Heves Megyei Hírlap, 2020. szeptember (31. évfolyam, 204-229. szám)

2020-09-12 / 214. szám

novella A PORKOLÁB-VÖLGYI DIÓFA Kis Pál István In memóriám Mészöly Miklós Gyökereimet félig már előmosták a nyári zivatarok. Ahogy a löszbe kapaszkodnak, olyanok, mint az emberujjak. Az öreg szőlősgazdák talán még tudják, a már csak emlé­keikben élő szüleiktől hallották, mi­lyen sok éve markolom magam alatt a mohalepte földet. Amióta tavaszonként rügyet bontok, e dombokon mindig voltak szőlők. Soraik a meredek oldalak magasából futnak le a völgybe, szépen, rendezetten. Ahol állok, még nem a domb púposodó háta, de felső ágaim, az izgága akácok ligetei között, átlátnak a túlsó völgyre, a távolabb húzódó dom­bok szőlőskertekkel zöldellő lejtői­re. Innen látszik a Porkoláb-völgy három hosszanti ösvénye, és lát­szanak a szőlőpásztákat át- meg átszelő szurdikok, lassan mélyülő vízmosások. Balra a völgyet lezáró dombtetőn útszéli kőkereszt áll, jobbra a gabonatáblák szabdalta sík nyúlik a láthatáron sötétlő ár­téri őserdőig. E látvány számomra a folyton megújuló állandóság. Alakítói a sze­lek, a nyári zivatarok meg a hangya­­szorgalmú emberek, akik aprócska tanyákat emelnek, utakat köveznek, és nem múló igyekezettel rendez­getik a vizek folyását. Látom őket, amikor tavasszal kirajzanak, látom, ahogy jönnek szerszámaikkal, a ló­fogataikat lassan felváltó gépeikkel, kaptatnak nyár adta dolgukra az emelkedőkön csapatostól vagy épp csak úgy magukban. Fajtatársaimat szétszórta az idő a dombokon. Virágunk nem olyan szép, mint a mandulafáké, nem vonzza illatával a méheket, mint az akácok, de lombjaink árnya áldott kincse a szőlők között járóknak és munkálkodóknak. Házaikat a tövünkhöz építik, alattunk az asz­talok és a padok a hűsölés, a nyár­esti borozgatások és beszélgetések meghitt helyei. A mi águnkra vet­nek kötélhintát a gyereknek, zsi­­r neget a tolvajláson kapott ebeknek, ránk aggatják kosaraikat az elemó­zsiával, és hosszú botjaikkal rólunk verik a földre, majd szadik vászon­zsákba termésünket, a diót. Ősszel válik csak igazán nyüzsgő életté a völgy! Férfiak jönnek put­tonyokkal, asszonyok színes fej­kendőkkel és vödrökkel, szedik a szőlőt, még az aprócska gyerekek is beállnak az apjuk vagy anyjuk mellé a sorokba. A mézédes fürtöket be­hordják présházaikba, beletapossák vagy darálják ásító nagy kádjaikba. Mámoros méhek és darazsak kerin­genek a nektárt illatozó must fölött. Munkájuk fáradalmát feledteti a társas lét vidámsága, mert finomsá­gokkal telt az árnyékunkba terített asztal, újra és újra csordultig telik a kancsó s a pohár gádorhűs borral. Van úgy, hogy a munka végeztével dalolnak és táncolnak késő estig, hogy aztán másnap egy másik sző­lőskertben folytassák a munkát. Bi­zony, így megy az hetekig. Aztán elcsendesedik a völgy, a szőlők levelei elvörösödnek vagy sárgára sápadnak, míg aztán a sze­lek besöprik őket a szélzugos szur­­dikokba. Nemsokára beköszönnek a fagyok, majd utóbb hótakaró alá bújnak a présházak és a tőkék. A csöndet csak néha verik fel a pin­cejáró férfiak, merthogy ők kezelik, őrzik és kóstolgatják a fülledten párás pincék hordóiban érlelődő borokat. A keresztutaknál álló társaim­nál én jóval kevesebb, mindössze egycsaládnyi emberrel érintkezem közvetlenül. Köztünk a kapcsolat épp ezért mélyebb, sokkal mélyebb, mint a vándorokkal s a járókelőkkel tartható kapcsolat. Ez már az egy­más mellé rendeltségre, az egymás­rautaltságra épülő összetartozás. Generációk óta apáról fiúra száll ez a kis földdarab a szőlőkkel, velem s az árnyamba húzódó présházzal együtt. Én látom a fakarddal vitézkedő kisfiút lányokkal bújócskázó ifjú­­vá cseperedni. Hallom a gyorsan növekedő, maszatos arcú kislányt, ahogy a szerelme után sóhajtozik. Azt is látom, amikor utóbb elhoz­zák a gyerekeket, hogy a nagyapjuk térdére ültessék őket lovagolni vagy nagyanyjuk ölébe nagyokat szusz­­szanva szenderegni, amíg elvégzik a szőlősorokban adódó teendőket. És eljön az idő, amikor botjukra támaszkodva már csak nézik a sző­lősorokat, az árnyas pádon némán ücsörögve, várják felnőtté lett fiai­kat és lányaikat, hogy jöjjenek, és ültessék ölükbe a csillogó szemű apróságokat. így követtem végig életútján a kaptatón lassan közeledő öregem­bert. Az egykor lenszőke haj ma is erős szálú, de Szürke, a futkosó lábak megfontolt léptekké szelí­dültek. Nem használ botot, alakja szikár, tartása meg egyenes, mint a jegenyéké. Arcán a szelíd vonások a megélt tavaszok múltával meg­keményedtek, de a szeme, a szeme ugyanaz az átható kékség. Jó ideje már, hogy csak ritka vendég. Ha szerelmes asszony jön is vele, hiá­ba fogják egymás kezét, törzsükről, úgy látszik, embersarj nekik nem adatott. Ahányszor csak jött, szemében ott égett a kíváncsiság, a kérdés; miben áll az önmagát megokolni képes falét ősi titka? Még kamasz volt, amikor először próbált szót érteni velem. Tapasztalva, hogy nem tudok az ő hangján válaszolni, képessé tette magát sugallatokat váltani, megérteni a szavakba nem foglalhatót, és konok igyekezettel előcsalogatni a természet üzeneteit. Ettől aztán különös értelmet kap­tak a találkozásaink. Szavak nélkül kérdezett, s ha megérzéseiben ott volt a válaszom, azt hosszan fon­tolgatva, fehér papírja fölé hajolva, aprócska jelek sorává alakította. Amikor az egyik lap megtelt, újat vett maga elé, és ezt addig folytatta, míg bele nem fáradt. Ő csak kérdezett, én meg csak egyszerű létezésként próbáltam vá­laszokat érezni felé. Sokszor nem volt megfelelő fogalmam az őt ér­deklő kérdésekről, csak sejtések lehettek az üzeneteim, de neki ez pont elég volt. Leginkább az izgat­ta, félek-e attól, hogy egyszer majd nem leszek, s én, aki félek a lom­bokat tépázó szelektől, a törzseket kettéhasítani képes égi villaná­soktól, az avartüzektől, az embe­rek csattogó fejszéitől, próbáltam tudatni vele, hogy nem vagyok ké­pes az általa emlegetett történést se félni, se értelmezni, mert olyan sose lesz, hogy megszűnjek élet len­ni. Hogy létemnek részesei a teste­met széthordó rovarok, a korhasztó Oly közel (olaj, vászon, 58 * 75 cm, 2017] Árnyékban rejtőző I. (olaj, vászon, 46 x 55 cm, 2020) gombák, a továbblétezésbe átsegítő aprócska életek. Én persze viszontkérdéseket nem voltam képes sugallni felé, neki meg eszébe se jutott a saját létezésének titkába beavatni engem. Most, ahogy felém közeledik, van valami szokatlan a viselkedésében. Bár egy pillanatra megáll, csodáló tekintetet vet a lombkoronámra, útja egyenesen a kis tanya pincéjé­be vezet. Az ott még fellelhető né­hány demizsonból az egyiket fülön ragadja, kerít hozzá egy tiszta decis poharat, kihozza, és az árnyas pád­ra ülve maga elé teszi. A bíborszínű ital hófehér gyöngyöket vet, amikor kitölti. A kadarkák játszanak így a fénnyel, hogy aztán pajtásukká tegyék a képzeletet. Hosszan nézi, melengeti tenyerében, majd egy­­hajtásra kiissza. Szinte azonnal újat tölt, de keze már ráérős, egyelőre nem nyúl érte. A tarisznyájából zi­zegő papírlapok helyett egy szépen egybekötött köteget vesz elő, s te­nyerével gondosan letörli az asztalt, mielőtt maga elé teszi. Lassan újra a pohárért nyúl, aztán egy hirtelen mozdulattal felkelve az asztal mel­lől, kezében a pohárnyi borral, köz­vetlenül a törzsem elé áll. Beszédem van veled, súgja reked­ten. Meglep a hangja, s hogy annyi tavasz után újra beszél, emberi nyelven szól hozzám, de leginkább az, hogy értem is, amit sugall vele, s hogy nem kérdezni, inkább közölni akar valamit. Az ott az asztalon egy könyv, mu­tat a furcsa kötegre, abban most már benne vagy. Nem a papírban, mint távoli ismeretlen társaid, nem is mint kép, betű vagy bármiféle jel. Beleírtalak, mint egy hétköznapisá­­gában is megfoghatatlan jelenséget, megfejtve és emberi szavakba fog­lalva lényegedet, a létezésed titkát. Múlhatatlanná tettelek. Átlényegül­hetsz eztán, mint anyag, bármely más létezéssé, szellemi értelemben örökre ilyen maradsz. így épülsz majd be a könyvemet olvasó embe­rek tudásába, fogalomkészletébe, megismétlődve minden újabb nem­zedékben. Olyanná lettél, mint ami­lyenek mi vagyunk, emberek, nem csupán anyag voltunkban, de szel­lemiségünkben is halhatatlanok. Csak azért jöttem el hozzád, talán utoljára, hogy ezt elmondjam ne­ked, hogy feltáijam előtted a titkot, amit nélküled nem sikerült volna megfejtenem. Rád ürítem a pohara­mat, tisztelegve a mindenség előtt. Talán értem, legalábbis sejtem, miről beszél. Hogy bevonta létezé­semet egy másik körforgásba, mely­nek titkát ő már ismeri, de előttem az nyilván örök titok marad. Mégis úgy ül vissza a padra, mint aki jól végezte dolgát. Magában poharaz­­va váija ki az estét. Már a csillagok is kígyóinak, amikor lassú, kimért mozdulatokkal visszaviszi maradé­kával a demizsont a pincébe, bezár­ja a tanyát, könyvét a tarisznyájába süllyeszti, és lépés közben sarkait a rögök közé mélyesztve, elindul a holdfényben fürdő völgy felé. Én meg csak nézek utána, némán, a jelenvalóságában megmutatkozó mindenség előtt tisztelegve. Kedves Olvasónk! Mindannyiunknak vannak kiemelkedő olvasmányélményei, amelyekhez időről időre visszatérünk, és amelyek iránytű­ként működhetnek életünk során; gyakorta idézzük őket, hi­vatkozási pontként tekintünk rájuk, jó szívvel ajánljuk bará­tainknak. Ha szeretné megosztani velünk az irodalommal és kultúrá­val kapcsolatos gondolatait, vagy beszámolna a legmegha­tározóbb olvasmányélményeiről, emlékezetes színházi elő­adásokról vagy kiállításokról, írjon a szerkesztoseg@kmtg.hu vagy a Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. címre. A közérdeklődésre leginkább számot tartó, továbbgondolásra késztető írásokat közzétesszük az OLVASÓINK AJÁNLJÁK című rovatunkban. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. szeptember

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom