Heves Megyei Hírlap, 2020. február (31. évfolyam, 27-51. szám)
2020-02-15 / 39. szám
imm helyőrség 5 Kopriva Nikolett Amire csak a fák emlékeznek i. Idegen kapualjakban eltaposott jégvirágok. Az égen nem szakad föl a sötét, köd hullámzik az utcák fölött. Amikor felébredek, vak vagyok, szemem helyén izzó gömb. Kitapogatom a testem - ez is egy stádiuma a létnek. Ütöm az ajtót, csíkospizsamás férfi nyitja ki, szemében megtörik arcom. Csak aludni akarok. Amikor rámcsapja az ajtót, csörömpölve hullik szét az üveg, szilánkjai megszaggatják a kék ruhát, nem veszem föl soha többé. Föld íze a számban, mintha egyszer már eltemettek volna, rám nőttek a jégvirágok, ki van a bőröm alatt (?) Csak aludni akarok. A fák ugyanolyanok Egyszer megkérdezted, miért lyukasak a ruháim, néhol a bőröm, megnyugtattalak, így megy manapság: néha meg kell állnod a tükör előtt, hogy lásd, ott vagy még. A mi utcánkban eltűnnek a szomszédok is, magukkal viszik az udvart, a kutyát, a sört, aztán időnként hajnalban újból susmognak az ablak alatt. A kocsmában megszokott, ha valaki nem jön vissza a mosdóból, ízesen nevetnek azon, hogy „elnyelte a fold”, pedig látszólag minden áll, a fák ugyanolyanok, mint tíz éve. A padló rései között Varázspálcák, talizmánok II. Országúti kocsmában filléres vodka, sörpenészes asztalokon művirág, húgyban úszó vécék, eltűnt tenger szaga, traktor zúgása a távolban, nem ér ide soha. Hamvakat hurcoló köd, széltől remegő ablak, egy térfigyelő kamera üres pillanatai, amire csak a fák emlékeznek, biciklin széllel szemben, kormányra fagynak az ujjak, varjakkal közeledő horizont, a kinyíló ajtókból szivárgó félelem, a kihúzott függönyökből szivárgó félelem, zaj, aminek nincs eredete, magzatpózban a víz alatt. III. Túl kék és nyirkos a kezem, időnként meg kell kötnöm, hogy élni bírj. Ellapátolom a ház előtti cigarettahegyet, a törött borosüvegeket elásom, leülök az erdő közepére, várom, hogy a nap sugarai fölégessék a fákat, te az utcákon járkálsz, megállsz egy ablak alatt, kezedben sör és cigaretta. a bogarak időnként feljöttek a föld alól fényt enni és kiszagolni a haldoklókat nyomaikban egy másik világ szaga olykor napokig nyitva hagyom az ablakot padlón fekve gyakoroltam először a halált majd fürdővízben ütközéskor nem reccsent az öreg akác és egy egész erdő nőtte ki magát a törött ablak szilánkjaiból kötél varr mintát a nyakba egy tükör folyamatosan nekem hadar szavai szétszakadnak Szauer Ágoston + Alkonyodik Szemünk a fenyvesig hiába is kutat. A tárgyak elnyerik végső alakjukat. Mint kezdetben, olyan. Nincs mérhető adat. Az áram sem rohan. Egy perc homály marad. Csendet szentelj neki. Most nem kell gondolat. A karszék elnyeli a földi súlyokat. A szó semmilyen értelmében nem találkozunk. Amikor levágom a kezem, sírsz, megnyugtatlak: mint ragacsos, undorító kocsonya a hűtőben, úgy rohadt a nyakunkon, nehezebb lenne ezt tovább viselni, mint a több trillió ránk szakadt, meg nem történő érintést. Őszutó Fonott szék, tálka, alma, keksz. Lényében meg nem írt regény. A konyha árnyak tája lesz, arcán most néhány perc remény — a rádió majd újra búg, a postás hátha fékez itt... Festmények, néma szemtanúk. Az ágyra friss leplet terít. Egy ismeretlen A törvény él. Nem látni, hallani. Talán már távol árnyat is vetett. Az Úr ráér, lassan számolja ki egy szalvétán a végső képletet. Hiány Ábécé szalad. Két betű között tér-időnkből itt messze költözött egy még jeltelen kis világdarab. Szóköz lesz, de mély, ott fehér a lap. Tán minden tudás ettől szaggatott, így nem is csoda, Rimbaud hallgatott. IRODALMI-KULTURALIS MELLEKLET Pávián - A faj szelleme
