Heves Megyei Hírlap, 2020. március (31. évfolyam, 52-77. szám)
2020-03-07 / 57. szám
2 szerkesztoseqi terepaszta 99 Szerelem (illusztráció Fodor Veronika Legendák a Pannónia gőzhajóról című könyvéből, Holnap Kiadó, 2016) NŐK Egy kiváló irodalomtörténész, a két éve elhunyt Rónay László tanár úr, akinek egyetemi előadásain rendszerint még a csilláron is lógtak, egyszer azt a tételt fogalmazta meg hallgatóságának, hogy míg a nagy filozófusok logikája, mint például Arisztotelészé, ha nem is játszi könnyedséggel, de elsajátítható - a nők logikáját nem fogjuk megérteni, amíg csak élünk. Az emberélet útjának (jó esetben) a felénél egyre inkább osztom egykori professzorunk állítását. S bár sokszor gyötört ennek az igazságnak a megtapasztalása, mégiscsak a nők az élet eleven forrásai, nem szabad őket rossz szóval illetnünk. Óvodás koromban két lányba is szerelmes voltam, ráadásul egyszerre. Még a nevükre is emlékszem. A legverekedősebb fiúval is szembeszálltam egyszer értük, őket csak az óvónőnk üthette ki a nyeregből olykor, akit rendszerint meglestünk átöltözés közben Zoli barátommal, ebéd utáni alvást mímelve. Az iskolában is halmoztam a plátói szerelmeket, az egyiket ügyetlenül még randira is hívtam, egy levelet nyújtottam át neki, hogy a barátom küldi. Napokig terveztem, hogyan fogok rá várni a játszótéren, még a dzsekim színe is megvan, amit aznap viseltem. A lány persze nem jött el, üresen lengtek a hinták a szélben. Egy másik lánnyal kutyát sétáltattam évekig. Olyan volt, mintha a nővérem volna, lelkizős fejtágításai, azt hiszem, jót tettek akkoriban. A középiskola alatt ez az egész aztán kezdett komollyá válni. Kétbalkezes maradtam továbbra is, tele gátlással és szenvedéllyel. Az egyik lány Svájcban él, kétgyermekes édesanyaként, a másik lány évekkel később nekem szült gyermeket. Tőle annyiszor szakadtam el az elmúlt két évtizedben, mint a maguk feleségétől Mikszáth Kálmán és Ferdinandy György együttvéve. Talán mert ő az igazi. Az egyetemi és az utána következő korszakba meg már bele se kezdek. Nők, akikbe szerelmes voltam, s nők, akik belém voltak szerelmesek... Akiknek a természetét nem tudtam kifürkészni, s akiknek a Szentmártoni János szívét én sértettem föl. Mozikba jártunk, vagy épp kétes hírű kocsmák félhomályában osztottam nekik az észt, mintha volna mondanivalóm. Nem figyeltem rájuk eléggé, bennük is a saját szavaim visszhangját kerestem, eltékozoltam őket. Meg akartak kapaszkodni bennem, de én csak húztam lefelé őket a mélybe, persze hogy inkább az életet választották. S mire az örvény engem is visszalökött a partra, már szétrajzottak rég. És akkor még nem szóltam a megtartó nőkről, a Zrínyi Ilonákról, akik még önnön démonaimmal is kénytelenek voltak megküzdeni. Édesanya, aki korán elengedte a kezem, nagymama, keresztanya, nővéreim, akik megtartottak a pokol fölött... nem lehetek eléggé hálás nekik. Többüket már eltemettem, egyre árvábban sodródom nélkülük. Ha valamit is létrehoztam, hát értük is tettem. Hogy lássák, nem vagyok olyan reménytelen. Olykor körém sereglenek, élők és holtak, én meg csak ücsörgők köztük szégyenkezve. Kezdetben a gondoskodásukért csak versekkel fizethettem, most meg már, ha volna is mit adnom, értéktelen és súlytalan. Egyedül a lányom nem értheti ezt, őt talán még időben észrevettem. Nők, akikhez közöm volt, s akikhez lehet még, és nők, akikhez nem lesz közöm sohasem - egyként tartsa meg őket az Úr, ahogy engem ők annak idején. tarca A LEGSZEBB NŐ A VILÁGON Gerencsér Anna Van egy lány, akit szeretek, habár sosem láttam az arcát. A virágboltban dolgozik az iroda mellett, s ugyanúgy ötkor végez, mint én: mire összepakolok és kiérek az utcára, már ott lépdel előttem, a metró felé tart. A dereka karcsú, s ringva jár, ahogy a liliom inog, ha rálehel a szél. A haja vörös, természetes vörös, nem az a szemet bántó, már-már lilába hajló árnyalat, amelyre olyan sok nő festi mostanában, hanem aranyló, mint a róka bundája vagy a napfény az őszi lombok között. Kék kabátot és kék kalapot hord, azt a kicsi, sikkes fajtát, amely ma nem divat, és magas szárú csizmát. Néha virágot visz magával, s ilyenkor a szirmok édes illata belevegyül dús hajába, mely rőtarany vízesésként omlik le a vállán. Ódákat írok hozzá: már egy egész kötetre való összegyűlt. Szonettek, dalok, kötött és szabad versek, minden, amit csak el lehet képzelni, s mind róla szól, neki dalol, őt kérleli és imádja. Leírtam, hogy számomra ő a Nap és a Hold, az egyetlen fény az életemben. Remekbe készült rímekkel festettem le, milyen kimondhatatlanul gyönyörű. Elmeséltem neki ezer apró-cseprő eseményt, könyveket, filmeket, érdekességeket, amelyeket az utcán láttam, hangulatokat, amelyek megérintettek, s tudom, ő az egyetlen a világon, aki mindezt megérti. Persze nem beszéltem vele sosem, még levelet se mertem küldeni. De mindennap, amikor elhagyom az iroda szürke börtönét, a nyomában járok: elsétálunk a virágbolt és a közért előtt, a dohánybolt, a könyvesbolt és a kávézó előtt, le a lépcsőn, végig az aluljárón, fel a másik lépcsőn. A villanyoszlopnak dőlve szoktam figyelni, ahogy felszáll a villamosra, s a tolakodók válla fölött, a poros ablakon át szemmel követem törékeny sziluettjét, amíg a villamos el nem ragadja előlem. Az arcát még sosem láttam, de nem is fogom. Nem hitegetem magam azzal, hogy ha szemtől szemben állnánk, felismerne vagy bármit érezne irántam: úgy nézne át rajtam, mint mindenki más. A többségnek nem sugárzik úgy át csodálatos lelke a teste minden porcikáján, mint neki, hogy hátulról is, ismeretlenül is ragyog, honnan látná hát, ki vagyok s mit érzek iránta? Sosem fogom látni az arcát vagy hallani a hangját, de nem is kell. Nekem elég az az öt perc séta mindennap, így is tudom, hogy kívül-belül, ahányféleképp csak lehet, ő a legszebb hő a világon. APRÓ TITKOK Tizenöt éves voltam, amikor megtudtam, hogy anyámnak második neve is van. Endarietta. Nem hibáztattam, amiért titkolta - ha engem sújtott volna az a balszerencse, hogy Endariettának neveznek, valószínűleg ünnepélyes szertartással elégettem volna a születési anyakönyvi kivonatomat és az összes hivatalos iratomat, aztán szenteltvizet locsoltam volna a hamvakra, sóval hintettem volna be a tűzhelyet, és a továbbiakban letagadtam volna, hogy ilyen név egyáltalán létezik. Endarietta néniről, akitől anyám a nevet örökölte, csak egy képet láttam: haját szigorú kontyba fogta, fekete ingén féltenyérnyi bross pompázott, száját pedig mogorva parabolává görbítette az elégedetlenség. Anyám szerint az ostrom alatt megölt egy orosz katonát - betörte a fejét a csúf ezüstkancsóval, ami a tálalón állt -, de erről nem volt szokás beszélni, mert mindenkit kínosan érintett a gondolat, hogy egy úrinő ilyesmit tehet. Nem hiszem, hogy ez különös lett volna: minden családnak megvannak a kínos kis titkai, melyekről senki nem beszél. Csupa apróság. Nem sokkal azután mondta el nagyanyám az unokahúga történetét - úgy maradt, mondták akkoriban -, és hogy a fiú végül nem vette el, de az öccse, akit én csak Gyuri bácsinak ismertem, igen. Persze erről nem beszélünk... Mi értelme lenne felhánytorgatni azokat a régi dolgokat? Édesanyámnak is volt egy unokanővére, akiről a család régóta hallgatott, s akiről felnőttként tudtam meg, hogy tíz évet töltött börtönben, mert meggyilkolta a férjét és a kisfiát. Véletlenül bukkantam rá egy régi újságcikkben, s láttam, hogy igazán roszszul érintette, amikor rákérdeztem. Visszatértem az újságcikkekhez: nem akartam a vérben ázó szőnyeg és a homályos nappali fekete-fehérben is baljós képeivel zaklatni. Egyébként sem tehet róla - senki sem tehet róla, milyenek a rokonai, nem igaz? Különösen az ősök. A gyerekeket még lehet nevelni, de mit tehet az ember az ősökkel azon kívül, hogy hallgat róluk? Én azonban figyelek, bár kérdezni nem merek. Hallom az elsuttogott szavakat, az elharapott mondatokat. Tudok Alána néniről is, akit lógva találtak a saját padlásán. Ő magát, ha valaki épp tudni akarja. Három héttel ezelőtt hallottam Márton atya ügyéről is, bár ő csak másodunokatestvér, és azt anyám is csak akkor tudta meg. Rémesen megviselte: mert mindenki bűnös, de hogy gyerekeket is, erre már tényleg gondolni se jó. Csúf történet, de hiába, még a legjobb családokban is előfordulhat. Beszélni persze nem beszélünk róla: ez nem szalonképes téma, tehát nem emlegetjük. Vannak ilyenek. A múlt héten, amikor kinyitottam a régi szekrényt a második emeleti gardróbban, egy csontvázat találtam. Női csontváznak tűnt: a kis koponya, a kerek szemüregek s a bordák közé akadt vékony aranylánc nőt sugallt, s még ebben az állapotában is volt benne valami bájos szelídség. Az egyetlen szépséghibája a fogsora: két fogát is fémkorona csúfítja el. Még nem szóltam róla senkinek. Évának hívom, és alkalmanként, ha úgy érzem, nem tudok magamban tartani valamit, beszélek is hozzá. Néha még válaszol is. Régi titkokról suttog poros hangján, hosszú évek óta halott emberek tetteiről, és azt mondja, én sem vagyok más. Biztos vagyok benne, hogy téved. helyőrség Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers) Nogy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkos Orsolya, Nádai László • Kiadja a Medioworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-moil: helyorseg.szerkesztosegggmail.com, postacím: Előretolt Helyőrség, 1364 Budapest Pf. 71. 2020. március Reménység fehér lova (illusztráció Tallián Mariann A tűzmadár című könyvéből, Holnap Kiadó, 2017]
