vezérelt emberére is (noha az állat sosem lenne képes efféle aljasságokra). A film nem a megszokott események mentén mutatja be a második világháború időszakát (bár a tehervagonokba zsúfolt emberek és szökési kísérletük következményei megjelennek), sőt az tulajdonképpen csak keretet ad a történetnek, de valójában a primitív népekre jellemző időtlen aljasságokat ábrázolja. Václav Marhoul összesen csaknem tizenegy évet szánt az életéből a Festett madár megalkotására (beleértve a szerzői jogokért és a finanszírozásért évekig folyó küzdelmet is). Filmje Jerzy Kosiúski regényén alapul, melyet megjelenése után évekre betiltottak Lengyelországban, mert úgy érezték, az ábrázolt világkép rossz fényt vet rájuk (bár az események pontos helyszínét nem jelöli meg a kötet), ráadásul a szerző önéletrajzi regényként állította be művét, de később kiderült, hazugság, hogy ugyanezt élte volna át a második világháború alatt. Nem véletlen, hogy a csak 18 éven felülieknek ajánlott film premierjéről a Velencei Filmfesztiválon nézők sora menekült ki. Nemcsak a történetet (és a majd háromórás játékidőt) kell ugyanis megemésztenie a befogadónak, hanem a képi világot is, hiszen a kamera az elkövetett kegyetlenségek szinte minden képkockáját végigköveti és elénk tárja. Nem csoda, hogy már a film egyharmadánál úgy érezzük, egyelőre nem tudunk befogadni többet, a legmegdöbbentőbb ugyanis ezekben a tettekben, hogy egy részüknek oka sincs: mintha az elkövetők saját szórakoztatásukra, szimpla unaloműzésből tennék, amit tesznek. A fizikai erőszak és a lelki terror, a megszégyenítés az itt élők legalapvetőbb reakciója mások cselekedeteire, konfliktusaikat eszükbe sem jut egyéb módon megoldani. A kommunikáció olyannyira nem jellemző rájuk, hogy összesen kilencpercnyi párbeszéd hallható a film alatt. Forrás: Facebook/The Painted Bird De vajon hogyan hat mindez egy gyerek jellemfejlődésére? És képes lesz-e még valaha elfogadni a szeretetet, ha egyszer valóban segítő szándékkal fordul felé valaki? Az eleinte ártatlan, a történéseket döbbenten szemlélő kisfiú, aki kénytelen elviselni az őt ért igazságtalanságokat, idővel megtanulja, hogy a túlélés egyetlen lehetséges módja az, ha ő is kegyetlenséggel reagál a bántalmazásokra és fizikai-érzelmi kizsákmányolásra. Aki emberi módon közelít hozzá, az rövid időn belül meghal vagy brutális árat fizet jóhiszeműségéért. Jóska (akinek a nevét csak a film utolsó perceiben tudjuk meg, hiszen nem is kíváncsi rá senki, pusztán egy csavargó cigány gyerekként tekintenek rá barna bőre, haj- és szemszíne miatt) mindössze a film legelején szólal meg néhányszor, az átéltek hatásáról leginkább tekintete árulkodik. Petr Kotlár remekül közvetíti az érzelmek egész skáláját: tekintete hol értetlenséget, hol félelmet, hol dühöt, hol reményvesztettséget, hol kiüresedettséget, hol pedig elszántságot és magabiztosságot tükröz. A természet sugallta béke és nyugalom mindvégig éles kontrasztban áll az ember értelmetlen pusztításával. Ezen a vidéken az idő szinte mérhetetlenné válik: nem tudhatjuk, hány hónap vagy év telik el a történet eleje és vége között, pusztán a természeti képekből és az emberek öltözködéséből következtethetünk rá, hogy talán másfél év lehet (a film elején és közepén tél van, az utolsó néhány jelenetben pedig tavasz vagy nyár). A címben lévő madármotívum az emberi társadalmat képezi le, melyben a többiek azonnal halálra sebezik azt, akit nem tartanak maguk közé valónak, mert más a bőrszíne vagy a származása. Ha felülkerekednek az indulatok és az előítéletek, akár önbeteljesítő jóslattá is válhatnak... IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. szeptember
