Heves Megyei Hírlap, 2020. július (31. évfolyam, 152-178. szám)

2020-07-04 / 155. szám

2 helyőrség szerkesztőséül tereoasztal HÁNY JÓZSEF ATTILA-KOTET KELL EGY HAZTARTASBA? Van az a beugratós találós kérdés, hogy miért feketerigó a feketerigó? Amikor a kérdezett azt válaszolja, hogy hát azért, mert fekete a tolla, akkor a kérdező rákontráz, hogy jó­jó, hogy fekete, de miért rigó? Éppen ilyen kérdés az is, hogy hány József Attila-kötet kell egy háztartásba? A könyveinket leltározom. Nem kis munka. Polcról le, portalaníta­­ni, polcot is letörölni, száll a por, egyik polcra vissza, másik polc­ra vissza, még inkább száll a por, átrendezni, ezt ide, azt oda, még mindig száll a por, ennek lett egy párja, akkor ezt nem ide stb. Ha a betűrend talál, akkor a magasság egyenetlen, és fordítva. Ha esetleg valahogy mégis megoldja az ember, akkor biztosan a színharmóniával lesz probléma. Nem lehet tökéletes, muszáj megalkudni. És akkor ott van a duplumok kér­dése. Például rengeteg A Legyek Ura van a polcainkon. Ez eléggé felháborít, tekintve, hogy nagyon nem szerettem azt a könyvet, de úgy látszik, az iskolás éveimben sok ismerős és tanár gondolta azt, hogy megfelelő ajándék. (Ha az lenne en­nek a cikknek a címe, hogy Hány A Legyek Ura kell egy háztartásba?, akkor meg sem írtam volna ezt a cikket, mert a választ hamar rö­vidre zárom: egy még bőven sok is. Ne értse félre senki az elhatároló­dásomat, egyszerűen csak nagyon didaktikusnak és életszerűtlennek találtam azt a történetet.) Sok Egri csillagokat is találtam, azoknak már nagyon örültem, gyerekko­romban nyaranta többször is elol­vastam, annyira szerettem. De a legtöbbet József Attila-verseskötet­­ből találtam. Van itt vaskos József Attila-ösz­­szes, amit csak asztalon lehet olvas­ni, van itt vékonyka gyűjteményes (némelynek a kivitelezése, némely­nek a válogatása), van itt szerelmes tematikájú gyűjteményes, van kro­nologikusan rendezett, van betű­rendes, van eredeti kiadás szerinti, valamint szabadkoncepciós, van itt kis méretű zsebkönyv, elegáns sorozat, és a számomra legkedve­sebb, általam legféltettebb: a bőr­kötéses, bibliapapírra nyomtatott kincs. Először kiemeltem őket a többi könyv közül, hogy akkor csináljunk József Attila-sort! Megkomponál­tam tematika, szín és magasság szerint - tökéletes polcesztétika. De amint fentebb is mondottam, az elrendezés nem lehet tökéletes, meg kell alkudni. Hiába nézett ki jól, csak nem tetszett a József At­­tila-sor. Azt éreztem, hogy olyan klinikai, olyan szintetikus, nem le­het ilyen kiinduló helyzetből József Attilát olvasni. Ekkor jöttem rá, hogy nem is megalkuvás, amit én annak gon­doltam. El kell engedni a tökéle­tességre való törekvésünket, és hagyni a gondviselésnek, hogy irányítsa helyettünk egy kicsit a dolgokat, rendezgesse helyettünk a könyveket. Ezért fogtam a József Attila-köteteket és visszakevertem a többi könyv közé, véletlensze­rűen, tervezés nélkül, jusson min-Ágoston Szász Katalin den polcra, minden szobába leg­alább egy. Itt-ott a házban legyen egy-egy József Attila. Az a legjobb, ha nem is tudjuk, hány van. Az a legjobb, ha nem is tudjuk, pontosan hol vannak. Azért legalább egy legyen mindig kézügyben, lehetőleg az éj­jeliszekrényen. Ez legyen az, ami­ben szívesen gyönyörködünk és ami rögtön a tenyerünkbe simul, de amit mégsem sajnálunk forgatni, agyonlapozni, naponta használni. A többi pedig legyen mindenhol körü­löttünk, hogy a házban járva-kelve akaratlanul is a kezünkbe akadja­nak, hogy rájuk találhassunk, ami­kor azt hisszük, nem is keressük őket - miközben a titkos igazság az, hogy mindig mindenki éppen egy József Attila-kötetet keres. tarca FEGYELEM Történt egyszer, hogy notórius késő bará­tom óraadást vállalt egykori egyetemün­kön. Tette ezt nem az állással járó fél véka ezüstért, fél véka aranyért, de nem is a szép szüzek és okos ifjak csodáló tekinte­téért, hanem mert nemes szívéből nem per­gett még ki a hála igazgyöngye. Úgy érezte, tartozik ezzel alma materének, ha már neki diplomát adott a kezébe az Úr Pesten, úgy, hogy - számos egyéb vétkei mellett - az első órákról szinte mindig késett vagy hiány­zott, gyakran csak szünetben találkoztunk vele az egyetemi büfében. Hagyománytiszteletből hát ezúttal is itt ültünk le egy nosztalgiapresszóra, amely­nek minősége bárhol máshol sértésszámba ment volna. Asztalunk szigete körül zsizse­­gő kamaszfolyam hömpölygött, barátom pedig felvillanyozva mesélt arról, milyen a katedra túloldalán.- Tisztelnek - mondta, áhítattal magá­ba szippantva a forró, zaccízű lötty virág­­földszagú aromáját. Végigfuttattam rajta tekintetem; ápolt, vöröses szakállával, fe­kete keretes szemüvegével és zakójával va­lóban egészen tanárúri jelenség volt, szö­ges ellentéte annak, ahogyan én ismertem borzas-szétszórt személyiségét. Kiélvezte arcomon a döbbenetét, majd kimondatlan kérdésemre rávágta:- Fegyelem. A fegyelem a kulcsa min­dennek. - Hangja katonásan pattogott, keze önkéntelen szorításában ropogott az olcsó műanyag pohár. - Először is leszá­moltam az óra közbeni dumálással, evés­sel. A hallgató vagy figyel, vagy kimegy. Ez a szabály - szögezte le, és úgy húzta ki magát, mintha ő lenne a Rend, a bün­tető törvénykönyv és a derékszög egyma­ga. Közben valósággal fürdött csodálkozó tekintetemben, amely előtt végigpergett minden tanórai disznósága. Persze mi sem voltunk angyalok, de egyértelműen ő járt élen a tanár tiszteletlen kommentálása, a könyvbástyák mögötti bőséges reggelik, vagy a szalonspicces óralátogatások verse­nyében.- Szóval rablóból pandúr lettél - ösz­­szegeztem egy korty fekete rettenet után, mert már nem bírtam tovább elviselni az önelégült vigyort a képén.- Mondhatjuk így is - engedte meg ke­gyesen, majd előredőlt a recsegő hajlítottfa széken. Bizalmasan hozzátette: - Követke­zetesség. Ez a másik. Ha közlöm a félév elején, hogy mi a határideje egy beadandó­­nak, hiába nyüfinyögnek nekem, hogy dol­guk volt, meg betegek voltak, és mindjárt Veczán Zoltán küldik, meg minden. Nálam ilyen nincs!- emelte fel ujját. - Ha hétfő éjfél a ha­táridő, akkor hétfő éjfél! - Csendőri fény csillant a szemében, Ráday Gedeon kakas­tollas árnyéka vetült a falra. Előttem meg némafilmként peregtek a képek azokról az időkről, amikor ő szerzett felülmúlhatat­lan rutint a megkésett dolgozatai visszadá­­tumozásában.- Pontosság - bökte ki végül. - Ha én a világ végéről itt tudok lenni nyolc har­mincra, akkor ezt a kedves hallgatóktól is elvárom. - Arca felderült. - Képzeld, már az első órán megtörtem a legnagyobb gaz­embert. Volt pofája húsz perc késéssel be­esni. Azt mondja, „elnézést”,- és már ülne le. Erre én mondom neki, de így - ez már inkább inkvizítori póz volt -: „A későn ér­kezett úriember legyen szíves, jöjjön ide. Van itt számára egy ajándék!”- Ajándék? - éreztem, hogy itt valami isteni igazságtétel következik. Jött is.- Ugyanezt kérdezte a pocok! - nevetett.- Hát közöltem vele: „Igen, ajándék: itt a jelenléti ív, Írja alá. Ez egy szeminárium: a jövőben tizenöt percnél több késést nem fogok tolerálni.” Te, ez odajött, aláírta, még motyogott is valami bocsánatkérés-félét, meg hogy késett a busza, én meg nem is szóltam, csak egy szemvillanással a helyé­re küldtem - kuncogott, s elégedetten hör­­pintett a langyos méregből. Hallgattunk. Néztem a tekintélyjelme­zében ficánkoló, befutott embert. Néha odaköszönt neki egy-egy diák, ő méltó­sággal biccentve fogadta a hódolatot.- Ez azért nem semmi, öregem, ahhoz képest, ahonnan indultál - szólaltam meg végül. - Okítod a hallgatókat, fegyelmet tartasz és még következetes is vagy. Nem rossz.- így van - dőlt hátra, de némi enyhe feszültség szökött a hangjába, ahogy meg­akadt a szeme egy diákcsoporton. Szájá­hoz emelte a hűlt löttyöt és elfintorodott.- Te, ez még rosszabb, mint a mi időnk­ben - vetette oda, de azért még egyet hú­zott belőle. Két fiatalember lépett az asztalunkhoz a bandából. Barátom végigmérte őket gör­deszkás cipőjüktől a fültágítójukig.- Jó napot kívánok, tanár úr! - köszönt mímelt illendőséggel a magasabbik.- Jó napot, urak. No mi az, kidobónak álltak egy cukrászdába? - biccentett kissé erőltetett nevetéssel rózsaszín egyenpóló­­juk felé. A fiúk elengedték a fülük mellett a megjegyzést, de az alacsonyabbik sötét, Szinyei Merse Zsigmond (a festő testvére - olaj, vászon, 64,5 x 49 cm, 1866, Magyar Nemzeti Galéria) Forrás: Wikimedia Commons szakállpelyhes arcára pimasz farkasvi­­gyor ült ki. Most ő szólalt meg. - Csak azt szerettük volna kérdezni, hogy a tanár úr hol volt az órán? Mert néztük a négyszáz­ötösben meg a gépteremben is, de nem találtuk.- Igen, nos, sajnos egy váratlan értekez­let miatt csak most értem ide - feszengett cimborám. A kölyökfarkas folytatta.- Tanár úr, én viszont következő órán nem tudok majd itt lenni. - Megnyomta a „viszont”-ot. - Családi okokból.- Jól van, mivel előre szólt, nem számít bele a keretbe.- És sajnos én sem - vágta rá a magas.- Persze, persze. De ebből nem csiná­lunk rendszert! - kaparászta össze tanári méltósága cserepeit. A két lókötő vigyo­rogva távozott, nem is köszöntek. Barátom egész apróra zsugorodott. Las­san, nehézkesen rám emelte a tekintetét, és felsóhajtott.- Nos, igen, késtem. Az óra végére ér­tem volna ide, akkor meg már inkább le­ültem itt kint - koccantotta az asztalra az üres poharat. - De hát te is tudod, milyen ez. Szét van verve a város, nem jár a met­ró, alig lehet közlekedni. Kész katasztrófa.- Hogyne - bólogattam, visszafogva a kikívánkozó kaján mosolyt. - Kész ka­tasztrófa. SljfiSPlíi helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers) Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: helyorseg.szerkesztoseg tfgmail.com, postacím: Petőfi Irodalmi Ügynökség, 1394 Budapest 62. Pf. 394. 2020. július

Next

/
Oldalképek
Tartalom