Heves Megyei Hírlap, 2020. augusztus (31. évfolyam, 179-203. szám)
2020-08-08 / 185. szám
2 ITPTTTTTT helyőrség szerkesztoseai tereoasztal NA, MIT HOZOTT A NYÁR? Farkas Wellmann Endre Fényes Adolf: Csendélet kártyákkal (olaj, vászon, 90,5 «105,5 cm, Forrás: Wikimedia Commons 1913, magángyűjtemény) Igaz, még van belőle egy kicsi, de nagyon várom, hogy véget éljen. Szerintem többen is el akarjuk felejteni nemcsak ezt a nyarat, hanem ezt az átoksújtotta teljes 2020-as évet. Másra nem volt jó, csak arra, hogy elgondolkodtasson önnön kicsinységünkön, hogy míg dölyfösen és gőggel gondolunk az emberiség nagy teljesítményeire, mennyire ki vagyunk szolgáltatva a világmindenség legapróbb egyensúlyzavarainak. Nap mint nap látjuk a sajtóban, hogy mi minden nagyszerű dolog vesz körül, micsoda új tudományos eredmények az űrkutatástól a gyógyászatig, a hadiipartól a fúziós reaktorok megalkotásáig, és látjuk azt is, hogy egyetlen mikroorganizmus, egy vírus, mennyire kétvállra tudja fektetni a világot. Itt mindegy most tán az is, hogy hiszünk-e benne, az univerzális nyomorúság, amit okozott, ugyanúgy vonatkozik a szkeptikusra, mint a pánikolóra, a tiltások, az élet ellehetetlenítése egyformán érint mindenkit, nem beszélve a lelkekben titkon megfoganó gyanakvásról, ami, vírus ide vagy oda, felülírja a világról alkotott néhány elképzelésünket. A visszássága is éppen ez a dolognak: a huszonegyedik század embere, aki annyi mindent meg tud oldani, most épp tehetetlenül áll egy látszólag egyszerű helyzetben, és ahogy meg tudja alkotni az űrszondát, amivel képes leszállni a Hold túloldalán, úgy képtelen egy vakcinát összehozni, amely e csődből kirángatná. Mert a számos vonatkozásán túl a helyzet egy gigantikus morális csőd: közvetve vagy közvetlenül a szabadságunkat nyirbálja meg, a méltóságunkat, az önbecsülésünket és úgy taszít bele a tehetetlenségbe, hogy közben megkérdőjelezi az egész emberiség cselekvőképességét. A január 30-án bejelentett pandémia óta a probléma még most, augusztus elejére sem talált megoldást: tiltások, hajmeresztő szabályozások, határzárak, karanténok keretezik az életünket és fosztanak meg attól, hogy úgy-ahogy embernek érezzük magunkat a saját bőrünkben. Nyilván, ha ez az észszerű, legyen. Legyen, ha nem tudunk jobbat. Beáldoztam magam is a teljes esztendőt: idén tudom, csak a fű nő, de az is nélkülem. Nyaralni kellene menni. Pihenni. Mondaná a lelkem egyik fele, hogy minek? Nem pihentél eleget az idén? Nem voltál otthon, amennyit csak lehetett? De, válaszol a másik fele, sőt, biztonságot is adott az otthon, eddig megúsztuk, az egész család, és túl sok időt is adott gondolkodni a kényszerszünet. Ezt kellene kipihenni. Ezért volna jó elmenni nyaralni. Kikapcsolni a fojtogató tiltásokat, eljátszani az illúzióval, hogy nem is olyan gonosz a nagyvilág, mint amilyennek a vírusos arca mutatja. Visszaszerezni a hitet, hogy az élet jó és szép. Hát menjünk el nyaralni. Kicsit. Valahova. Nézzünk bele a hajnalba, a naplementébe, lehetőleg vízpartra menjünk. És megint jön a nagy DE: hogyan, hova és mit tartsunk be? Távolságot, higiéniai szabályokat és lehetőleg rettegjünk, hogy ugyan nagyon jól állunk vírusfronton, de mi van, ha most, ha éppen itt, véletlenül szembe megyünk vele? Jó, mindegy, legyünk hát fatalisták, aminek be kell következni, az bizonyára be is fog. De akkor is. Igen, ördögi kör, de a léleknek talán szüksége van az illúziókra, és tán az ilyen helyzetekre is, amelyek mélyebben elgondolkodni kényszerítik. Ezért tartok most számvetést, még az ősz előtt: ha lehetne, szeretnék még valamit megmenteni ebből az évből, olyan szép, kerek szám. Olyan érdekes. És mennyi jót is hozhatott volna! Beérném azzal a pár hónappal is, ami hátramaradt, most már sokkal kevesebbel beérném, mint általában, csak épp kapnám vissza azt a - tán ugyanolyan illuzórikus - szabadságomat, amelyben eddig éltem. Hinni volna jó, hogy a világ visszaváltozik önmagává. tarca BONSZAI Történetünk delikvense a Matsumoto házaspár harmadik emeleti lakásának napnyugatra nyíló hálószobái ablakának belső párkányán töltötte egyhangú napjait. Még anno Jiro, a ház névleges ura tette oda, mondván, egy ilyen apró tünemény pusztán merő jelenlétével képes lesz megtörni háromszobás kéglijük egyhangúságát. Jiro az intersztelláris kolóniák ellátmányozó szakosztályán végezte jelentéktelen kulimunkáját, felesége, Azumi pedig diszpécserként tevékenykedett egy kínai vállalkozó használt légsikló kereskedésében. A házaspár akár testben, akár lélekben egyidejűleg szinte sosem tartózkodott otthon és csak szökőévente szeretkezett, akkor is mintegy kötelességből, félálomban, unottan. Személyesen mindössze semmiségekről tudtak csacsogni, ennélfogva többnyire SMS-ek formájában kommunikáltak és nemigen ültek közösen asztalhoz. Gyermekük természetesen nem volt és magától értetődik, hogy - sokáig - nem is terveztek vállalni. Barátok és közeli rokonok híján ők ketten voltak a szürke nagyvilág, valamint a kégli, a plasztik bútorok, a hajlított kijelzőjű tévé és... A bonszai. Az igazat megvallva sosem fordítottak különösebben nagy figyelmet a szótlan kis jövevény jólétére. Meglehet, kétnaponta mértékletesen meglocsolták és a burjánzó hajtásokat is rendszeresen lemetszették, közel kilenc lunáris hónap leforgása alatt még csak elnevezni sem voltak képesek. Mivel a csendes kis lakásban közel állandó hallgatás volt osztályrésze, pszichéje legmélyén kénytelen volt megtanulni, hogyan emelkedjen felül szorult helyzetén. Ahelyett, hogy utat engedve a melankóliának belesüppedt volna a mélabú poshatag mocsarába, inkább rekreációs tevékenységbe kezdett. Tápoldatos virágföldjének legmélyéről új népeket, valóságos hódítókat hívott a felszínre. Az újdonsült betelepülők először a csökevényes kis gyomnövények árnyékában alapítottak városállamokat, majd felvirágzó kereskedelmi útvonalaik révén tudást, babonákat, vallási téziseket cseréltek. Az ezekből adódó esztelen konfliktusokat laza érdekcsoportok kialakulása követte, melyek idővel újabb mérföldkőhöz értek: hosszú napok, sőt hetek leforgása alatt ugyan, de megmászták a bonszai tömzsi, enyhe érzékiséggel ívelt törzsét. A Tápföld, a Törzs és a Lomb világának széthúzó népei aztán kegyelmet nem ismerve torzsalkodtak. A véget érni soha nem akaró rivalizálás milliók életét követelte. Mindez persze csak a bonszai zavart, magányos, infantilis elméjében létezett. Noha semmi sem volt igaz, a már-már kézzelfogható illúzió ektoplazmája ragacsos börtönben tartotta fogva tudatát. A testén dúló Pelyvás Gergő csata zajának morajlását hallgatva idővel ráébredt, hogy többet akar: szerelmet, családot, munkát, egzisztenciát - életet. Néha, amikor Jiro vagy Azumi hazajöttek, esetleg valamilyen csoda folytán mindketten otthon tartózkodtak, a kis fa lefülelte, hogyan beszélnek magukban vagy el egymás mellett a létező legtökéletesebb közönnyel. Példának okáért: „Már június van, mégis megint esett.” „A főnök valamiért zabos rám.” „Ment a hasam a sarki gombóctól.” „Még olcsóbb lett a csillagközi utazás.” „A Földön megint valami járványról pusmognak.” „Nőtt egy mitesszer a hátam közepére... Kinyomnád?” És semmi szeretlek, ölellek, csókollak, alig várom, hogy a karomban tartsalak... A bonsainak végül elege lett. Valamelyik nap, egyikében annak a tizennégy órának, amikor többnyire senki sem tartózkodott otthon, elhatározta, hogy változást erőltet mindeddig teljességgel statikus életébe. Érezve testén a tulajdon elméje teremtette népek hadakozását, akár egy fátylat, félretolta a hálószoba ízléstelen függönyét és szemügyre vette a kéglit. Se barátok, se rokonok, csak a tévé és a plasztik bútorok. A bonsai apró levelein keresztül beletörődötten sóhajtott - vagy ha úgy tetszik, fotoszintetizált - egy nagyot. Mit volt mit tennie, kikecmergett cserepéből, kinyitotta az ablakot és rezdületlen ágakkal, céltudatosan levetette magát a harmadikról, egyenesen bele a nyüzsgő nagyvárosi forgalomba. Vélhetőleg valamiféle kozmikus léptékű együttállás következménye, hogy az életunt kis fa pont egy bal lábbal kelt, mondvacsinált tisztviselő üres fején kondult. A felháborodott férfi még aznap kinyomozta az apró kis csomag kiindulási helyét. Elég az hozzá, hogy Jiro és Azumi, akik földi időszámítás szerinti délután négykor hálószobájukban állva az üres cserepet és a tárva nyitva álló ablakot fürkészték, óvatlanságuk okán munkanélkülivé váltak.- Betörtek, de csak a bonszait hajították ki.- Szar ügy.- Kirúgtak.- Engem is.- Ehetnénk egy gombócot a sarkon.- Vagy elmehetnénk valahova utazni... - Tüdőd mit?- Na mit? - Azt hiszem, kéne nekünk egy gyerek. Egymásra néztek. Az égen már fenn voltak a holdak. Pontosan nyolc hónap és huszonhárom nap múlva ők lettek a színes nagyvilág, valamint a kégli, a plasztik bútorok, a hajlított kijelzőjű tévé... És két kis csirkecombnyi teremtés: egy ikerpár. helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczídai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET Helyorseq.ma, e mail: helyorseg.szerkesztosegwgmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. augusztus
