Heves Megyei Hírlap, 2020. június (31. évfolyam, 127-151. szám)
2020-06-20 / 143. szám
5 helyörseg vers Balázs F. Attila Nagy Zsuka újév tűzfalakból öklend a reménytelen most. szörnyek ugrálnak ki a téglák közül. egy elmaradt ölelés miatt veszett meg a világ, mint egy filmben, akció közben. betört a föld minden ablaka, kigyulladtak a szobák, szétpattantak az üvegek, a keretek, gyújtózsinórok, szétfröccsent szívek. főzöd a virslit, én meg számolom, miért vagyok részeg, állsz a konyhában, és nem érted, miért akarlak megölelni, azt csak találkozáskor és búcsúzáskor szokták a barátok, én meg csak állok és nézlek, ki vagy te, hogy nem lehet megölelni csak úgy. különben is figyeltél engem, beléd szerettem, erre felhívnád a figyelmem és egyébként nem áll jól, hogy sokat iszom. a reménytelen most van, szörnyek a téglákban, megveszett a világ egy elmaradt ölelés miatt, mint egy filmben akció közben, kigyulladt minden és satöbbi, elbőgtem magam, nem értettem, hogy most mi van. most értelmezni kell egy ölelés természetét, minek, miért. találkozáskor és búcsúzáskor ölellek meg, de azt az elmaradt ölelést, a világ összes ölelése sem tudja pótolni. kád régen nem aludtam a szerelmemnél, most is csak leestem a büfékocsiról, és elhagytam a lakáskulcsomat, felmentem hozzá, kaptam svédcseppet a térdemre, külön aludtunk, hajnalban lezuhanyoztam, a sarkokban vízkő és egy tusfürdő, amit még én vettem, a kezembe veszem a szerelemnekmúmiakell balzsamját, állok a kádban, nézem magam, nem vagyok kívánatos, a mesterséges anyagok mindent túlélnek, nagy szerelmeket is. ott állnak magányosan egy kádsarokban várva, hogy kidobja őket valaki, hogy újabb mesterséges anyagot rakjon a helyébe. átmeneti tér a semminek kopoltyúja van, néz rám tátott szájjal, ha megszeretek, küretet csinál a szívben újra és újra. mindig ez van. nyálkás uszonyaival forog ide-oda a fürdőkádban, karácsonykor, és felidézi apám szemét, tenyerét, nagy hangját. nem kiabálok, csak hangosan beszélek, mondja. és azt is, hogy lélek nincsen, ki ne találjam. odavág az ágyra, felemeli a kezét. anyám rám fekszik, hogy védjen, sírok, és bevizelek. nem tudom, mit tud vétkezni egy kislány, honnan ennyi sok harag, ordítás egy emberben, mit nem csináltam jól, igazán megmondhatnád, így utólag, apa. mikor azt hiszed, valami régen elmúlt, rád ront, váratlanul, és fojtogatni kezd. szeretném megérteni apámat, de csak tenyészik bennem sok tátott szájú semmi. mert akkor tör fel az elrontás iszonya, mikor azt hiszed, régen túl vagy az átmeneti téren. bocsáss meg, ha bántottalak. most elmegyek, túl sok itt a pikkely, túl sok itt a lélekbőr, mint csirkenyakról a bőrt lehúzzuk és zabáljuk vasárnap, vajúdik valami múlt, mikor lesz vége. egy biztos, a semminek kopoltyúja van, és tátott szájjal néz. Arc a vonások kivehetetlenek a magány tátogó harcsaszájában horror és szépség azt hisszük a víz végtelen a megtisztulás alfája csupán testünket óvó elem a vég felé úszás pillanataiban időmérő nélkül sápadtan kelünk reggel a hús még alszik a csend repedező fal félelmeink napozó legyek arc villan a tükörben idegen vonás én vagyok? te vagy? vagy valaki más Múzsa múzsám, te szépszárnyú lepke, hímporod a képernyőt belepte az ég beborult fölötted, mint olvadt ólom folynak az esőcseppek álmaid savas esője nyomot hagy gyümölcsön, virágon, a döbbenet megköti lábam mint a szikkadó beton, menj, ne nézz vissza, nézd átszellemülve a vidám délibábot jelez táskádban az okostelefon: üzenet érkezett. Szegedi Kovács György Hallgatásod Hallgatásod torkon ragad. Legalább én szóljak pár keresetlent. A térdem sajog, párnán néni illő keresni Színed. Gyászveretes dadogásom nekem fáj. Felelnék már meg legalább önmagámnak. Lilith I. Éva / Lilith II. Anyajegy A nagy barna jobb lábadon, mert anyád nyomdokain jársz, meg amikor megszülettél, a Magasságosnak ajánlott. Ez itt a társad. Ezek gyermekeid, unokáid, kicsik, nagyok, barnák és pirosak. Csillagjegyek, csillagképek, angyalok jelei, titkosírásai, léted hieroglifái. Ezek öregedő felmenőid; (csak a léleknek fáj, ha maguktól leválnak). Ez a seszínű meg... amikor az Örökkévaló visszavesz magához, magához. Macskám Macskám már megint kepeszt. Két lábra áll, térdemre támaszkodik. Elég volt! Nem veszlek föl. Úgysem tudsz felvidítani. Elnézően visszanéz rám; pedig ebben a cudar világban jó, ha a magányhoz odadörgölőzhet a remény. • • Öreg Először a vezetés lehetőségétől fosztottuk meg: se elsőbbség adás, se piros lámpa. De nem ment tovább az együtt ebédelés sem; szürcsölés, mellé nyelés, köhögés. Vegye már ki a kezéből valaki, miért kell mindent babrálni, piszkálni, elrontani. Tönkretenni a végtelent? Aminek ő is része volt? Megalkotta a mindenséget, és most gyerek lett. Aki kijelentéseket vett az örök bölcsességtől, most újra gügyög. Végül már azt sem. Egyikünk azt mondja, hallja, amit énekelünk, mások szerint nem hallja. ii * xA 2020. június IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
