Heves Megyei Hírlap, 2020. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)
2020-09-19 / 220. szám
helyőrség novella PÜNKÖSDI ESŐ Juhász Kristóf Ott állt az egész ország a Szentlélek eljövetelének lángjai alatt. Traktorista Laciéknál rántott csirke volt uborkasalátával, a babiloniak a tévét nézték, mert abban nyelveken szólnak, Ágnesék megkereszteltették Nimródot, és sokan mentek templomba csak úgy, megszokásból. Mások szintén megszokásból cukrászdába vagy kirándulni, megint mások az autómosóba, mert hallottak valami fura zörejt a kipufogó felól, és reménykedtek, hogy az alvázmosástól majd elhallgat, és akadtak, akik a rádiót hallgatták, hátha megint elmondják ugyanazt, hogy legyen az életüknek valami ritmusa. A régi királyok nehéz árnyékai pedig történelmi traumákat könnyeztek szomorúságukban, hiszen hiába állt ország és világ, és hiába lobogtak fölöttük a Szentlélek eljövetelének lángjai, attól még az urak nem lettek dicső urak és a szolgák sem lettek hű szolgák, csak nyomorult fogyasztók és még nyomorultabb szolgáltatók, akik alig várják, hogy kijöhessenek végre a templom hűs csöndjéből, és újra átadhassák magukat a haláltáncnak, amit jóléti társadalomnak becéznek. Palinak aznap is a heresérvét műtötték, a kis Panka a nagyszülőket rémisztgette az online oktatásban való részvétel címszó alatt a legdivatosabb koreai horroranimékkel, Barbara pedig otthon ivott egyedül. Pali rocksztár volt, Panka kiskamasz, Barbara pedig közepesen fizetett teológus. Persze nem lévén konfliktuskereső alkat, távoli rokonoknak és közeli ismerősöknek többnyire annyival írta körül munkakörét, hogy a jövő nemzedékeknek írja át a Bibliát. Miután így tett, általában hosszabban bánta meg bűneit, mint másnaposán szokta. Ki mit vesz komolyan.- Nászéjszakánkra sose kél hajnal, kelj hát útra a fekete haddal - jutott eszébe Barbarának a Deadnotpunks együttes egyik önmeghatározó és önsorsrontó strófája, amit férje, a zenekar alapító-frontembere sokszor dúdolgatott neki intim pillanataikban, még Panka születése előtt. Pali akkor még tudott úgy ölelni, mint egy félj, mint egy családfenntartó, mint egy végső üzekedése előtt utolsót vonító, romantikus kóbor kutya. Mikor Pali és Barbara szeretkeztek, az egyrészt nagyon régen volt, másrészt olyan volt, mint egy álom. Végtagok, szőrzetek, testnedvek olvadtak össze véletlenszerűen az önimádó nemlét felejtést kereső pillanataiban. Polipcsápokként keresték egymást a saját szenvedélyükbe fulladó végtagok. A mondatoknak nem volt több értelmük, mint amennyit az üzekedés pillanatnyi, vak bódulata nekik tulajdonít. És a mozdulatoknak sem volt több értelmük, mint amennyi a minimális emberi tisztesség látszatához kell. Az igazi szexhez azért van szükség ilyen bonyolult morális felhangokLepkevirág a Zsák utca sarkán (akvarell, papír, 46 « 68 cm, 2009) ra, mert nincs benne semmi emberi. És ahogy a Deadnotpunks együttes mondja: aki angyal akar lenni, ember - aki ember akar lenni, állat. Vagy ahogy szintén ők mondják: kultúra ül ösztöneink fészkén. Pali is azok közé a meghasonlott európaiak közé tartozott, akik képesek megfogalmazni sebeiket, de begyógyítani már nem tudják őket. Ezért vett feleségül egy teológust, nemzett neki gyermeket és szokott le a heroinról. Ahogy mondani szokta: aki a krisztusi kor előtt nem hal bele a rakendrollba, annak utána már nem illik. Pali sok ilyet mondott. A lángoló Notre-Dame-ról, a lángoló őserdőkről és a világjárványról is megvolt a véleménye, de még a húsvétról és a pünkösdről is. Ez a kis Pankát először egyáltalán nem zavarta, hiszen ebben nőtt föl, de Barbarát annál inkább. Szegény asszonynak egy idő után úgy sajgóit a szakmai önérzete az ura kocateologizálásától és apokaliptikus jóslataitól, hogy inni kezdett. De mert jó keresztény volt, csak akkor művelte, mikor lányuk már elaludt. Sajnos ez általában éjszaka történt, és mivel Barbara ittasan szerette a háztetőről nézni a csillagokat, elfelejtette, hogy hol ér véget a háztető, beleesett a borostyánba, és nem tudott fölállni. Pali kirohant a zajra, és kaijaiba vette feleségét. Barbara megúszta pár zúzódással, viszont Pali heresérvet kapott, mert ijedtében nem combizomból, hanem derékból emelt, és ettől valahogy kiugrott neki a heréje. Hú, de fájt! Jajgatott szegény rocksztár, Panka fölriadt, és ő is bőgni kezdett. De mire a szülei rájöttek, hogy fölöslegesen vesztek össze azon, hogy melyikük vezesse a kocsit a balesetire, hiszen ugyanannyira képtelenek vezetni, ráadásul mentőt is hívhatnak, újra álomba sírta magát. Mire megint fölébredt, már sokkal nyugodtabban fontolgatták a válást. De azért nem akarták elkapkodni a dolgot, ezért úgy döntöttek, Pali feküdjön egy hetet a kórházban, és gondolkodjon, Barbara maradjon otthon és gondolkodjon, Panka pedig rémisztgesse addig az online oktatásban való részvétel címszó alatt a legdivatosabb koreai horroranimékkel. Mivel a világjárvány a világnak a kis család felé eső részén épp kezdett lecsengeni, a rút realitások nem álltak megfontolt tervük útjába, csak nagypapa morgott kicsit, hogy nem tud olyan gyorsan futni, mint Panka, és majd jól elszalad a kisunokája, ő meg nem éri utol, és beleesik neki a patakba. De végül ő is belátta, hogy nincs miért panaszkodnia, hiszen neki már rég megműtötték az összes sérvét, és az italról i§ leszokott. Ráadásul bölcs öreg lévén pontosan tudta, milyen nehéz az értelmiséginek meg a művészembernek tisztességes családként megszaporodni, így végül türelmesen és zokszó nélkül támogatta a gyerekpesztrálással a két szerencsétlent. Szóval Barbara otthon ivott egyedül, és kedvenc lelkigyakorlatát végezte: a Szentírást olvasgatva arra próbálta rávenni magát, hogy ne ítélkezzen Isten aljas, kicsinyes, idióta, gonosz és szarházi gyermekei fölött, akik az emberiség döntő többségét alkotják. Ha már egyszer áldott szép pünkösdnek van gyönyörű ideje. Legalább a világgazdaság omlana végre össze - könyörgött Barbara, mert az önfenntartásban hitt, akárcsak Keresztelő János és más korai kollégái, de még sose tudta rendesen megvalósítani, és úgy érezte, ha senki sem lesz többé konzumidióta fogyasztó körülötte, akkor neki is könnyebb lesz majd megállni. Meg hát jót is tenne végre a szerencsétlen emberiségnek, ha nem a kereskedők kasztja uralkodna tovább. Kint zuhogott az eső. Barbarának hirtelen nem jutott eszébe, mi is a hivatalos teológiai álláspont a Szentlélek eljövetelének idejéről. Mármint éjfélkor már biztos itt van, akkor is, ha nem érzi? Részegen nem szeretett szakmai körökkel beszélgetni, így a férjét hívta föl a kórházban. Pali kicsit le volt szedálva a fájdalomcsillapítótól, de nagyjából értette a kérdést.- Akkor jön, ha eláll az eső, hogy ki ne hunyjon a lángocskája - felelte bágyadtan Barbarának. Aztán hozzátette: - Tudod, hogy a legszakrálisabb növénybe estél bele?- Mi van? - kérdezte Barbara.- Hát nem tudod mit jelent a borostyán? Krisztus vére Krisztus testén. Ekkor Barbara megértette, és így szólt:- Nem akarok elválni. Pünkösd volt, és elállt az eső. Lapszámunkat SZAKÁLL ÁGNES Munkácsy-díjas festőművész képeivel illusztráltuk. Szakáll Ágnes 1945-ben született Sopronban, a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban érettségizett 1964-ben, és még abban az évben bekapcsolódott a Tóth Tibor festőművész által szervezett és vezetett Budapest XVII. kerületi Művészetbarát Kör és a Képzőművészeti Szakkör munkájába. 1993-1999 között a Czimra Gyula Önképző Egyesület Képzőművészeti Szabadiskolájának és Stúdiójának vezetője, és egyúttal az egyesület elnöke is volt. 1977-től tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Vízfestők Társaságának, a Molnár-C. Pál Baráti Társaságnak, a Vigyázó Ferenc Művelődési Társaságnak. A művésztelepek közül alkotott Mohácson [1967-681; a Gyulai Nyári Művésztelepen (1969-) és a Nagybánya-Magyarláposi Alkotótáborban (1996-1999). Festményeit Budapest mellett Miskolcon, Hódmezővásárhelyen, Nyíregyházán, Vácon is láthatta a közönség, rendszeresen kiállít a Gyulai Művésztelep alkotócsoportjával, a Magyar Vízfestők Társasága tagjaként, a T-Art Alapítvány művészeivel itthon és külföldön. 2017-ben Munkácsy-díjat kapott. * Az egyik első tárlat, amelyet megnéztem, miután újranyitottak a kiállítóhelyek, a Szabadjáték - II. Képzőművészeti Nemzeti Szalon kiegészítéseként nyílt Szabadjáték - Szobák című kiállítás volt a Műcsarnokban. Ennek egyik termében figyeltem fel egy különös csendéletre, az összevisszaságában is otthonos képen egy megterített asztal látható egy félbehagyott étkezés maradékaival, plüssnyúllal, laptoppal, okostelefonnal: Vasárnap, ebéd után, avagy a home office - ez a kép címe. Van benne valami nagyon természetesen életszerű, és megdöbbentő volt, hogy van olyan művészünk, aki máris ennyire pontosan foglalta össze az utóbbi hónapokban tanult új életérzést. Azt hittem, egy nagyon fiatal festő festette. Egy nő - ebben biztos voltam. Egy anya, aki mostanság közeli viszonyba került a káoszszál, és mégis rendet teremt nap mint nap. Saját rendet. Sajátos rendet. Amikor közelebb lépve megláttam, hogy a kép Szakáll Ágnesé, megdöbbentem. Hogy lehet az, hogy a legpontosabban egy olyan művész ragadta meg a mozgásszabadság korlátozottságának új tapasztalatát, aki már amúgy is ismerte ezt a korlátozottságot, hiszen évek óta kerekesszékhez van kötve? Azt gondolhatnánk, az ő életét a pandémia nem forgatta fel annyira, hogy azonnal képbe sűrítse azt. És mire a gondolatmenetben idáig jutottam, el is szégyelltem magam, hiszen Szakáll Ágnes mindig is ezt tette: különös látása van arra, hogy észrevegye az éppen történő változást. Hogy tárgyakból, kocátokból, limlomjainkból a teljes életünket megmutassa. A szó legelemibb értelmében kortárs, mert tisztán látja a korunkat. Tapintatra vall, hogy szeretettel nézi ezt a kort. Pár évvel ezelőtt Budapest belvárosában egy falra akasztott táblácskán figyeltem fel erre a feliratra: A cipészmester a hátsó udvarban zavartalanul működik. Szakáll Ágnes képei jutottak erről eszembe, a festőé, aki nem átallja megmutatni, mi van a hátsó udvarokban, miket száműzünk az életünk előteréből. De különös szeretettel mutatja meg a mestereket is, a férfifodrászt, a szabómestert, olyan műhelyek nagy tudású urait, akik épp elengedik mindazt, ami az életük volt. Elengedik, mert lassan magukra maradnak a hátsó udvarban. Torokszorító portrék ezek, de az egykori téesztagok különös ünnepélyessége is az emberarcokra, a sorsokra irányítja a figyelmet ahelyett, hogy a politika bűzös ingoványának kártékonyságát direkt módon tárná elénk. A folyamatot láttatja: azt az egyre növekvő távolságot, mely sorra elnyeli azokat, akik korábban belakták a világot. Limlomok lesznek a kincseikből, kocátok maradnak a legkedvesebb emlékeikből, legszemélyesebb dolgaik elférnek egy kórházi éjjeliszekrényen. Szakáll Ágnes képei nem siratni hívnak, csak nem engedik, hogy elfelejtsük, hogy mindez most történik. Hogy velünk történik. \Ca . • : ‘ P , (Bonczidai Éva) IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. szeptember Édesek a kiscicák is, de csak az anyjuk látszik (olaj-tojástempera, vászon, 80 * 100 cm, 1984)
