Heves Megyei Hírlap, 2020. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

2020-01-18 / 15. szám

novella lelyorseg LEGTÖBBJE VADÁSZATOT VAGY BACCHANÁLIÁT ÁBRÁZOLT Hegyi Damján Domokos Via-dal III. (száraz pasztell, 500 * 650 mm, 1993] A falakon hatalmas képek lógtak, legtöbbje vadászatot vagy baccha­náliát ábrázolt. Parókás, harisnyás férfiak egyik lábukra állva tar­tották az agyonlőtt szárnyasokat, fajdot, récét, ludat, miegymást. A puska általában valamilyen kitün­tetett helyen volt; nemegyszer a hozzáértő művészek fallikus szim­bólumként ábrázolták. Vagy éppen: temérdek meztelen ember egymás­nak borulva, kivillanó nemi szer­vek, buján a combon hagyott vörös posztók. Egy-egy főbb szereplőn virágkoszorú. Boroskancsók, hú­sok, szőlők. Kifinomult ecsetvonás, markáns színhasználat jellemezte mindegyiket, nem is csoda, hisz egyetlen festőtől származtak. Ahol nem kép díszelgett, ott min­denféle barokkos rozetta vonta el a figyelmet, arany színük jó nagy adag harsányságot kölcsönzött az egész helyiségnek. A falak fősze­replője azonban egyértelműen a hatalmasnál is hatalmasabb ablak volt, amelyen most úgy szűrődött be az augusztusi késő délután fé­nye, mintha meg akarná fullasztani a szerencsétlen halandót. A padlót óriás perzsaszőnyeg fedte, nem lehetett a parkettára lépni, az emberek rendszerint csak a puha sercenést hallották a köze­ledő lába alatt. A bútorok íve Chip­pendale stílusukhoz híven ide-oda kanyarodott, úgy néztek ki, mintha táncolnának. Az asztalon félig üres borosüveg figyelt, mellette díszes üvegpohár. Középen gyertyatartó, a hozzájáró gyertyacsonkkal. Öt szék állt a terem véletlenszerű pontjain, az egyiken, egy olyanon, amelyre kerekek voltak erősítve, báró Lánczy Emmánuel ült. Nya­kán kalitkaszerű merevítő, feje mögött párna, oldalra kinyújtva megszámlálhatatlan bot, melyek kipeckelték kezét-lábát. Törzse a támlához szíjazva. Szinte csak a szemét tudta mozgatni, bár a többi tagját nem is akarta, mert a legki­sebb mozgás közvetlen következ­ménye ájulás lett volna. Ült és várt, szinte levegőt sem vett. Néha elkalandozott egy-egy, a nap által megvilágított, táncoló porszemcsén. Egyre erősödő léptek zajára lett figyelmes. Több lábé. Az egyik mar­kánsabb, dobogósabb, minden bi­zonnyal egy férfié. A többi apróbb, sűrűbb. Ezek meg valószínűleg nőké. A léptek egyre erősödtek, mígnem a robusztus ajtó kitárult. Russoo, a házi mágus lépett be rajta hat igen dekoratív, parókás, hatalmas szok­nyát viselő leányka társaságában. Hát itt vagytok, drágáim, vigyo­­rodott el Lánczy. A szemén kívül csak az arcizmait tudta mozgatni. Russoo meghajolt, aztán azt mond­ta: Méltóságos uram, amíg kivá­lasztja a fogára való fehérnépet, addig én hoznám is a felszerelést a ceremóniához. A varázsló eltávozott, addig a hat lány felsorakozott egymás mellé. A legkülönfélébben néztek ki, hogy Lánczy minél szélesebb kínálatból tudjon válogatni. Egyik szebb volt, mint a másik. Végigmérte mind­egyiket tetőtől talpig, közben vé­gig vigyorgott. Egyszer csak meg­szólalt: Remélem, tudjátok, akit kiválasztok, azt a holnapi naptól gazdaggá teszem, arról nem is be­szélve, hogy a gyönyör egy egészen különleges és intenzív formáját fogja átélni. Erre a kisasszonyok összenéztek, kelletlen mosolyt erőltettek az ar­cukra. Pont kiválasztotta a neki legjob­ban tetszőt, egy közepes termetű, hófehér bőrű, vörös hajú szeplőst, amikor Russoo visszatért a szer­számaival. Egyik kezében kalapács egyetlen darab hosszú szöggel, a másikban pedig egy T ala.kú cső, melynek leágazása végén egy do­bozka lógott, kicsiny, nyitott, lifegő ajtócskával. Őrök jelentek meg. Kikísérték a többi lánykát a kastélyból. Russoo egy másik széket háttal fordított a bárónak, erre ültette le a kiválasz­tottat, akit egyébként Katalinnak hívtak. Russoo megkínálta borral, az készségesen el is fogadta, egy hú­zásra lehajtotta a poharat, aztán Russoo azt mondta, hogy csak la­zítson, szép hölgy, dőljön hátra, kezét helyezze a combocskájára, majd intézek én mindent. Ne tes­sék félni, egy kis ütést fog érezni a tarkócskáján, aztán elalszik. Vér nem lesz. Kegyedhez csatlakoz­tatok egy csövet, amin keresztül érezni fogják egymást a nagyságos úrral, aztán kezdődnek majd a gyö­nyörök. Megragadta a szöget és a kalapácsot, leguggolt Katalin háta mögé, odatette a szög hegyét, ahol a csodaszép hattyúnyak meg a ko­ponya találkozott, aztán rásújtott a kalapáccsal. Katalin elájult, és már ömleni kezdett a vér, egy kicsi le is csöpögött, de Russoo gyors mozdu­lattal betömte a lyukat a T alakú cső egyik végével. Ezután odalépett a báróhoz azzal a megjegyzéssel: Hát, méltóságos uram, megint eljött az ideje, hogy felnyissam, de ne tessék izgulni, most sem lesz semmi baj. Szép lassan, óvatosan felhajtotta a parókáját, a kopasz feje alján, nagy­jából azon a helyen, ahol Katalinba fúródott a cső, megcsillant egy kis ezüstös téglalap, melyre retesz volt rögzítve. Russoo kinyitotta a reteszt, felnyitotta a kis téglalapot. A báró azonnal álomba zuhant. Ez a kis vas­darab egy nagy lyukat volt hivatott elrejteni, amit Russoo egyből betö­mött a T alakú cső másik felével. A dobozkát lelógatta Lánczy és Katalin közé a levegőbe. Egyik zse­béből tégelyt vett elő. Lecsavarta a tetejét, és felcsípett egy kis varázs­füvet, betette a dobozkábá', ' áüt&VÍ' bezárta az ajtaját. Gyufát tartott alá, azzal melegítette, amíg telje­sen el nem égett. A csőben egészen halvány, sárga levegő jelent meg, szétáradt a T minden irányába. Vér tényleg nem folyt a csőbe, nyilván valami varázslat folytán. Bizonyára elkezdődött már, csak­hogy ebből az egyszerű halandó nem láthat semmit. Russpo sem látott semmit, az egyetlen kapasz­kodót a zsebórája nyújthatta. Öt percig tartott az aktus. Amint letelt az idő, ismét munkához látott. A csövet először Lánczyból húzta ki, aki nyögött egy hatalmasat. Gyor­san kendőt szorított a reteszhez, utána kirántotta a kisasszonyból is, az meg sóhajtott, felpattant, de egy­ből visszazuhant a fotelba. Russoo rögtön odatette a vérző tarkóhoz a kendőt, azzal a kommentárral, hogy ne tessen félni, hipp-hopp, és már el is állt a vérzés. Katalin szeme csillogott, feje tisz­ta vörös volt, tényleg úgy nézett ki, mint aki most élte át élete legna­gyobb orgazmusát. A mágus várt egy darabig, amíg magához tért, majd azt mondta, hogy köszönjük szépen, a méltóságos úrnak most pihennie kell, és ha jól látom, ke­gyednek is, elő is van készítve a vendégszoba kegyednek, tessék be­fáradni. Az őrök megmutatták a balda­­chinos ágyas szobát. Russoo felsó­hajtott, olyan jó munka utáni sóhaj volt ez, aztán visszavitte a T alakú csövet a helyére. Lánczy ugyanott maradt, ugyan­olyan pozícióban, mozdulatlanul. Via-dal II. (száraz pasztell, 500 * 650 mm, 1993] Szilágyi V. Zoltán: A Via-dal sorozat esetében a kiindulópont, esemény a személyesen megélt nimesi bikaviadal, melyet a római kori arénában rendeztek. Akkoriban A majmok kastélya egész estés rajzfilm art direktoraként tevékenykedtem a Montpellier-től északra található La Fabrique stúdi­óban. Hétvégenként bejártam a környéket, így keveredtem a bikavia­dalok rendezéséről híres Nimes városába. Ha visszatekintünk a történelemben, úgy tűnik, az emberiség törté­netét áldozatként megölt bikák vére kíséri végig. Az egyiptomi, krétai, görög-római, majd a zsidó-keresztény kultúrákban mindvégig jelen van a bika szimbóluma. Az emberek egy része szerint a bikaviadalok a spanyol, portugál, katalán kultúrkörben a nemzeti identitás részét képezik, másik részük pedig azt vallja, hogy értelmetlen és véres sportról van szó. Goya leg­híresebb képein örökítette meg a bikaviadalokat, és Hemingway-t is lenyűgözték a viadalok. Mint később megtudtam, a magyar néphagyományban is jelen van a bika motívuma. Az ifjú táltosnak egyik próbatétele során a fekete bika képében meg­jelenő öreg táltossal kellett megvívnia, hogy elnyerje az idős ellenfél böl­csességét, erejét. Ezek a hézagos ismeretek (mármint részemről]: a bikaviadal látványa, koreográfiája, az előre megtervezett végkimenetelű esemény, amely mindahányszor őrjöngésbe kergeti az értő közönséget, a magamfajta szemlélődőt pedig a kétségbeeséssel szomszédos izgalomba, mind­mind csak ürügyként szolgáltak a pasztellképek rajzolásakor. Az élmény arra ösztönzött, hogy keressek a saját lelkületemben az élettel, a halállal, a küzdelemmel, az emberi tartással, a legyőzendő áldozat iránti tisztelettel, a közösséghez tartozással kapcsolatos érzü­leteket és engedjem át magam a téma megragadásának, magamévá tételének. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2020. január

Next

/
Oldalképek
Tartalom