Heves Megyei Hírlap, 2020. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
2020-06-20 / 143. szám
4 T['J73rif' helyőrség novella SANYI TERÁPIÁRA MEGY Döme Barbara Sanyi, az Isten áldjon meg! Hol találtad meg a pálinkát? Ne igyál már, reggel megyünk a doktornőhöz, ha megérzi a cefreszagot, még a végén nem hiszi el, hogy leszoktál. Eredjél inkább a szomszédba, hozd át a kölcsönkecskét, holnap érkeznek a fizetővendégek. Vidd ki a kecskéhez a dobozos tejet is, majd reggel kancsóba töltöm, és azt mondom, frissen fejtem. Az a szemét szomszédasszonyom, Juci rám küldte a hatóságot. Jól mondta anyám a halálos ágyán: Juci irigy, mint a kutya, nem tudja elviselni, hogy nektek jobban megy a szobakiadás, mint neki. Nemhiába, mi tényleg jobban csináljuk, mindent megteszünk a drága vendégekért. A legjobb minőségű termékeket kapják, vagy legalábbis azt hiszik, és ez már épp elég ok az elégedettségre, meg arra is, hogy busásan megkérjük a vendéglátás árát. Persze Juci nem nézi jó szemmel, hogy hozzánk mindennap jönnek turisták, hozzájuk meg csak hébe-hóba esik be valaki. A múltkor is csak úgy özönlöttek hozzánk a vendégek, miután kiraktuk az internetre, hogy Sanyi vizet fakaszt a falu szélén álló betontömbből, aztán abból meg bort csinál. Volt nagy jövés-menés a faluban, hadd ne mondjam. Az okosabbja, mint például a kocsmáros, meg a böllér, előre letárgyalta velem, hogy szeretnének beszállni a bizniszbe. Az egyik sört, a másik kolbászt kínált a vízfakasztási programban megfáradt vendégeknek, akiket mi persze elszállásoltunk egy egész hétre. Az történt ugyanis, hogy első nap esett az eső, abban az ítéletidőben nem lehetett csodát tenni, ezt mindenki beláthatja. Aztán másnap, bár már nem zuhogott, de sáros volt a betontömb környéke, a vendégeket nem terelhettük be a sárba. Sütöttünk nekik finom házi kalácsot, jó házi baracklekvárral, eltelt az a nap is. A kalácsot meg a lekvárt a szokásos helyünkről, a diszkontból rendeltük, de szép hímzett térítőn tálalva még magam is elhittem, hogy azt reggel én sütöttem. Harmadnapra Sanyi végre feltámadt halottaiból, az előző két nap ugyanis úgy berúgott, hogy nem bírtam életet lehelni belé. Nélküle meg ugye nemigen ment volna a Sanyi csodái elnevezésű programsorozat. Csak azok kedvéért mesélem, akik nem ismernek minket, hogy az uram, Sanyi már vízen is járt, meg halottat támasztott fel, ezért adtuk a rendezvénysorozatnak a Sanyi csodái nevet. Na jó, sem a vízen járás, sem a halottfeltámasztás nem igazán sikerült neki, de bevételt mindkettő busásan hozott, a többibe meg csak az köt bele, aki irigy. Mint a szomszédasszony, a Juci. A negyedik és ötödik napon Sanyi próbálkozott ugyan a vízfakasztással, de a vendégek közül valakinek olyan negatívan sugárzott az aurája, hogy szegény uram képtelen volt csodát tenni. Felszólítottam az érdeklődőket: aki nem hisz Sanyi csodálatos erejében, az menjen haza, mert miatta a végén nem fakad a víz s nem lesz belőle bor. Erre többen bocsánatot kértek a hitetlenségükért, és könyörögtek, hadd maradhassanak. Jó, de nem úgy van az, mondom nekik. Aki maradni akar, annak nem elég hinni, de a megemelt szobadíjat is ki kell fizetni, mert azt már holnaptól más is kivenné, magasabb áron. Mert jön a szombat, azután meg vasárnap, amikor a szállás drágább, mintegy huszonöt százalékkal. Megpróbáltak kicsit méltatlankodni a drága vendégeink, de én hajthatatlan maradtam, erre már nyitották is a bukszát. Ilyen az élet, mit tehetnénk. Aztán a hatodik napon, amikor Sanyi egy hatalmas álvás és egy hattojásos szalonnás rántotta után kivonult a betontömbhöz, mindenki előtt megtörtént a várva várt csoda. Juci is ott leselkedett, s mivel szemtanúja volt a történteknek, nem csoda, hogy rátört az irigység. Sanyi ugyanis, ha hiszik, ha nem, tényleg vizet fakasztott a betonból, igaz, hogy csupán egy cseppet; Azt sajnos csak az egészen közel állók láthatták (például én, aki a tálat tartottam neki), de hát ez semmit nem von le a csoda értékéből. Amikor felkiáltottam: halleluja, a vendégek mind tolongani kezdtek, nem csoda, hogy az egyik kiverte a kezemből a tálat, amivel felfogtam a csodavizet s az abból keletkezett bort. Persze voltak, akik csalást emlegettek, de azok elmehetnek a fenébe. Nem vagyunk mi csalók, aki ezt állítja, az is féltékeny, akárcsak a Juci. Sanyi csodatétele után minden turista elégedetten és üres zsebbel távozott a vendégházunkból. Nem tétlenkedtem, a következő programon kezdtem agyalni, mert nálunk nincs megállás, csakis a drága vendégek a fontosak. Valamiféle újabb csodatételen, mondjuk halálos kórság megszüntetésén gondolkodtam, amikor csengettek a bejáratnál. Magamra cibáltam a jobbik otthonkámat, kimentem a ház elé. Egy irodistaforma nő állt a kapuban, engem keresett. A feljelentés ügyében jöttem, mondta. Ne olyan hevesen, válaszoltam, jöjjön csak be, biztosan megfáradt a hosszú úttól, tán jólesne egy kis tea, esetleg más finomság. A nő nem sokat kérette magát, s amikor meglátta a disznóságokkal megterített asztalt, láthatóan elgyengült. Ez mind házi?, érdeklődött. Saját vágás, dicsekedtem, s közben a diszkontos dobozt - amiben az asztalra kipakolt cuccokat hozták - az asztal alá rúgtam. Kóstolja csak meg, biztattam, teli gyomorral a munka, vagyis a feljelentés kivizsgálása is jobban megy. Falatozott a kolbászból, a töpörtyűből meg a disznósajtból is rendesen, aztán megkérdezte: van eladó ebből a sok finomságból? Sejtettem én, mire megy ki a játék! Nem adunk el semmit, mondtam, nincs ilyesmi felvéve a tevékenységi körünkbe, mi meg soha nem csalunk, hová gondol?! De ajándékba szívesen csomagolok pár falatot, tettem hozzá. Hurka is van?, érdeklődött, jó májas meg véres. Már hogyne lenne, simítottam meg a vállát, az uram mindjárt hozza. Félrevontam Sanyit, ígértem neki egy ráadás sört, ha átszalad a henteshez és kér egy kis hurkát. A hallgatásáért cserébe majd mi is teszünk neki valami szívességet. Miközben Sanyi beült az autóba, a nő gyanúsan fürkészte. Csak nem vette észre, hogy most is részeg?! A maga ura?, kérdezte. Az, mondtam, Sanyinak hívják, jó ember, csodatévő ember, részegen sosem vezet. Már hallottunk róla, tette hozzá a nő. Éppen miatta jöttem. Feljelentették magukat, hogy becsapják az embereket, csalnak. Hát ez meg miféle rágalom?!, csattantam fel. A Szűzanyára esküszöm, soha senkinek nem hazudtunk és senkitől nem kértünk egy fillérrel sem többet, mint ami a szobáért jár. A pluszprogramok meg a felárak? Erről is írt a feljelentő, folytatta. Hánytam magamra a keresztet, úgy esküdöztem: tényleg nem csinálunk ilyesmit, csak tiszta szobákat adunk ki. A reggeli mindenkinek ajándék, kacsintottam, hogy a kedves vendégek jól érezzék magukat. És Sanyi iszik-e, riogatja-e a turistákat, támadt rám a nő. Ki állít ilyesmit?, kérdeztem viszsza. A feljelentő, jött a válasz. Tudtam volna mondani: szemét Juci, hogy vinné el a devla, de-inkább a nyájasabbik arcomat vettem elő. Mi nem titkolunk semmit, nézzen csak körül, itt minden szabályosan zajlik, bizonygattam. Aztán közelebb mentem hozzá, s a fülébe súgtam, igaz, hogy Sanyi kicsit szürcsölgetett régebben, de már terápiára jár, jó útra tért, egy kortyot sem iszik. Maradt még abból a pálinkából, amit az ura korábban ivott, mosolyog a nő, mert azt szívesen elvinném még a disznótoroshoz. Csak hogy az ura ne essen kísértésbe! Miközben a kapuból integetett, kezében a nagy szatyor elkunyerált cuccal, még odakiabálta: az igazolást küldjék be, tudja, a terápiáról. Azzal lezárhatom végleg a feljelentést, nem lesz itt semmi gond. Mivel Sanyi nem volt hajlandó egyedül járni a terápiára, én is iszákosnak vallottam magam. Minden héten együtt megyünk a városi csoportba, az anonim alkoholistákhoz. Ma is itt ülünk a szokásos körben, idegességemben az otthonkám sarkát babrálom. Bezzeg Sanyi nem izgatja magát, úgy viselkedik, mintha nem miatta kellene itt lennünk. Sanyi, letöröm a derekad, súgom a fülébe, amikor a mellette ülő szőkét dicsérgeti. Mondom neki azt is, a pálinkáról meg az ivásról hallgasson, mert különben kinyírom. Bambán vigyorog, szerintem ivott, mielőtt bejöttünk. Máriám, csak le ne bukjunk, akkor nem kapjuk meg az igazolást, az ellenőr mindent ránk ver, hiába adtunk neki egy fél disznót. Elveszik az engedélyünket, nem tudunk tovább szobáztatni. A pszichiáter int, csendet kér, kezdődik a terápia. Sorban haladunk, mindenki bemutatkozik, elmondja a szokásos blablát: ő is alkoholista, és hogy mióta nem ivott. Sanyi következik. Egész éjjel gyakoroltattam vele, mit kell mondania, remélem, nem rontja el. Na, mondjad már, böködöm. Semmi, meg sem szólal. A füléhez hajolok: ha nem mondod, amit megbeszéltünk, megvonom a napi felesedet. Látom a szemén, hogy megretten, összekapja magát a félelemtől és belekezd: Sanyi vagyok, alkoholista és egy hónapja nem iszom. Mindenki tapsol. Sanyi ünnepelteti magát, feláll, laposüveget vesz elő a zsebéből, meghúzza. A pszichiáternő odalép hozzá. Biztos vagyok benne, kivág bennünket a csoportból. De nem. Kiveszi az uram kezéből a laposüveget, meghúzza. Saját főzés?, kérdi. Sanyi vigyorog: doktornő, ez az imént még víz volt, de csodát tettem vele, attól lett pálinka. Mindenki röhög, nekem meg ég az arcom, hogy ez a Sanyi milyen ostoba. Mert az rendben van, hogy a vendégeket ezzel a hülyeséggel kábítjuk, de itt nem kellene leégetnünk magunkat. A pszichiáter csendet parancsol a teremben, majd arra kéri Sanyit, mutassa meg, hogyan tud csodát tenni. 1 Az uram egy percet sem tétovázik, a sarokban álló Buddha-szoborhoz lép. Homlokára teszi a kezét, koncentrál, mire víz ömlik a szobor szájából. Valamit még mormol, és a víz pálinkává változik. Az összes alkoholista szürcsölni kezd, ugrálnak örömükben. Sanyi kacag. Odalépek hozzá, s csak anynyit mondok neki: ha holnap ezt nem csinálod otthon is, válunk. 2020. június
