Heves Megyei Hírlap, 2020. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
2020-01-25 / 21. szám
3 helyőrség novella JOHNNY, PENNSYLVANIÁBÓL Varga Zoltán Zsolt Ma sem tudok róla többet, ő Johnny, Pennsylvaniából. Kutakodtam utána a neten, de semmit sem találtam ezzel a szópárral. Bronzöntő barátom hívott fel néhány éve:- Egy amerikai szobrász, „Johnny, Pennsylvaniából” a műhelyemben szeretné elkészíteni, majd velem öntetni pár szobrát. Nálunk nem fér el. Elvittem az egyetemre, de sokallta a napi háromezret a kollégiumi szobáért. Nincs valami ötleted?- Agglegény szomszédomat most rúgták ki az állásából, van két használaton kívüli szobája, megkérdezem. Szomszédom beleegyezett, hogy kiadja az egyik szobát,,de kért egy nap haladékot, hogy kipakolja és kitakarítsa. Visszahívtam a barátomat.- Ádám kiad egy szobát kétezerért, de szüksége van egy napra, hogy rendbe tegye. Johnny ma éjjel alhat a műtermemben, ha megfelel neki a szállás. Miért ajánlottam fel a segítségemet? Egyrészt, hogy szomszédomat egy kis pénzhez segítsem. De furdalt a kíváncsiság is. Amerikában élő húgom pár évig járatta nekem a Sculpture magazint, de aztán elvesztettem a kapcsolatot a kortárs amerikai szobrászattal, gondoltam, Johnnyn keresztül ismét kitapinthatom a pulzusát. Meg aztán ha egyszer elvetődöm Pennsylvaniába... Johnny elfogadta a szállást és az átmeneti megoldást is. Délután átmentem érte Máriabesnyőre. Noha én magam nem vagyok mackós testalkatú szobrász, Johnnyt bohém, nagydarab, szakállas, svájcisapkás, húsz-egynéhány éves fickónak képzeltem, pipával a szájában. Johnny azonban közelebb lehetett a hatvanhoz, mint az ötvenhez, kifejezetten vézna testalkattal bírt, vékony keretes szemüveget hordott, keskeny, vértelen ajkai, simára borotvált arca felett hideg kék szem világított. Rövidre nyírt haja őszbe csavarodott. Nem viselt melósruhát, fekete nadrágban és fekete garbóban dolgozott, noha júniust írtunk. Fel sem nézett a munkából, amikor tört angolsággal üdvözöltem. Egészen közel mentem hozzá, hogy megnézzem, min ügyködik. Egy elszáradt bokordarabot ecsetelt be vékonyan méhviasszal, és az ághegyekre kis korongokat ragasztott római számokkal. Három, számomra teljesen egyforma „mű” feküdt előtte. Az egyiket minden különösebb ok nélkül meg szerettem volna érinteni, de Johnny durván ellökte a kezem. Barátomra néztem, aki olyan arcot vágott, amit így lehetne szavakba önteni: „Sajnálom, nem komplett a faszi.” Johnny a készülő bokorplasztikákat gondosan betakarta fóliával, majd felkapta bőröndjét, és anélkül, hogy a bronzöntőtől elbúcsúzott volna, elindult arrafelé, amerre autómat sejtette. A hazafelé úton barátomról faggatott, mennyire jól önt, mennyire drága. Kitértem a válaszok elől. Szavaiból megtudtam, hogy Norvégiából jött, és Horvátországban várta egy kiállítás, egy „one-man-show”, Magyarországra csupán az olcsó bronzöntödei árak csábították. Miután leparkoltam a műteremházunk előtt, megmutattam Ádám otthonát, amelyben majd lakni fog, és bevittem a műterembe. A galérián csak azért alakítottam ki korábban egy fekvőhelyet, mert az egyik segédem néha, amikor túlóráztunk, ott aludt. A vécét, zuhanyzót még indulás előtt felmostam. Johnny körüljáratta hideg kék szemét, de nem szólt semmit, utazótáskáját felvitte a galériára, és elkezdett kipakolni. Én átmentem a lakásunkba, és készítettem neki pár szendvicset, főztem egy teát. Köszönet nélkül fogadta, mohón evett. „I need a laptop” -jelentette ki teli szájjal. Középső lányom csak hosszas rábeszélésre adta kölcsön vadonatúj laptopját. Egy óra hosszára tudtam átvinni. Amikor érte mentem, Johnny elmondta, hogy amerikai orvosaitól most tudta meg, eddig félrediagnosztizálták, még sincs hererákja. Sem megkönnyebbülést, sem örömet nem láttam rajta, csak mérhetetlen gyűlöletet az orvosokkal szemben. Fröcsögött. Rémálmok gyötörtek aznap éjjel. Johnny betört a házunkba és elvágta mindnyájunk torkát. Amikor bekopogtam reggel a műterembe, azonnal kirontott, kezében a bőrönddel. Kérte, hogy a csomagját átvihesse a szomszédba. Becsöngettem, de Ádám nem nyitott ajtót. Felhívtam, félóra türelmünket kérte, leszaladt a városba. Tolmácsoltam. nm GAUGUIN TAHITIN ÉS A MŰVÉSZET TEMPLOMÁBAN Paul Gauguin a lázadás megtestesítője volt. Van Gogh mellett a posztimpresszionista, azon belül leginkább a szintetizmus irányzatának legismertebb képviselője. Kalandos, fordulatos élete volt, színes élettörténete filmadaptációért kiált, de a Gauguin Tahitin inkább egy objektív, ismeretterjesztő szakdolgozat, nem élménymozi. A művészet templomai egy olasz kultúrtörténeti dokumentumsorozat, a 2010-es évek eleje óta jelentet meg különböző, nagyjátékfilm hosszúságú epizódokat más-más művészettörténeti korszakok ismertebb képviselőiről, néha olyan provokatív kontextusban, mint a Hitler kontra Picasso című fejezet, amely elgondolkodtató szemszögből prezentálja a második világháború előtti művészet és politika viszonyát. A Gauguin Tahitin nem megy bele hasonló gondolatébresztő szociológiai kérdésekbe, csak bemutatja Gauguin utazással teli életét a 19. század végétől a 20. század elejéig. Végigkövetjük memoárjának fontosabb állomásait (főként Európán belül, például a Peruban töltött éveiről kevés szó esik), és persze kiemelt szerep jut a címadó Tahiti szigetvilágnak, az „elveszett paradicsomnak”. A film rávilágít, hogy a festő életében hiába volt annyira jelentős Francia Polinézia trópusi atmoszférája, alkotásai közül semmi sem maradt a szigeten. Nagy részüket észak-amerikai múzeumok őrzik, ezekbe a kiállítótermekbe is ellátogatunk. Nyomon követhetjük, hogyan lépett túl Gauguin kezdeti csalódásain, miként vetkőzte le Nyugat-Európa konformista béklyóit és hogyan formálta egyedi művészi látásmódját az őslakosok között töltött idő és az egzotikus környezet. Ez egy meditativ, precízen megkomponált képekkel operáló utazás, tanulságos betekintés egy letűnt korszakba bármely művészeti ág iránt érdeklődőnek. A folyamatos narráció, a számtalan interjú ugyan informatívabbá teszi a fil-L. Takács Bálint met, helyenként pedig kifejezetten érdekesek ezek a közjátékok, de egy non-narratív, kizárólag vizuális eszközökkel elmesélt verzió talán még ennél is érdekesebb lehetne. A részletgazdag felvételek viszont így is pazarul mutatnak a mozivásznon, sokkal hatásosabbak, mint az otthoni képernyőnkön nézve. Claudio Poli pedig, aki már korábban is jegyzett egy epizódot a sorozatban, magabiztos kézzel és nagy szakértelemmel vezényli Gauguin történetét. Azoknak, akik többet szeretnének látni A művészet templomai sorozatból, elérhető a széria Facebook-oldala, ahol az érdeklődők első kézből értesülhetnek az új adások vetítési időpontjairól is. Forrás: Pannónia Entertainment Szörny III. (akril, vászon, 15 *15 cm, 2018] Ekkor, mint egy időzített bomba, Johnny felrobbant. Őijöngött. Közel sem beszélek anyanyelvi szinten angolul, ezért nem tudom őt szó szerint idézni. Olyasmiket vágott a fejemhez, hogy őt nem lehet nyomortanyán altatni, hogy a magyarok mind teljesen megbízhatatlanok, állandóan kihozzák a sodrából, pedig neki teljes nyugalomra lenne szüksége az alkotáshoz. Mi tagadás, bepöccentem. Fogtam a csomagját és bevágtam a kocsiba. Beszállt mellém, egész úton darálta szidalmait. Bevágtatott a műhelybe, összeszedte a három bokordarabot, gondosan elhelyezte a hátsó ülésen, majd beugrott az anyósülésre.- To the railway station! - adta ki az ukázt. Folytatni akarta a magyarok ostorozását, de durván rászóltam.- Shut up, fucking amerikaner! Megálltam a vasútállomással szemben. Johnny az egyik kezében vitte a táskáját, a másikkal hátára vette a három bokordarabot. Ez az utolsó képem róla: kullog az állomás felé, mint egy megcibált sündisznó. Lapszámunkat GAZDAG ÁGNES festőművész munkáival illusztráltuk. Gazdag Ágnes 1980-ban született Zalaegerszegen. 1999-ben érettségizett a zalaegerszegi Ady Endre Művészeti Gimnázium diákjaként, 1999 és 2000 között az egri Esterházy Károly Főiskola rajz és vizuális kommunikáció szakán tanult, 2000 és 2006 között pedig a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. Gaál József volt a mestere. 2003 és 2006 között a művészettörténet-rajztanár szakot is elvégezte, 2004-ben Erasmus-ösztöndíjjal Franciaországban, Le Mans képzőművészeti egyetemén tanult és részt vett egy építészeti és képzőművészeti workshopon Firenzében. Műveit szülővárosában, Bécsben, Halbenrainban, Abu-Dzabiban, Kasselben, New Orleansban, Florence-ben, Torinóban, Budapesten, Esztergomban, Tatabányán, Szentendrén, Pécsett, Szolnokon, Veszprémben, Szombathelyen, Tihanyban és Kalocsán is láthatta a közönség. Mint amikor egy játékdobozból nem gyermeknek való dolgok kerülnek elő - Gazdag Ágnes képei épp az ilyen szinte-ártatlanság miatt zavarba ejtőek. A kedves képű ragadozók és antropomorf szörnyek reneszánsz és barokk klasszikusokat idéző portréi egy sajátos mitológiát teremtenek. Ismerős történetek, az európai kultúra kifordított, elferdített hagyományai és mítoszai köszönnek itt vissza. Kezdetben talán csak a „láttam már valahol" felfedezés öröme érinti meg a nézőt, például amikor az Urbinói Vénusz, a Leukipposz lányainak elrablása, a Léda és a hattyú vagy az ismert Madonna-ábrázolások parafrázisait szemléli, aztán tör rá valami visszás félelem. Se nem ártatlan, se nem romlott, amit lát. Eszelős - ötlik fel egy találóbb szó. Bármi megtörténhet - döbben rá, és néha a bármi a legijesztőbb. De lehet ez tréfa is, pimasz, pajkos, sőt pajzán - otromba és felszabadító farsangi világba csöppenünk, ahol állatarcúságunk és finomkodó gesztusaink egyaránt nevetségesek. Nem maszkok ezek: mi magunk vagyunk e kis testű, selymes ragadozók, babaarcú cédák, ábrándos szemű áldozatok és a kegyetlen tekintetű szörnyetegek is. Vannak rítusok, amelyekhez épp ránk van szükség - ezért nem marad idő pironkodni vagy a cipőnk orrát bámulni, hiszen az átmenetiség kegyetlensége a megtisztulás útjának elkerülhetetlen stációja. 2020. január IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
