Heves Megyei Hírlap, 2020. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
2020-05-02 / 102. szám
novella VESZTEGZAR helyőrség Király Farkas el felettük, egy darabig párban, aztán egyikük északnyugatra fordult, másikuk délkeletre... Másnap kihirdették a vesztegzárat. Több mint egy éve már. Alex ismerte Sötétvágás minden zugát. A csillebérci tábornál kellene átfutnia az úton a Farkas-völgybe, amelynek aljában már szabad volt az út. No, nem fog többé átfutni ő semmilyen úton. Ismét motorbőgést hall. Észak felől közeledik egy gép, teherautó lehet, erőlködik a motorja, körülményes mozgatni a nagy kocsit a hepehupás földúton. Ide gyere, szurkol Alex, ide gyere, takarj el! Mérhetetlenül hosszú percekbe telik, míg a ponyvás teherautó elkecmereg odáig. De odaér, s egy hosszabb pillanatra eltakarja Alexet, motorjának hangja pedig elnyom minden zajt. Alex felpattan, és futni kezd vissza, Budakeszi felé. Ám a teherautó tovaoldalog, s az egyenruhások észreveszik a menekülőt. De nem kezdik üldözni - hanem a terepjárójukból kiengednek néhány kutyát, és biztatják őket: Csibész, kapd el! Ez nagyobb baj, a kutyák gyorsak, hatékonyak és kíméletlenek. Hát futni kezd úgy, mint még soha. Mint csak egyetlenegyszer, odalent délen, amikor a láthatatlan szörny követte és tépett ki ropogva ökölnyi darabokat a falból, amely mellett loholt. Nem ereszkedik a szurdokba, ott neki másznia kellene, az ebek meg ugranak, inkább a szakadék peremén rohan. Tarisznyája beakad egy fába, a kiegyenesedő rugalmas ág pedig a szakadékba lendíti a cókmókot. Szerencsére kését az övén viseli, az nem repült a mélybe. És megmaradt zsebében a küldemény is, a doboz, amit, ahogy a megbízója mondta, élete árán is el kell juttatnia a címzettnek. A megbízója pedig nem szokott viccelni. Hét utat vállalt csomagban, ez az utolsó, ezt a megbízást nem lehet elcseszni. Vissza! Lábhoz!, üvöltik valakik a távolban. Az ugatás megszelídül és távolodóra fordul. Alex liheg és káromkodik. Elvesztek a konzervjei, oda a kulacsa. Erejét felemésztette a menekülés. De nem pihenhet, ha az éj leple alatt be akar jutni a városba - márpedig be kell jutnia. Feltápászkodik és elindul. Máskor a Bodzás-árok mellett rejtőzködve indulna délnek, de ezúttal a kockázatosabb utat választja: ráfordul Nagyszénászug egyik hosszú utcájára. Nem fut, csak gyorsan megy, mert bár éjszaka van, egy rohanó figurára ilyenkor is felfigyelhet valamely bagolytermészetű, gyanakvó helybéli. Negyedóra múlva eléri a Sorrento-sziklákat, újabb óra múlva pedig a város határát, legalábbis azt az erdőrészt, ahol a határ húzódhat. Itt nem őrzi senki. Csak a vaddisznóktól kell tartania. Kiszáradt, megvan egy teljes napja, hogy nem ivott semmit. Szédül az éhségtől. Kilép a térből, nappal van, tavasz vége talán, két szürke gém repül a türkiz égen, égyik napkeletről érkezik, másik napnyugatról, feje felett találkoznak, s együtt repülnek felfelé, egyenesen a napba, a ragyogásba. Magához tér. Kése markolatába épített iránytűjén ellenőrzi az irányt. Elindul, csak úgy, a fák között, a csapásokat is kerüli. Sík a terep, nincsenek szakadékok, nem állják útját nagy sziklák. Az egyik közeli fa hatalmas nyelvét öltögeti. Alex hozzálép, és levágja a cipőnyi képződményt. A fa hálásan bólogat. Alex meghasítja a nyelvet, és szájába facsarja a vérét. Ami valóban csak kesernyés víz, a nyelv pedig egy megtermett májgomba. A zsákmányt majszolva megy tovább, óvatosan, de határozottan. Az avar vékonyabb, és nem is anynyira száraz, nem zörög veszélyesen a lépései alatt. Még bőven éjszaka van, mire eléri az Irhás-árkot, ami már budai utca, házakkal, kertekkel. Delirium kerülgeti, a sötétben mindenféle vadakat vél látni, bokrok futkorásznak és párzanak, néhány fa nyitott, vicsorgó szájjal hajol feléje, óriási denevérsárkányok marcangolják a háztetőket. De napkeltére eléri a vagonlakóteleppé alakult Kelenföldi pályaudvart. * A feketébe öltözött, csuklyás címzett az aluljáró sötétjében várja, a hatodik vágány feljáratánál. Éppen olyan, amilyennek a megbízója leírta. Alex átadja a dobozt. A csuklyás óvatosan kinyitja, jól megnézi a belsejét, majd Alex felé fordítja. A doboz üres. Alex a falnak dől. A csuklyás a vállára teszi kezét, a fény felé fordul, és kissé hátraveti kapucniját. Aranyszínű szempár világít alóla. Amint megmozdul, elkapják. Márpedig előbb-utóbb meg fog mozdulni. És akkor ezek elkapják, aminek sokféle következménye lehet, de egyik sem jó. Alex nagyot hibázott. Amint meghallotta a motorzúgást, legalább százméternyire el kellett volna futnia az úttól. Ahogyan tucatnyi alkalommal megtette ott délen, a siptároknál. Mert sosem tudhatod, hogy a jármű nem éppen az orrod előtt fog-e megállni, s hogy nem ugrál-e le róla egy szakasz vérszomjas ellenség, akiknek egy magafajta magányos farkas könnyű préda. Koszovóban sosem kapták el, minden küldetést végrehajtott - most meg itt fekszik, az avarban, a járvány miatt lezárt Budapest határán, felszerelés híján, tízlépésnyire a kocsival érkezett és most annak oldalát támasztó fickóktól. Akik az egyenruhájuk alapján nem rendőrök és nem is katonák, talán a városi vagy a kerületi biztonsági szolgálat emberei - öltözetüket korábban sosem látta. Az egyik férfi felé indul. Sün indult éjszakai portyájára, mellette neszez, de azt nem hallhatják az egyenruhások. Alex abban ugyan biztos, hogy a másik nem tud az ottlétéről, de mégis határozottan felé tart. Az erdő széléhez, ahol ő lapul. Kétméternyire tőle megáll, nagyot slukkol a cigijéből, majd a zörgő avarba dobja. A száraz levelek izzani kezdenek, a füstöt Alex orrába hajtja az alig érezhető léghuzat. Hallja, hogy a férfi lehúzza a cipzárját, majd a csobogást, amint bizonyára a felizzó avarra vizel. Újabb cipzárhang után távolodó lépéseket hall. Megnyugtató, legalábbis néhány másodpercig. Sosem gondolta volna, hogy a Mária-szurdok bejáratánál éri a vég. Mert ha elkapják, utána nem fog többet császkálni. Legkevesebb, hogy szétverik az egyik térdét. Ez nem a finomkodás kora. Márpedig elkapják, ha nem történik valamilyen csoda. Hónapokon keresztül máshol, az úton, a Normafától végig a kutatóintézetig húzódott a határ - mert másnak nem lehet nevezni -, ott őrködtek az egyenruhások. Az attól nyugatra lévő erdőrészt, de még a János-hegy nagyobb részét is meghagyták egyfajta pufferzónának, hogy a hajléktalanok oda gyűljenek, ne pedig a belvárosi zöldövezetekbe, ne a Gellért- vagy a Sváb-hegyre. Meghagyták nekik a Hárs-hegyet is, amúgy is sok ott a földbe vájt egyszemélyes szállás... Az őröket azonban ki lehetett játszani. Az egykori úttörőtáborhoz könnyen eljutott, a Mágas-kő alatt-mellett a fák között sok a jelöletlen ösvény, még több a vadcsapás. Ezeken sokszor csapatott maga is, amikor évekkel korábban arrafelé gyűjtött különféle ízletes gombákat, dús virágú bodzát, dércsípte csipkebogyót. Meg amikor az erdőbe járt szerelmeskedni a kedvesével, saját erdei szentélyébe, a törzsükön óriási fehér taplókat nevelő évszázados bükkök és tölgyek közé, ahol a fák hallgatva beszéltek hozzájuk és észrevétlenül bólintottak gondolataikra, és ahol a napfény nem egyenesen terjedt, hanem körbeölelte a testüket. Vajon mi lehet az aranyszemű lánnyal? Legutóbb akkor látta, amikor egy parkolóban elbúcsúztak, mint máskor is, a viszontlátás reményével. Két szürke gém repült Tornyai János: Ajtóban álló nő (olaj, vászon, 58 * 42 cm, 1933-34 között, magángyűjtemény] . ' . -/ IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. május Tornyai János: Őszi táj (olaj, karton, 36,5 »47,6 cm, Rippl-Rónai Ödön-gyűjtemény) _ . ............. „ Forrás: Wikimedia Commons
