Heves Megyei Hírlap, 2020. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
2020-01-25 / 21. szám
2 NYUGODJ BÉKÉBEN, MAKKAIÁDÁM! Bonczidai Éva i „Már csend ül / minden bércen, / a szellőt is alig érzem - / sóhajt a fáknak koronája. / Akárcsak erdőn a madárka* hallgat az is - ez is. / De várj csak: nemsokára / nyughatsz te is” - akkor is ismerősen zengnek ezek a sorok, ha sosem olvastuk eddig őket. Ez Johann Wolfgang von Goethe Wanderers Nachtlied II. (A vándor éji dala) című költeményének egyik magyar fordítása. Makkai Ádámé. Ha létezne leggyakrabban lefordított versek versenye, Goethe furcsa dala biztosan dobogós lenne. Magyarra is a legnagyobb költőink ültették át, köztük Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Kosztolányi Dezső, Weöres Sándor és Tandori Dezső is. Könnyednek tűnik e néhány szép zengésű sor, pedig - lám - gyászolni is lehet vele. Makkai Ádámtól, a kétszeres Kossuth-díjas költőtől, nyelvésztől, műfordítótól, a chicagói University of Illinois professor emeritusától, a Magyar Szent István-rend kitüntetettjétől búcsúzunk. Ez az éji dal jelzi legkoncentráltabban e kivételes életmű egyik legnagyobb megvalósítását. Makkai Ádámot ugyanis - más kiváló munkái mellett - évtizedekig foglalkoztatta ez a pár sor és számtalan variációja. Cantio Nocturna Peregrini Aviumque című könyve egy különleges kísérlet lenyomata: Makkai Ádám összegyűjtötte Goethe Wanderers Nachtlied II. című versének különböző fordításait - magyarul is többet, de Henry Wadsworth Longfellow amerikai költő, Lermontov és mások szövegeit is -, és minden nyelvről visszafordította az alapnyelvre, ebből született ez a kétszázötven oldalas könyv. Négy évvel ezelőtt ismét nekiveselkedett ennek a feladatnak, folytatta a már így is impozáns fordítói-értelmezői-alkotói munkát. Bizonyára érezte, hogy ő azon kevesek egyike, akik ezt a feladatot elvégezhetik: hiszen ehhez kell a több nyelvet is magas szinten bíró nyelvész tudása, a bölcsész elszántsága, a kutató alapossága és a költő teremtő tehetsége is az újabb és újabb szövegváltozatok megalkotásához. Olyan ez, mint egy sajátos pünkösdi rítus, a nyelveken szólás ünnepe. Makkai Ádám motivációja mindehhez a világnézetéből fakadt, az antropozófus bölcsességéből: egy goethei gondolat analógiájára hitt abban, hogy létezhet egy ősvers, amelyből az összes vers eredeztethető, és ez lehet Isten beszéde az emberhez. A megértés útja ez a nagy ívű kísérlet. Egyik beszélgetésünkkor Makkai Ádám azt mondta, ezt tartja a legfontosabb munkájának. Pedig olyan jelentős és hiánypótló művek kötődnek a nevéhez, mint például az Idiom Structure in English (Az angol nyelv idiómáinak struktúrája) című doktori disszertációja, mely az angol nyelvészet egyik alapkönyve, vagy a Tábori Pállal és Kabdebó Tamással közösen elkezdett hatalmas mű, a magyar költészet kétkötetes angol nyelvű antológiája, az In Quest of the Miracle Stag (A csodaszarvas nyomában), mely kétszer 1200 oldalon mutatja be a magyar költészetet az ősköltészettől napjainkig. Bravúros műfordításokat köszönhetünk neki, misszióként tekintett arra, hogy megismertesse és a világ más népei számára is érthetővé tegye hazája költészetét. Ignácz Rózsa író, színművésznő és Makkai János országgyűlési képviselő fia 1956-ban, alig 21 éves korában hagyta el Magyarországot, és korábban emigrált édesapja után Amerikába ment. A Harvardon és a Yale-en szerzett tudással felvértezve elismert amerikai nyelvész lett, édesanyja magyarországi könyvcsomagjainak is köszönhetően pedig széles látókörű, magyar költő, műfordító. 2015-ben tért haza végérvényesen szülővárosába. Mint mondta: „Annyiszor elszakadtam a hazától, hogy a végén már sosem szakadtam el tőle.” tarca A KRUMPLIPAPRIKAS DICSÉRETE Lázár Emese Van, aki nokedlivel, van, aki virslivel, van, aki füstölt kolbásszal és van, aki szűzen szereti. Istene a jóféle piros paprika. Dukál melléje karéj friss kenyér és házi savanyúság, lett légyen az uborka, paprika, cékla, káposzta vagy csalamádé. Kezdő szakácsoknak is ajánlott, mert eme egyszerű, de fenséges étek nem követel különösebb gasztronómiai bravúrokat. Nálunk, székelyeknél pityókatokány néven dicsérik, de ha az anya(nyelv)országban vagyunk, jó, ha eme táj nyelvi megnevezés helyett krumplipaprikásként dicséljük. Lényeg, hogy semmiképp, egyetlen évszakban, egyetlen napon se vessük meg, de legfőképpen soha ne burgonyázzuk, mert szerény póriasságához az előkelő hangzású burg semmiképp nem passzol. Ó, igen, feleim, a pityókatokány, legyen az bár a krumplipaprikás, mennyei eledel! S mondom én nektek, a szabad ég alatt, bográcsban készült, füstös ízű változata után - amibe sokszor jóféle hús, házi kolbász is belefőtt - számtalanszor mártottuk már fényesre az üst alját s nyaltuk meg praclinkon mind a tíz ujjúnkat. Nem tudom, s nem is kutakodtam, hogy kinek a találmánya, de az biztos, hogy áldott jó órában jutott eszébe az ismeretlen szakácsnak, hogy a krumpliból készült ételek kétségtelenül mindig bevetésre kész és legnépszerűbb sorkatonáját elkészítse. A krumplipaprikás iránt azért is táplálok különleges érzelmeket, mert asszony koromban sok pánikszerű, „milegyenazebédma?” helyzetben mentette meg becsületemet, de azért is, mert egyszer régen még a családi krónikába is bevonult. Bakfis voltam még, amikor eljött hozzánk Umberto bácsi olasz földről, Udine városából a távoli székely rokonságot meglátogatni. A családban, mi tagadás, eléggé gyengén ment az olasz, de a francia-román-magyar keveréknyelvet megfűszerezve jóféle székely akcentussal és néhány olasz szóval a távoli rokonság jól megértette egymást. A spagettin és pizzán nevelkedett, s egyéb itáliai ínyencségeknek köszönhetően tekintélyes pocakot is cipelő itáliai rokon mindenképp valami nagyon egyszerű székely ételt akart kóstolni. Tanakodott a família, s végül, nem tudni már, kinek az indítványozására, a krumplipaprikás mellett döntött. Rittyentett is a főzőtudományban jeleskedő jó atyám egy istenes adagot. Ültünk a fehér abrosszal megterített asztal mellett, előttünk a forrón gőzölgő pityókatokány. Diszkréten mindenki az olasz bácsit figyelte: vajha ízlik-e majd neki az ünnepinek nem mondható étel? Ette, nyelte, csörgött a paprikás lé az álián lefelé. Most is látom, ahogy széles gesztusokkal dicsérte, hogy magnifico, s két falat között grazziázott jó hangosan. A családi ebéd akkor ért csúcspontra, amikor a kedves vendég tányéija kiürült, s megszólalt: fantastico volt, de mit is evett? A hirtelen beállt csendben jó apám bemondta a tutit: páprikásó de korompelló! Mind egycsapásra felsírtunk a röhögéstől, s látván fergeteges jókedvünket, öblös hangján velünk hahotázott Umberto bácsi is. „Si, Pistá, si, páprikásó!” -> ismételte kacagva, s emelte poharát az olasz-magyar rokonságot és a fehér damasztabroszt egy életre megpecsételő mennyei krumplipaprikásra. A TÁSKA Eltelt ez a nyár, és bár terveztük, valahogy úgy alakult, hogy mégsem jutottunk ki a kissé romos, de nekem annál szebb Római-partra. A minap azonban végre felkerekedtünk. Röpke időre, csupán pár órára, de ennyi is elég annak, aki a hatalmas amőbaként terpeszkedő nagyváros szmogos betondzsungeléből az oázisba vágyik levegőt venni. Sütkéreztünk az októberi napfényben, megsimogattuk a bölcs Dunát. Kavicsot gyűjtöttünk, fotóztunk fűt, fát, zöld padot, jobb időket látott, se ajtaja, se ablaka gazdátlan házat és a bokron csücsülő, vörösen izzó bogyókat. Lehuppantunk volna szívesen sörözgetni a parton a Fellini kultúrbisztró csíkos nyugágyába, de bezárt. Néhány fán függő horpadt lampion jelezte: jövő májusig nincs dolce vita. Sebaj! Beültünk kávézni egy hangulatos teraszra. Aztán továbbmentünk. Jó kétórányi bóklászás után már jólesett volna az ebéd. Együnk hekket! - egyeztünk meg a menüben, s már indultunk is, amikor a társam megtorpant: „A táskám!” A táska ott maradt a kávézó teraszán egy széken. Benne minden irat, pénztárca, bankkártya. Úristen! Lélekszakadva rohantunk vissza a teraszig. A fekete táska sehol. Hogy is lehetne, hiszen bő két órával ezelőtt felejtettük ott, azóta benépesült a hely. Csörgött a hideg veríték a homlokunkon, amikor a pultnál eldadogtuk: a táska, az a fekete válltáska itt maradt. A pultoslány és a tulajdonos nyugodtan nézett ránk. „A neve?” - kérdeztek vissza. Mondtuk. Kórusban. A tulaj befordult a konyhára, majd újra megjelent. Kezében az elveszettnek hitt táska. „Nagy szerencséjük van. Az az idős házaspár adta be, nekik köszönjék!” Ott ült a két öreg a teraszon. A férfi sört, a nő bort kortyolgatott. Látták, tudták, miért érkeztünk lélekszakadva, de vártak, nem szóltak. Ültek, bólintottak, mosolyogtak. „Nem kell, hogy hálálkodjanak, ez csak természetes. Itt találtuk, visszaadtuk. Nagyon szívesen!” - és néztek ránk, a boldog emberekre derűsen, tiszta tekintettel, mint két tisztességben megőszült őrangyal. Köszöntük és köszöntük nekik hálásan, szívből, megkönnyebbülve. Kifizettük a számlájukat, kértünk még egy kört. Tudták ők is, tudtuk mi is: a becsületesség megfizethetetlen. De van remény, amíg van még, van belőle a nap alatt. Gyöngy (akril, vászon, 58 * 58 cm, 2018) KNTC-bbbbbbbbbm bbbbbbbbbh BBBBBBBBBBB Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katalin (gyerekirodalom), Bonczidai Éva (felelős szerkesztő, Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nádai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: szerkesztosegwkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., Ili, emelet 21. 2020. január
