Heves Megyei Hírlap, 2020. február (31. évfolyam, 27-51. szám)

2020-02-29 / 51. szám

M asz ISTENKE, VEDD TERDEDRE CSUKÁS ISTVÁNT! Ágoston Szász Katalin helyőrség Fotó: Eberling András Gyerekkorom kedvenc délutánjait mesehallgatással töltöttem. A le­mezjátszó törékeny holmi, nagyon óvatosan kellett vele bánni: a bake­litlemezt remegő ujjacskákkal, csak a peremén érintve helyeztem el kö­zépre, majd kis ecsettel leporoltam a tűt. Felrecsegett az első néhány másodperc, én pedig már szavaltam is együtt vele, hogy „Üdvözöllek, di­cső lovag, szép a ruhád, szép a lo­vad! Mi szél hozott, mondssza, erre, és mi vajon a szíved terve?”, majd teli tüdőből énekeltem: „Habár nin­csen csak egy fejem, / de én ezt már nem szégyellem! / Egy fejjel is lehet sokat / csinálni, sőt okosakat!” Aztán kevesebb mint egy éve ismét remegő kézzel tárcsáztam Csukás István otthoni telefonszámát, hogy verseket kérjek a gyereknapi lapszá­munkba. Általában nem szeretek te­lefonálni, és nagyon izgulós vagyok, de amikor felvette, hangja ugyan­olyan kedves és megnyugtató volt, mint a meséi, és szívesen beszél­gettem volna vele órákon keresztül. Fénymásolt lapokon, gondosan ösz­­szetűzve és összeragasztva küldte be a szerkesztőségbe a lapunk számára kiválogatott verseket, melyeket az­óta is szeretettel őrizgetek. 1936. április 2-án született Kisúj­szálláson. Apja kovácsmester volt, és a kis Csukás István, későbbi elbe­szélései szerint, szegény, de boldog gyermekkort töltött a műhely udva­rán. A második világháború befejez­tével a frissen megalakult békéstar­­hosi zeneiskolába felvételizett, ahol hegedűművésznek készült. Érettsé­gi után mégsem a Zeneakadémián folytatta tanulmányait, hanem elő­ször jogi egyetemre járt, majd át­jelentkezett a bölcsészkarra. Végül nem fejezte be felsőfokú tanulmá­nyait, de egy interjúban később azt nyilatkozta, hogy „hálás vagyok a sorsnak az igazi egyetemért, a Hun­gária irodalmi kávéházért”. Első versei tizenhét éves korá­ban jelentek meg, amikor a Magyar Rádió egy diákköltők részére meg­hirdetett pályázatán első helyezést ért el. Eleinte csak felnőtteknek írt, írásaiból, irodalmi segédmunkák­ból élt már húszévesen. 1960-ban néhány társával megalapította és vezette a Fiatal Művészek Klubját, majd dolgozott a Művészeti Alapnál, a Munkaügyi Minisztériumban és a Néphadsereg című lapnál. 1968 és 1971 között a Magyar Televízió mun­katársa, 1978-tól 1985-ig a Móra Fe­renc Ifjúsági Könyvkiadó főszerkesz­tője volt. Az 1960-as évek közepén, Kormos István biztatására kezdett el gyerekirodalommal foglalkozni, alapító szerkesztője volt a Kincske­resőnek, majd a Kölyökmagazin szerkesztőbizottságának az elnöke, később a Piros Pont főszerkesztője. Közel száz kötete jelent meg itt­hon és külföldön. Halhatatlan me­sefigurákat köszönhetünk neki, akik aztán rajz- és bábfilmek hősei lettek: Mirr-Murr, a kandúr; Pom Pom, Picur és barátaik: Gombóc Artúr, Radírpók, Festéktüsszentő Hapci Benő, Madárvédő Golyókap­kodó; a Nagy Ho-ho-ho-horgász és persze Süsü, a híres egyfejű. A me­séken kívül írt verseket, regénye­ket, hangjátékokat, színdarabokat és filmeket is. Irodalmi munkás­ságát József Attila-díjjal először 1977-ben, Kossuth-díjjal 1999-ben, Prima Primissima díjjal 2011-ben, a Nemzet Művésze kitüntetéssel pedig 2017-ben ismerték el. Buda­pest, Kisújszállás és Balatonszár­szó is díszpolgárának választotta, utóbbi községben gyermekszínhá­zat neveztek el róla. Csukás István évtizedeken át szeretettel, jókedvvel és odaadással sütögette hamuban a magyar iro­dalom és kultúra pogácsáját gye­rekek millióinak, és most, hogy el­ment, fontos, hogy ne feledjük: neki köszönhetően tarisznyáink immár nem üresek többé, és boldog szívvel tartsuk magunkat hitvallásához, amelyet néhány éve egy interjúban így fogalmazott meg: „nem muszáj belepusztulni rosszkedvűnkbe, a keserűség könnyen átbillenthető derűbe”. 1 tarca FELALOM Éjszaka van, az ágyamban fekszem. Halk zajokkal motoz körülöttem a város, hal­lom a nyitott ablakon át. Leoltom a lám­pát, hogy jobban tudjak figyelni a zajokra. Jó így hallgatni az éjszakát. Nemrég még csöndesen esett, de már elállt. Behunyom a szemem, az oldalamra fordulok, várom, hogy magába merítsen az álom. A nap véget ért, mára már nincs több kötelesség. A gondolataimat, mint a szó­fogadó kutyákat a téren, elengedem, sza­ladjanak, amerre tetszik. Nem alszom, de már nem is vagyok ébren. Körém zárkóz­va kitágul a világ. Hanyatt fordulok, hogy jöjjön a különös érzés, ami már több éjsza­kán meglátogatott. Érzem, ahogy a testem lassan, minden sietség nélkül felfelé indul, de ugyanakkor süllyed is le a mélybe, ép­pen azzal a sebességgel, ahogy emelkedik. Endre csakis az élvezeteknek él. Imádja az olasz, az indiai és a thai konyhát, bár több­nyire a magyar konyha fogásaival kényte­len beérni. Persze ha milliomos lenne... De nem az. Méregdrága borokat kortyolgat, ha módjában áll. Például amikor vendégségbe megy ügyvéd rokonához, aki igazi gurman. Nyaranta szeret teraszokon, napernyő alatt üldögélni, kávét szürcsölgetni, nőket stíröl­­ni. Telente gyógyfürdőkben melengeti öreg csontjait. Gyakorta jár antikváriumokba, ahol nem szakkönyveket, hanem fotóalbu­mokat lapozgat. Aktalbumokat. Lenyűgözi a női test szépsége. Endre a munkáját szükséges rossznak tekinti, amit csakis pénzért végez. így az­tán folyton halogatja a feladatok elvégzé­sét, amíg azok a körmére égnek. Inkább filmeket néz. Beleképzeli magát a főhősök helyébe. Gyönyörű színésznőkkel smárol (egy-egy film erejéig beléjük is szeret), és naponta menti meg a világot. Avagy épp ellenkezőleg, megpróbálja elpusztítani. Ez utóbbi jóval érdekesebb, izgalmasabb. Emelkedve süllyedek és süllyedve emelke­dem, közben átlényegül körülöttem a világ. Az ágyam szélén ülök, felöltözve. A töb­biek mind alusznak, egyedül én vagyok éb­ren. Csöndben csukom be magam mögött az ajtót. ' Kilépek a rácsos kertkapun, jobbra for­dulok, előttem az utca, a vizes aszfalton csillog a lámpák visszfénye. Minden utca­lámpa alatt egy fénysziget, egyikről a má­sikra igyekszem. Az egyik fényszigeten férfi áll, biccentek, ahogy elmegyek mellette, biccent ő is. Nem ismerős az arca. Balról a kenyérgyár magas kéménye sötétlik. Ó, ez a kenyérillat, most megint térdig gázolok benne, mint gyerekkorom­ban, ha arról fújt a szél. Összetett két te­nyeremmel belemeritek, szívom magamba az illatot. Kár, hogy kevés film végén győzedelmes­kedik a gonosz. Szeret lustálkodni, sétál­ni, nézelődni, egyszóval szereti az édes semmittevést. Mondom, Endre hedonista. (Elképzelem, hogy mindezen jellemvoná­sok felsorolásával feladok egy hirdetést az egyik párkereső oldalon, Endre nevében. Vajon lennének hölgyjelentkezők?) András mindenben az ellentéte. Sokszor azt sem tudja, mit eszik. Ami épp a keze ügyébe kerül a hűtőszekrényben. Dobozos sört iszik, a kávét kettéosztja, a felét reg­gel, a másik felét délben issza meg. Mun­káját rutinszerűen, mégis nagy gonddal végzi. Andrásról nem is tudok többet mon­dani, lássuk be, sokkal unalmasabb fráter, mint Endre. Endre és András egy munkahelyen dol­goznak, sőt ugyanazt a feladatot végzik. El lehet képzelni, mennyi feszültség szár­mazik ellentétes személyiségükből. Hogy csak egyetlen példát említsek, amikor a határidő már szorongatja őket, Endre még mindig filmet néz, teljes beleéléssel, mi-Egy ember közeledik felém a túlsó jár­dán, nő, nem is nő, lány, rám mosolyog, visszamosolygok, soha nem beszéltünk egymással, pedig mindig szerettem volna, talán majd máskor, most megyek tovább. A kutyája lemarad, utána iramodik, megelő­zi, visszafordulva néz rá. Valahol ajtó csapódik, aztán megint csönd. Most nem látni senkit az utcán. Kis­sé meggyorsítom a lépteimet, kitárom a két karomat, felemelkedem a levegőbe. Már a fák fölött repülök, alattam az utca. Mennyi lámpafénytől világos ablak még éjszaka is! Csak akarnom kell, és fordulok; emelke­dem, süllyedek. A tárt karomban semmi fá­radtságot nem érzek, kedvemre repülök a város fölött, nézem magam alatt a házakat, a lámpák fényét. Villamos zörög el alattam, darabig követem az útját. A megállóban közben András már a körmét rágja türel­metlenségében, félelmében. Továbbmegyek: nem csak egy munka­helyen dolgoznak, nem csak ugyanaz a fel­adatuk, Endre és András egy és ugyanazon személy. Tóth Endre Andrásnak hívják, a két benne élő, antagonisztikus személyi­séget praktikus Endrének és Andrásnak nevezni. Ám még ennél is tovább megyek. Tóth Endre András én vagyok. Én, akinek tulaj­donképpen meg sem kellett volna szület­nie. Apám és anyám házassága a tévedés futóhomokjára épült. A szikár, smucig, izgága, éles eszű férfinak nem szabadott volna elvenni a kövér, pazarló, lusta, bu­tuska nőt. Mégis megszülettem. Ekkor összevesztek a névadáson. Apám erőltette az Endrét (természetesen azért, mert így hívják), anyám az Andrást szerette volna. Végül kompromisszumot kötöttek, meg­kaptam mindkét nevet (persze apámét el­sőnek). És ezzel a kockázatot, hogy énem kettészakadjon. Ami, mint láttuk, be is kö-Bencsik Gábor megáll, nincs sem leszálló, sem fölszálló, csenget, megy tovább. Leszállók egy nagy, kockaforma ház tete­jére, lógatom a lábam, hallgatom a csendet, hideg szél simogatja az arcomat, de nem fázom. Minden ablakon belátok, fénydobo­zokban emberek ülnek, beszélnek, esznek, alusznak, nem látnak engem, nem is tud­ják, hogy nézem őket. Tovább repülök, fel a gyárkémény tete­jére. Tudom, hogy félnem kellene itt fent, mégsem félek. Összehúzom magamon a kabátot, behunyom a szemem, hogy most már befelé tudjak figyelni. Az emelkedésem süllyedve visszatér, las­sulva gyorsul, lassulva lassul, végül lecsil­lapul, megáll. Valami kattan odakint, a zaj visszaránt az ébrenlétbe. Az ágyamban fek­szem otthon. Ideje aludni, jó éjszakát. Varga Zoltán Zsolt vetkezett. Óriási mázli, hogy Endrének és Andrásnak ugyanaz a beceneve: Bandi. Ő az összekötő híd, a mediátor, a reménysé­gem, hogy Endre és András nem szakad­nak el teljesen egymástól. (Ezeket a sorokat Bandiként írom, és máris csillapítanom kell Endrét, aki kikéri magának a „hedonista” jelzőt, és Andrást, aki az „unalmasabb fráter” miatt háborog. Nem könnyű velük.) Félelmem a skizofréniától nem alapta­lan. Apámnál öregkorára bipoláris zavart diagnosztizáltak. Bátyám ennek kezdeti tü­netét, a krónikus álmatlanságot már észleli magán. Öcsém háromszor kísérelt meg ön­­gyilkosságot, húgom csak egyszer, másod­szor csak kopaszra borotválta a fejét. Apám halála után ismertem meg féltestvérét, egy valódi futóbolondot, aki időnként felhív, és olyankor órákig ömlik fülembe az őrület. Mindazok tükrében, amiket elmeséltem, kérdezem önöktől, de kérem, őszintén vá­laszoljanak: nem kellene sürgősen szakem­berhez fordulnom? ENDRE, ANDRÁS ÉS BANDI !<► T(m bbbbbbbbbih aaaaaaaaaM BBBBBBBBBBB Főszerkesztő: Szentmártoni János • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Nádai László • Kiadja a Mediaworks Hungary Zrt. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: helyőrség.szerkesztosegMgmail.com, postacím: Előretolt Helyőrség, 1364 Budapest Pf. 71. 2020. február

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom