Heves Megyei Hírlap, 2020. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)
2020-09-12 / 214. szám
zene TISZTA, MANIRMENTES, RITMUSGAZDAG BLUES Az olasz származású amerikai Dión DiMucci, vagyis művésznevén Dion, a popkorszak hajnalán az érzelgős, susogó lágyságtól vett indulórajtot, a nagyjából tíz évig tartó fényes sikeréra után mégis zátonyra futott. Most, nyolcvanegy évesen szédítően erős bluesalbummal mutatta meg, hogy nem csak kemény fából, hanem vérbeli muzsikusnak faragták. A Blues with Friends valóban örömzene, barátokkal — Bruce Springsteen, Van Morrison, Billy Gibbons csak egy-egy közülük. helyőrség Mészáros Márton A jó bor nem öregszik, hanem érik. Másodvirágzását éli. Soha nincs késő. Ismerjük az összes többi ehhez fogható hadigét, amelyek az idősödő vagy szépkorú előadók viszszatérései vagy szűnni nem akaró sikerei kapcsán elpuffogtathatók. Az ikonikus zenei producer, Rick Rubin újra felfedezte az 1980-as éveket látványos eredmények nélkül átdolgozó Johnny Cash-t, alaposan megtámogatta a korábban szinte kizárólag popmelódiákat éneklő Neil Diamondot, az egykori The White Stripes zseniális gitárosa, Jack White elhozta Loretta Lynn és Wanda Jackson reneszánszát, Ethan Johns pedig megmutatta, hogy Töm Jones blues-soul-gospel előadóként legalább annyira képes érvényesülni, mint csípőt pörgetve. Az, hogy Wayne Hood neve a legtöbbünk számára ismeretlen, nem jelenti azt, hogy ne lehetne - természetesen joggal - beilleszteni a lényeges producerek fenti listájába. Azt, hogy müyen részben vett részt a doo-wop atyja, Dión új albuma, a Blues with Friends elkészítésében, nem tudni, talán se nem fair, se nem célszerű firtatni. Mindenesetre az eredmény magáért beszél: a nyolcvanegy éves zenész-énekes Hood által „felügyelt” munkája olyan príma, hogy lehetetlenség elmenni mellette. Pedig a recept nem valami nagy spila, nem áll mögötte nagy stúdió (Joe Bonamassa frissen alapított lemezcége, a Keeping the Blues Alive adta ki), de milliók sem repkedhettek az albumrögzítés során (az előadók otthonában, házi stúdiókban vették fel a legtöbb dalt). Miről is van szó? Tizennégy dalról, vendégelőadókkal. Egyszerű forgatókönyv, amihez egyetlen létfontosságú instrukció bizonyult szükségesnek: össze kellett trombitálni egy rakás tehetséges muzsikust. Dión és Hood, akiket egyaránt megillet a produceri kredit, nem is cselekedett máshogyan. Volt honnan és kiket felkeresni, mert Dión személye leválaszthatatlan a könnyűzenei fejlődésről, barátsága Bob Dylannal, Paul Simonnal, Van Morrisonnal és még sokakkal tisztességesen dokumentált. Az 1950-es és 1960-as évek egykori tinisztárját a rhythm and blues meg a rock and roll színezetű popslágerei (Runaround Sue; The Wanderer; Ruby Baby) tette híressé, de a country vagy a blues hangzással már az életmű korai szakaszaiban elkezdett kísérletezni. Olyannyira, hogy például a Johnny B. Goode, Chuck Berry rockpoézise az általa megénekelt bluesváltozatban nemcsak az egyik legradikálisabb feldolgozása a dalnak, hanem a Billboard magazin által összesített amerikai zeneitoplistán is előkelő rangsorba vétetett. Méghozzá 1964-ben, amikor elképzelhetetlennek tűnt a hangsúlyos, jellegzetes Lapszámunkat MAYER HELLA festőművész képeivel illusztráltuk. Mayer Hella 1976-ban született Kolozsváron. 1996 és 1999 között a stockholmi Gerlesborgsskolanban tanult képzőművészetet, majd 1999-ben megkezdte tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Egyetemen festő szakán. Mestere Szabados Árpád volt. 2006-ban diplomázott. Azóta rendszeresen kiállít, éveken át az OctogonArt, majd a Várfok Galéria Spiritusz szekciójának művésze volt. Külföldön is bemutatta a műveit, például a Párizsi és a Brüsszeli Magyar Intézetben, a stockholmi Liljevalchs Konsthallban, a Kolozsvári Szépművészeti Múzeumban. Részt vett csoportos kiállításokon a KOGARTban, a Virág Judit Galériában, a Reök Palotában. „Lelkesen készülök a jövő nyári kolozsvári kiállításra, ami újra a Bánffy-palota selyemfényű tereiben lesz megtartva. A Zsombori családból három generáció festőművész, azaz négy nő képei lesznek láthatóak öt teremben. Hárman visszatérünk újra a szülővárosunkba, a legidősebb rokon már ott marad örökké Házsongárd nagy szellemekkel teli földjében" - osztotta meg velünk a festőművész. Mayer Hella képein az álmok változékony játékai érhetők tetten: a gyerekkor hangjai biztosítják a háttérzajt ezekhez a furcsa látomásokhoz. Mintha a saját hangunkat hallanánk, de egy olyan helyen visszhangzik, ahol még sosem jártunk, mégis otthonos. Csak annyi bizonyos, ami a vászonra ráfér: a kép szélén túl a visszatérő rémálmaink kezdődhetnek vagy akár a legszebb birodalmaink határai húzódhatnak, mintha épp azokat az álompillanatokat emelte volna ki a festő, amikor még bármi megtörténhet. Szokatlan perspektívát kínál, valami mindig rejtve marad, mégis messzire láthatunk: a rejtettségről, az átmenetekről, a világba vetettségről tudunk meg valami lényegeset. Nézzük ezeket a parányi emberalakokat a visszhangos terekben, és a saját lépteinket halljuk nyikorgó parkettán, kopogó kövezeten, lábujjhegyező neszekként egy rég elmúlt zongoraórán. A dallam is megvan, az ujjak finom érintése, a kinti madárcsicsergés és a parányiság múlhatatlan tapasztalata. Gesztusokba, rituálékba burkolózó honvágy, az álmokból előkúszó lezáratlanság néz velünk szembe. Levegős, könnyed veszedelmek, komolyba forduló játékok kísértenek, de most még semmi baj. A „még semmi baj" állapot feszültségét ragadják meg és oldják ki ezek a képek: a titkok alján színek vannak, beszédesek és hallgatagok, mint a sokszor felidézett és sokszor elhallgatott emlékeink. nyitóriffek replikaszerű másolatának elhagyása. A csillagok alkalmi szerencsés állásától eltekintve Dión azért mégiscsak az előző század közepének ikonikus alakja. A poppiac Elvis, a The Drifters és Chubby Checker által uralt virágkorában történő beágyazottsága annyira valós, hogy ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy a nagy sikerek után mivel töltötte a szólókarrierjének jelentős részét. A lejtőn megélt ki tudja hány évet alapvetően John Hammond, a Columbia legendás producere által felfedezni vélt potenciál felől tudjuk megközelíteni, de a Hoochie Coochie Man csak megmaradt Muddy Waters slágerének, a Spoonful pedig sorsdöntő darabként Howlin’ Wolf, és nem az olasz-amerikai szülők bronxi gyermekeként vésődött be az emlékezetbe. A Columbia korábbi zászlóshajója, Bob Dylan a júniusban kiadott új album fülszövegjegyzetében azt írta, Dión tudja, hogyan kell énekelni, s azt is, miként kell megszólaltatnia a bluest. Nagyjából három dal szerepel is a Blues with Friends című albumon, ahol pontosan kirajzolódik, hogy miről beszél a Nobel-díjas dalköltő. A Blues Cornin’ On fiatalos és gyors, de egyáltalán nem izzadtságszagú. Joe Bonamassa gitárszólójához egyetlen hangot sem lehetne hozzátenni. Dión hangja pedig több mint hatvanévnyi igénybevétel után ugyanolyan érdekes, mint amilyen akkor volt, amikor Gábor Zsázsáról énekelt a Donna the Primadonna refrénjében vagy kamaszszerelemről búgott a Teenager in Love könnyáztatta felvételén, csupán annyit változott, hogy mostanra kapott egy bluesos színezetet. Azt, hogy itt a vokál, a vonósok is jók, talán mondani sem kell. Ugyanilyen kerek a Song For Sam Cooke (Here In America) című dal is, ami időszerűséget nyerhet a jelenlegi amerikai események tükrében. Annál inkább, mert a dalszöveg Dión valódi élményeiről mesél, amiket az 1964-ben meggyilkolt színesbőrű soul zenésszel, Sam Cooke-kal élt át a faji szegregáció gyakorlatában a 60-as években kifogást még nem látó déli államokban tett fellépéssorozatukon. Dión egyedisége Paul Simon vokáljával megtámogatva több mint zseniális. A másik New York-i zenei nagyágyú, Brian Setzer gitáijátékával egészül ki a rockabilly-beütésű szám, az Uptown Number 7, ami könnyed, mint egy tollpihe és finom, mint a bársony. Vannak itt még egészen kiváló darabok, hol egy kis rock, hol némi blues, hol country vagy urambocsá’ szakrális felhanggal. Billy Gibbons „old-school” blueshangzást teremt a Bam Bang Boommal, amiben Dion egy Caroline nevezetű hölgyről énekel, de valójában a feleségével, Susannal való megismerkedéséről van szó. Ugyancsak a magánéletet hívja elő egy másik szerzemény, de nem a számvetés felől, hanem az előadók privát élete kapcsán: félj és feleség, Bruce Springsteen és Patti Scialfa csatlakozott a Hymn to Him, a Dion ’86-os Velvet & Steel albumáról is-DION BLUESA,ni FRIENDS Jfff BECK RORY BLOCK JOE BONAMASSA SAMANIHAÍISH biiiy gibbons JOHN HAMMONO SONNY LANORfTH JOE MENZA VAN MORRISON PAETI SCIAlfA BRIAN SETZER PAU1 SIMON BRUCE SPRINES1E1N STEVIE VAN ZANOT JIMMY VIVINO JERRY V1VIN0 JOE LOUIS WALKER / ^ ) 1 mert gospelhez. Meg sem kell említeni, mert evidencia, hogy az előbbi gitárjátéka és az utóbbi háttérvokálja maga a csúcs. Joe Louis Walker hihetetlen bluesgitárt az I Got Nothin’-ba, Dión és Van Morrison mesteri bluesduettjébe tesz. Beszélő gitárok sora váltja egymást... A Blues with Friends olyan súlyos darabok gyűjteménye, amelyeket remek kamarapartnerek támogatnak meg. Persze Dionnak nem lenne szüksége a jelenlétükre, mert önmagában olyan, mint egy úthenger. Energiabomba megkérdőjelezhetetlen technikával, kiváló ízléssel, remek mértékkel. Lelkem rajta: klasszisokkal ver rá a legtöbb pályatársára, akikkel valaha kitaposta a rock and roll ösvényét. Ez a tiszta, manírmentes, ritmusgazdag csapás lenne a blues új iránya? Ha abból indulunk ki, hogy szeptember elsejére az album feljutott a Billboard-blueslista első helyére, van esélyünk a reménykedésre. Mindepe?9fr;e Lou Reed és Bruce Springsteen valamire nagyon ráérezhetett, amikor évtizedekkel ezelőtt megjósolta, hogy a zenei fenomén egyszer kikecmereg az ipar süllyesztőjéből. Zongoralecke IV. (olaj, vászon, 120 « 160 cm, 2011/2019) Körmenet [olaj, vászon, 110 *165 cm, 2017) «Űrit» Zongoralecke V. (olaj, vászon, 80 «100 cm, 2011) Szarvaskenden nagypapánál (olaj, vászon, 39,5 * 60 cm, 2011) IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. szeptember Király lépcső (olaj, vászon, 66 «100 cm, 2011] A fenébe! (olaj, vászon, 54 * 94 cm, 2009]
