Heves Megyei Hírlap, 2020. március (31. évfolyam, 52-77. szám)
2020-03-21 / 69. szám
Leczo Bence JO EJT, BOBBY SANDS! Forrás: Mozinet 1981. március i-én egy Bobby Sands nevű belfasti fogoly éhségsztrájkolni kezdett börtöncellájában az IRA-foglyok politikai státusáért. Az IRA, magyarul az ír Köztársasági Hadsereg elsősorban katonai jellegű szervezet, amely Észak-írország függetlenségéért küzdött. Margaret Thatcher, a Vaslady elzárkózott attól, hogy az IRA-val tárgyaljon, egyszerű terroristákként kezelte a tagjait. „Nincs olyan, hogy politikai gyilkosság, politikai bombatámadás vagy politikai erőszak. Csak büntetőjogi gyilkosság, bombatámadás és erőszak létezik” - mondta belfasti beszédében. Ez volt a végső pont, amely után Bobby Sands úgy döntött, nem vesz magához táplálékot, amíg Thatcher meg nem változtatja a véleményét. Esete hatalmas port kavart, többek közt az IRA politikai szárnyának, a Sinn Féinnek is köszönhetően. Az éhségsztrájk közben Sandset jelölte a párt az északír parlamentbe, akit annak rendje szerint meg is választottak, így parlamenti képviselőként folytatta az éhségsztrájkot. II. János Pál pápa is követet küldött a börtönbe, hogy enyhítsenek Sands fogva tartásának körülményein és hassanak Thatcherre, hiába. Végül 1981. május 5-én, 27 évesen 66 nap után belehalt az éhezésbe. Őt követte kilenc fogolytársa, ugyanis ebben az időszakban folyamatosan kapcsolódtak be más IRA-tagok is az éhségsztrájkba, kéthetente. A haláleset után felhördült a közvélemény. Az indiai parlament egyperces néma felállással emlékezett meg róla, Milánóban ötezer diák vonult fel, Gentben megtámadták a brit nagykövetséget, Francois Mitterrand francia elnök személyesen vett részt a temetésen. Egyébként több mint százezren kísérték utolsó útjára Sandset. Az IRA soha nem bocsátotta meg Thatcher tettét, az elkövetkező időszakban megsokszorozódtak az összecsapások Észak-írországban, három évvel később pedig felrobbantották a brightoni Grand Hotelt, amelyben a Vaslady is tartózkodott. Sajnos a történelmi kontextussal tisztában kell lennünk, hogy értsük és kellőképp átérezzük a filmet. Steve McQueen 2008-ban debütált forgatókönyvíróként és rendezőként az Éhség című filmmel. A fent említett történéseknek csak egy részét, a hatvanhat napot és a közvetlen előzményeket dolgozza fel a film, amelynek középpontjában Bobby Sands karaktere áll. A mozi első részében betekintést kapunk, milyen is volt a brit börtönőrök és az IRA-tagok viszonya, a kölcsönös gyűlölet, az elégedetlenség, a feszültség áthatja ezeket a jeleneteket. A film második fele Bobby Sands leépüléstörténete. Michael Fassbender húsz kilót fogyott a szerepért, és remekül formálta meg a haldokló köztársaságpártit. A többi szereplő játékára sincs panasz. Mindenki szerethető és mindenkitől viszolygunk, remekül sikerült megragadni ezt a kettősséget. Semmit nem tudunk a rabok előéletéről, ahogy az őrökéről sem. Nem tudjuk, ki van bent bombatámadásért, és ki azért, mert megdobált egy protestáns templomot, de nem is számít. A börtön mintha lebegne az időtlenségben. A külvilág első megnyilatkozásai egy brutális rendőrattak, majd Bobby Sands szülei. És persze az emlékek, amikkel azért több a gond, mint a haszon. Ne váljon senki pörgős akciófilmet. Ez egy mélységesen lassú alkotás, gyakran időzik elsőre feleslegesnek tűnő helyeken, de ez kell ahhoz, hogy megállhassunk a rohanásban, és egy kicsit beletekintsünk az ember működésébe. A lassúság mellett nagyon naturalista, így a saját mocskukban fürdéssztrájkkal tiltakozó IRA-tagok bemutatása, valamint Sands fizikai leépülése teljes valójában mutatkozik meg, felfekvésestől, gyomorrontásostól. A film erős Krisztus-szimbolikával bír, a torinói lepelre, valamint a Pietára való utalások a legerőteljesebbek. Természetesen ezt a felállást sokkal izgalmasabbá teszi, hogy jól tudjuk: itt nincs megváltás, nincs feloldozás. És itt elérkeztünk a film egyik gyengéjéhez, a pátoszhoz. Míg a film első háromnegyed órája szikár és naturalista, ráadásul a közepén kapunk egy tizennyolc perces vágatlan párbeszédet - ami már önmagában is rendezői és színészi bravúr -, addig az utolsó tíz perc rettenetesen csöpögős lett. De ez az egyetlen zavaró dolog az Éhségben. Nem vállalkozott könnyű szerepre a rendező már csak a téma miatt sem. Az angol-ír több évszázados konfliktusban álláspontot foglalni nagyon nehéz, hát még amikor egy konkrét szenvedéstörténetet szeretnénk bemutatni. Az az érzésünk, mintha néhány jelenet azért került volna a filmbe, hogy ne lehessen elfogultsággal vádolni az elsőfilmes rendezőt. Az Éhség egy mély, lassan folyó, de végig erőteljesen haladó film. Egy baráti sörözés alkalmával nem fog előkerülni, viszont amikor egy kicsit ki akarunk szakadni a rohanásból, és szeretnénk, hogy valami kitakarítsa a lelkünket, tökéletes választás. Olvasóink aianiia FRANCIAORSZÁG VÉGNAPJAI A nép szava Isten szava - állítja a régi latin mondás, de vajon népnek nevezhető-e az a tömeg, amely végveszélyben Istenhez nem tud szólni, templomai üresek, sem testi, sem lelki ereje nincs a veszély elhárítására? És nép-e az az iszonyatos csőcselék, amely egy nagy múltú kultúra teljes megsemmisítését hajtja végre valamely idegen, vérszomjas isten nevében? Laurent Obertone Gerilla című regényét röviddel a kiadása után sikerült megszereznem, s hosszú három napba telt, amíg végigrohantam a vaskos köteten. Pontosan három nap a regényidő is. Ötvenhét fejezetben ötvenhét horrorisztikus vízió a hihetetlent riportszerűen tényhalmazként tálalva. Ez a riporteri objektivitás még fokozza az olvasó félelmét, hiszen ami Franciaországban történik, az megtörténhet bárhol és bármikor. Olvasása közben Huxley és Orwell, Bradbury jutott eszembe, Mel Gibson filmjének emléke rémítqít meg újra. A magyar irodalomból pedig Babits Elza pilótája, Déry Tibor G. A. úr X.-ben című utópisztikus regénye. Obertone művének már cselekvő hőse sincs, csak tömeg, fekete lelkű, arctalan massza, amely még „Feszítsd meg!”-et sem kiált, csak gyilkol és pusztít. Akik pedig tenni tudnának a rontás ellen, a politikusok, az értelmiség, a felnövő fiatalság, a diákok hangzatos jelszavak rabjai. Az „érzékenyítő” propaganda hatására nem az utcaköveket szedik fel védelmi barikádot építve, hanem letérdelve ezekre a kövekre nyakukat a bozótvágó kések alá tartják. Nem tudom elfogadni ezt a kórképet, hiába van napra, órára és percre pontosan diagnosztizálva. Elszörnyeszt, nem tisztít meg, nincs katartikus ereje. A félelem feáeszi a lelket. Olyan, mintha, Dürer az Apokalipszisban csak a rettegő, tehetetlen tömeget ábrázolná. A végítélet torz víziója évszázadok óta kísért a nyugat-európai lélekben, művészetben. A Dies irae félelmét idézi ez is: „A nap, amikor minden lángba borul.” Ám Celano himnikus éneke nem a végső nap és az ítélet haragjával zárul, hanem a bűnbánattal és a jó halál reményével. Obertone művében sem a bűnbánatnak, sem a jó halál hitének nincs nyoma. A mű kortörténeti jelentősége mégis vitathatatlan. Eloszlatja azt az önámító magyarázatot, amit egy kint élő rokonom válaszolt aggódó kérdésemre: „Nézd, ez egy paradigmaváltás. A kultúrák keletkeznek, LA’JRENT OBERTONE GERILLA FRANCIAORSZÁG VÉGNAPJAI „tf virágzanak, majd elmúlnak. Ez történik most is, s ez természetesen válsággal jár.” Mit lehet erre válaszolni? Tehetetlen és tanácstalan vagyok. Mint a regény egyetlen karakteres alakja, Fourreau ezredes kvietált katonatiszt, már nem cselekvő részese, csak néma tanúja az eseményeknek. A véres utcai zavargásokból megment egy félvér kislányt, befogadja otthonába, és megkérdezi a nevét. A kislánnyal szülei mostohán bántak, a nevét sem szerette, amit tőlük kapott, most végre nevet választhat megának. Körülnéz a könyvespolcon, s egy varázsaltos szót olvas az egyik könyv gerincén: - Gerilla - mondja, és szemében naivság, remény, fájdalom és titok csillog. Az imént a katarzist hiányoltam a regényben. Nos, ha van katarzis, ez az. Ennek a hatéves kislánynak a válasza mozdítja meg a lelket. Németh Károly nyugalmazott gimnáziumi tanár Szekszárd A Vízipók-csodapók sorozat 1976 és 1985 között készült A Mesék Mátyás királyról 13 epizódban mutatja be az uralkodó igaz tetteinek szép históriáját IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. március
