Heves Megyei Hírlap, 2019. október (30. évfolyam, 228-253. szám)
2019-10-26 / 249. szám
3 riyüni'. helyőrség szempont A TANKÖNYVI SOROKON TÚL Nyelvújítás, Magyar Museum, szabadkőművesség, Martinovics-per, Kufstein, Török Sophie, Széphalom - középiskolás koromban ezeket soroltam volna fel, ha szavakat, fogalmakat, neveket kellett volna társítanom Kazinczy Ferenc portréja mellé. Megtanultuk persze, hogy miért jelentős mű a Fogságom naplója vagy a Pályám emlékezete, milyen viták és törekvések fűződtek a nevéhez és milyen nagyhatású alkotó volt. De sajnos mindez hűvös információhalmaz maradt, sem a tankönyvünk, sem a tanórák lehetőségei nem engedték látni ennek az embernek az igazi történetét. Az, hogy szinte pletykaként tálalták a fogságból való szabadulása utáni lánykérést és házasságát, az, hogy szavakat soroltunk, amelyeket neki köszönhetünk, és somolyogtunk azok fölött, amelyek végül nem épültek be a nyelvünkbe, mind olyan részletek, amelyek igen kis töredékét érzékeltetik annak, ami egy bátor ember hagyatékaként maradt ránk. Mert nem láthattuk azt a kort, amelyben ez a bátorság téttel bírt, nem láthattuk, mekkora változást hozott a tudományos és szellemi életbe ez a nagy tudású ember és az általa felkarolt ügyek. Igazából nem tudtunk semmit arról, hogy úgy vált a nemzeti felemelkedést szolgáló, meghatározó alkotóvá, irodalomszervezővé és nyelvújítóvá, hogy családjával „képzelhetetlenül szegényen” élt. Az emberi arcát már felnőttfejjel ismertem meg, amikor nemcsak az epigrammáit olvastam el, hanem a családi és baráti viszonyai után is érdeklődni kezdtem. A Pályám emlékezete neveléslélektani tanulságokkal is szolgált - pedagógusoknak, szülőknek is hasznos megfontolni ezt a több mint két évszázados emlékidézést: .Atyám nagy beszélő vala, s szeretett sokáig ülni asztalnál, s mondogatá amit láta, halla, olvasa; ami nevezetes szüléivel s ezeknek barátjaikkal történt; ami csintalankodásokat az elmésségeiről még ma is emlegetett András testvéröccse gyermek- és ifjúkorában űze. S míg Dienes és Szirmay András tányéraikra hajolva elszunnyadtak, a vir doctissimus pedig pipájához ásítgatott, én az efféléket olthatatlan szomjjal hallgatám. Még most is toll lévén minden múlatságom, mint Dienesnek a lapta, teleírék a hallott történetecskékkel egy-két ívet, de őrizkedve, hogy préceptorom, az a rosszkedvű ember, meg ne sejtse. Hiába rejtegetém azt mátrácim közt, ráakadt, s vitte atyámhoz, panaszt tőn, hogy ily haszontalankodásim miatt nem megy a die, due, fac, fér. Atyám meghagyá, tegye vissza papirosimat, ahol lelte, s titokban, de maga nagy örvendezéssel szalada anyámhoz, hogy fiók generális ugyan nem lesz többé, de igen könyvcsináló. Anyám megsúgá nekem, mi történt, s az auktorságnak egyszerre vége lön, mint a generálisságnak.” Rövid kis epizód, de borzongva olvastam Angelo Soliman bizarr történetét. 2014-ben Kitömött barbár címmel e barátságról Péterfy Gergely írt kiváló regényt, mely végre eleven portrét fest Kazinczy Ferenc és Török Sophie emberi arcáról is. Bár Angelo címmel, osztrák-luxemburgi koprodukcióban épp tavaly került a mozikba a bécsi szerecsen története, méltó lenne megfilmesíteni ezt a regényt. Addig pedig érdemes legalább Kazinczy pár mondatos megemlékezését beépíteni az iskolai tananyagba: Mint juthatok én Bécsben majd a tudós szerecsen ismeretségébe? - kérdem egy valakitől Kassán, ki Bécset és Angelo Solimant jól ismeré.- Küldj neki egy pár butellia tokajit - felele ez -, de nem a minél erősebbet, hanem a minél édesebbet, s kénytelen lesz hozzád eljönni. Egy nap szállásom kapusa jő, s jelenti, hogy egy idegen akar velem szólani, s láttat, ha honn vagyok-e.- Ki az idegen? - Nem tudom.- Hol van? - Egy ismerősénél az első emeletben. Lementem hozzá, hogy megmentsem a felfáradástól, mert én a harmadik emeletben laktam. Midőn belépők, Angelo turbánnal, csíkos nyári dolmányban s világos színű kaftánban álla előttem, felém fordítá ki tekenősbéka-színű tenyerét, nekem jött, megcsókolt, s köszönte ajándékomat. Az a gordovány-színű arc fejérlő fogaival és szemeivel el nem borzaszta; szerecsent látni nem volt új dolog előttem, de az a teknősbékaszínű tenyér elborzaszta. Megkövetém bátorságomért, s kértem, tulajdonítsa merészségemet meggyőzhetetlen vágyómnak, hogy őtet, kit a történetek egy afrikai király gyermekéből magányossá változtatának, és aki új hazájában lelke, tudományai s szíve által minden jók becsűlését megnyerte, láthassam. Visszaadom látogatását, s lelkét úgy lelém fejérnek, mint arcát feketének. (Egy nap magyar ruhában, a Grabenen akadtam össze vele, s a sok szem ránk merede. - Nézd, mondá, mint néznek téged mentédben, bakkancsodban, engem csíkos talárisomban. Nem azt hiszik-e, hogy te is Afrika gyermeke vagy?) (Soliman szeretetre méltó s művelt lelkű ember vala, s szép ismeretekkel bírt, kivált a históriákban. Szabad bemenése volt a legelső házakhoz, a középrendűeknél igen kedvesen fogadtatott. Ismerte I. Ferencet s tőle szeretve látá magát. Soliman kisasszon éppen nem kedvetlen arcvonásait bécsi születésű anyjától vévé, nem afrikai szü-Bonczidai Éva letésű atyjától. Orra hosszas, ami nem jele a szerecsenségnek, színe, mint a nem barna cigányé; sárgás inkább, mint feketés. Angelót guta sújtá le s a Grabenen, 1796. november 21-én, élete 75. esztendejében. Az orvosi kar rendelést teve, hogy a test nekik adassék által, midőn kivivők a temető felé. Megnyúzák azt, kitömték bőrét, s felültették az elefántra, mely a természeti dolgok múzeumában kitömve áll. A hív leány nem szűnt meg addig kívánni vissza atyja maradványait, míg kérése teljesíték.)” Kazinczy Ferenc 1759. október 27-én született - 260 évvel ezelőtt. Ilyenkor, egy-egy évfordulón érdemes újra fellapozni az életművet, és megtalálni, hogy a tankönyvi sorokon túlmutatóan mi közünk ehhez az emberhez, mi közünk ehhez a sorshoz. S ha már évforduló, 1849. október 25- ét is meg kell említenünk: 170 évvel ezelőtt végezték ki Aradon Kazinczy Lajos honvédezredest - Kazinczy Ferenc és Török Sophie legkisebb fiát. Ő volt a legfiatalabb aradi vértanú. A tizenhármak kivégzésének napján már folyt ellene a tárgyalás, majd néhány nappal a huszonkilencedik születésnapja után az aradi vár sáncárkában agyonlőtték. A nemzeti emlékezet furcsa kegyetlensége, hogy csak kevesek ismerik vértanúságának történetét és kevesek tartják számon őt is a halhatatlan hősök sorában. Önarckép (papír, szén - a bajai Türr István Múzeum gyűjteménye, leltári szám: K 69.2.38) Lapszámunkat NAGY ISTVÁN CCsíkmindszent, 1873. március 28.-Baja, 1937. február 13.) festőművész munkáival illusztráltuk. A képeket a bajai Türr István Múzeum gyűjteményéből válogattuk - a Bács-Kiskun megyei városban képtár és szobor is őrzi a festőművész emlékét, szülőföldjén pedig a csíkmindszenti Nagy István Általános Iskola és a Csíkszeredái Nagy István Zenei és Képzőművészeti Középiskola viseli a nevét. Életművének ismertté és megbecsültté tételét évtizedek óta fontos missziójának tekinti Kieselbach Tamás művészettörténész, galériatulajdonos, aki idén nagyszabású életműtárlatot rendezett a műveiből, és egy közel hatszáz oldalas monográfiát adott ki, amely impozáns illusztrációs anyagával, múltidézéseivel és a jelenből megfogalmazott reflexióival együtt igazi, szerkesztői bravúr. „Ő az a festőnk, akinek az életére a legjobban hatott Trianon kollektív traumája: művészetében csendesen ott lappang, mint egy makacs háttérsugárzás" - mutat rá Kieselbach Tamás. Markója Csilla művészettörténész adta közre ifjabb Éber Sándor festőművész visszaemlékezését a hallgatag, konok emberként ismert Nagy Istvánról: „Mentünk, majdnem azt mondhatom, hogy szótlanul. A vadgesztenyefák zöldje között aranyló foltok hullottak a gyalogjáróra. Fény, fény-tobzódás. Egyszer megállt, rám néz: - Ebbe, ebbe fulladtak bele az impresszionisták, ebbe a fénybe! - aztán megint hallgatás. A zakója belső zsebéből kiemeli a pénztárcát, kivesz egy kopott, töredékes képet, színes reprodukciót. Van Gogh-képet. A szárnyaló jegenyefák, a gomolygó, illetve kínosan csavarodó felhők a fény körül. Elém tartja: - Ez volt a mester! Mindig magammal hordom ezt a képet. Igen. Nem értették meg. Engem se. - Hoszszabb hallgatás. - Pedig én vagyok ma a legnagyobb magyar festő. - Én megdöbbenve hallgattam ezt a megnyilatkozást, oly őszintén jött, és minden kérkedés vagy dicsekvés szándéka nélkül buggyant ki belőle ez a vallomás, szinte látnoki erővel." Surányi Miklós 1923-ban egész könyvet szentel Nagy Istvánnak, az akkor ötvenéves festőnek. Ebben nemcsak műveit méltatja, és kortárs ítészeit szólaltatja meg, hanem a művész egyénisége is átüt a néhol riportnak álcázott portré sorain. Például amikor az író a támogatókról érdeklődik: Protektor, maecenás? Nem volt nekem soha senkim. Nehány embernek tetszett, amit rajzoltam. Münchenben Herterich, Lenbach, itthon Lyka Károly biztatott, hogy csak rajzoljak; ne sajnáljam a szenet, meg a krétát és örökké jósolgatták a nagy jövőt; de maecenás? Azaz, hogy igen, volt ám nekem maecenásom is. Egyetlen egy, kezdettől fogva máig, minden bajon, gondon, jón, rosszon keresztül, közelről, távolról, akkor is, amikor a kötényébe kapaszkodtam és akkor is, amikor Párisban a Grand Caféban ellumpoltam a pénzemet, vagy a Fórum Romanum szikrázó fehér kövei között egy osteriában búsultam elkövetett bűneim fölött. Egy asszony. Székely. Özvegy Nagy Antalné, Sándor Mária nevű. Az küldött pénzt, jó erős, fehér vászoninget, egy-egy pár cipőt és a felém kinyújtott karja elért ám utaimon a Quartier Latinba, Rómába, a Quarnero partjaira és a Gyilkos-tó körül zúgó rengetegbe is... Nem is szerettem soha más aszszonyt, s ami kevés női portrém van, az majd mind őt ábrázolja." Ez a lelkes támogató: a festő édesanyja. 1926-ban az Újság riportere azt kérdezte Nagy Istvántól, hogy milyen irányban kellene haladnia a fiatal magyar piktúrának. „Semmilyen irányban - válaszolta gondolkodás nélkül. - A jelenlegieknek is az a hibájuk, hogy jól beforgatott technika és beállítás szerint megálltak a fejlődésükben. Látnak, fotografálnak, színeznek, de nem érzékelnek. Ez a többé-kevésbé modoros másolás minden egyéniség megölője" - fejtette ki. Ő maga nemcsak személyiségként volt különc, festészetében is egyedit alkotott - nyers erő lakik e képekben, a szénnel vagy pasztellel rajzolt portrék, tájak vonalai mintha csak térképet rajzolnának, mely a sors messzire vezető útját és aligtaposott ösvényeit, mélységekbe vezető lejtőit, magasságokba törő kaptatóit egyaránt feltárja. Leányka - őzike (papír, pasztell, 1929 - a bajai Türr István Múzeum gyűjteménye, leltári szám: K 69.2.15) Anyám munka közben (papír, szén, 1908 - a bajai Türr István Múzeum gyűjteménye, leltári szám: K 95.1.1) Parasztasszony köcsöggel (papír, pasztell - a bajai Türr István Múzeum gyűjteménye, leltári szám: K 95.1.5) 2019. október IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 1
