Heves Megyei Hírlap, 2019. október (30. évfolyam, 228-253. szám)

2019-10-19 / 244. szám

folytatás az 1. oldalról B helyőrség 2 onvvaianio Ötkor volt az ébresztő, és nappal nem volt szabad lefeküdni, csak ülni lehetett az ágyon. Ha előfor­dult, hogy az ember ledőlt, azonnal kivágódott az ajtó, mert leskelőd­­tek, és akkor föl kellett pattanni, vigyázban állni előttük, és tizedes úrnak szólítani őket. Buda Ferenc: Az Úristen minden lépésemet szemmel tartotta. Kifog­hattam volna olyan nyomozókat is, akik agyonvernek és kidobnak az ablakon, vagy épp nyomorékká ütnek - mindkettőre akadt példa. Arról nem is beszélve, hogy egy ke­gyetlenebb bíró akár három-négy év letöltendő börtönbüntetést is ki­szabott volna rám. [...] Számomra még az volt rettentő kellemetlen, hogy íróeszközt nem volt szabad magunknál tartani. En­nek ellenére mindig sikerült besze­reznem egy-egy ceruzát. Konkrétan emlékszem egy esetre. A tárgyalást megelőzően a hivatalból kirendelt ügyvéd lehívott beszélőre, írt a be­szélgetésünkről egy jegyzőkönyvet tintaceruzával, aláírás céljából át­nyújtotta, és vagy feledékenység­­ből, vagy direkt nálam hagyta a tin­taceruzát. Pont elfért a kezemben. Kettédolgoztuk, megosztottuk La­cival, mindkettőnknek lett ceruzá­ja, tudtunk írni. Az elsőfokú ítélet meghozataláig engem nem töröltek az egyetemi hallgatók sorából, ezért bekérhettem egyetemi jegyzeteket. Ezek stencilezett jegyzetek voltak, elég nagy sorközökkel. Az evőkanál nyelét ék alakúra csiszoltam a vas­ágy szélén, s azzal ékírásszerűen be lehetett karcolni a szöveget a sorok közé, ami csak súrlófényben volt észrevehető. A tárgyalásomkor engedélyt kértem az engem kísé­rő fegyőrtől, hogy beszélhessek a kedvesemmel. Megengedte, félre is nézett, nem figyelt oda, hogy mit csinálok. Zakót viseltem, a kezét szépen bevezettem a zsebembe. Nem tudta elképzelni, hogy mit akarok, de megtalálta a papírt, és kivitte. Utóbb aztán vécépapírra is írtam, de azt hamar kiiktattam a használatból, mert nem volt prakti­kus. A nedvesség tönkretette. Végül megmaradtam a cigarettapapírnál. Kiváló anyag, a nedvességnek el­lenáll, igaz, hogy csak az egyik ol­dalára lehet írni, mert áttetsző, de ha az embernek még jó szeme van, tűhegyesre csiszolt ceruzával egy szonettnyi verset rá lehet írni. Arra írogattam. Szabadulásomkor a zok­nimban csempésztem ki. [...] Állampusztán nem ingyen dol­goztunk. Igen ám, csakhogy erre­­arra levonnak az ember pénzéből. Hiába dolgoztunk mondjuk nyár közepén akár 16 órát, a ruhakop­tatást, fűtést, világítást, kosztot mind levonták, és furcsamód olyan pontosan kiszámították, hogy 102 forint 60 fillért kaptam kézhez. Ebből pont kijött a vasúti jegy ára Állampuszta megállótól a debrece­ni Nagyállomásig. A hazatérésemet követően kényszerfóbia kísértett a szürke egyenruha miatt. Ha meg­láttam közeledni egy derék, ártatlan tűzoltót, akkor én átmentem a túlsó oldalra, mert még a közelségét sem szerettem. [...] A munkahelyem közelében he­lyezkedett el a rendőrkapitányság. Háromnegyed 9-kor kezet mostam, leporoltam magamat, és úgy, ahogy voltam, mezítlábas szandálban, rövidnadrágban, kicsit mészfoltos lábbal jelentkeztem a megadott aj­tónál. Egy nagyon kedves, szívélyes rendőrnyomozó fogadott, civilben. Fölállt, kezet nyújtott, hellyel kínált, és közölte velem, hogy tudnak ar­ról, hogy szeretnék visszakerülni az egyetemre, és ez nagyon jó hozzáál­lás. Kisvártatva azzal folytatta, hogy „örömmel segítünk is magának”. Ez már kezdett gyanús lenni. „Viszon­zásul egy csekélységet kérnénk csak magától.” Elmondta: tudnak arról, hogy rendszeresen kijárok az egye­temre, találkozom a volt évfolyam­­társaimmal. Bólintottam. „Annyi mindössze a kérésünk, hogy figyel­jen jól, és időnként számoljon be nekünk arról, hogy miről folyik ott a beszélgetés.” Elpirultam, mint egy szűzlány. Nem tudtam megszólal­ni, miközben folytatódott a kedves, szívélyes rábeszélés. Annyit tudtam csak kinyögni, hogy nem. „De hát miért nem?” „Az egy másik szakma” - válaszoltam. Még egyszer kísérle­tet tett, hogy jobb belátásra bíijon. Feleslegesen - megmásíthatatlan döntést hoztam. Majd megválto­zott hangon azt mondta, vegyem tudomásul, ott fogok megrohadni a malterosláda mellett. Megkönnyeb­bültem, és nagy vitézül azt válaszol­tam, hogy oda is ember kell. 1956. október - „hirtelen mindenki minden fontos dologban egyetértett” Ferdinandy György: Abban re­ménykedtem, hogy fölvesznek az egyetemre, s ez 1956-ban meg is tör­tént. Hat hétig jártam az ELTE-re, francia szakra, aztán jött a forra­dalom. Már az egyetemen érzékel­tem a változásokat. Heten voltunk francia szakon fiatalok, eljártunk az egyetemi gyűlésekre, ahol a ná­lunk idősebbek gyűléseztek, s arról beszéltek, hogy felvonulunk, tünte­tünk, pontokba szedjük a követelé­seinket. Különösebben nem rokon­szenveztem ezzel a mozgalommal. A jelenlévők nálam pár évvel idő­sebbek voltak, és akkortájt nyertek felvételt az egyetemre, amikor en­gem is föl kellett volna venni. Na­gyobbrészt a rokoni kapcsolatukon keresztül jutottak be az egyetemre, ez az igazság. Olyannyira nem szív­leltem őket, hogy egyszer, amikor rám mutatott egy Szilvi nevű lány, mert buszos egyenruhában jártam be az egyetemistagyűlésekre, és azt kérdezte, mit szól ehhez a munkás­­osztály, akkor én rettenetes mér­gesen azt üvöltöttem, hogy „Szarik rátok a munkásosztály!”. Úgy érez­tem, hogy ezek a hőzöngő csemeték az uralkodó osztályhoz tartoznak, míg mi, az egyetemen kívüliek, egész más világban élünk. Az én kifakadásom pillanatnyi volt, mert október 25-én én már a legteljesebb mértékben a forrada­lom pártján álltam. Egyáltalán nem jutott eszembe, hogy ezt a forra­dalmat esetleg kisajátították volna olyanok, akik a régi rezsimhez húz­tak, mint ahogy én azt a diáktár­saimról képzeltem. Nagyon gyors volt az átmenet, hiszen mindenki néhány nap alatt vált forradalmár­rá. Nem úgy történt, hogy az ember arra készült, vagy hogy arra valami predesztinálta volna. Egyik pilla­natról a másikra hirtelen mindenki minden fontos dologban egyetér­tett. Az utcákon, felvonulásokon, nagyjából mindenütt megnyilvánu­ló egyetértés ’56 napjaiban óriási él­mény volt. Ha rágondolok, most is meghatódom. Azóta sem éreztem, hogy ennyire együtt vagyunk, és mind ugyanazt akaijuk. [...] Az Astoriától hömpölygött a tö­meg a Parlament felé, én is arra tartottam. Az Astoriánál volt egy oroszul jól beszélő diáklány az ELTE-ről, megkértük, magyarázza már el a ruszkiknak, hogy itt nem holmi fasiszták garázdálkodnak. Akkor kidugták a fejüket a tankok­ból az oroszok, majd ki is szálltak, és leültek a tank szélére, ez a lány pedig oroszul magyarázta nekik, hogy mi folyik a városban. Ezeket annyira meggyőzte, hogy végül erre a tankra többen is fölszálltak, és ki­kanyarodtak az Astoria előtt a Kis­­körútra, hogy elinduljanak a Parla­ment felé. Akkor tört ki az az óriási lelkesedés, az az őrültség, hogy min­denki azt ordította, „Velünk vannak az oroszok!”. Voltak ott teherautók is, én egy teherautóra szálltam fel, buszosok voltunk többnyire rajta. Mentünk a tank mögött, véges-vé­gig, azon a részen, amit most Deák térnek hívnak, majd bekanyarod­tunk az Országház elé, valamikor úgy 11 óra körül. Ott történt azután az a hihetetlen dolog, hogy bár mi egy orosz tankkal, és abban a hit­ben jöttünk, hogy megmondjuk, győztünk, mert velünk vannak az oroszok, egyszerre csak ránk zúdult a rettenetes gépfegyvertűz a házte­tőkről. [...] Gömöri György: Korán keltem, és reggeli után megkértem anyá­mat, csináljon néhány fehér-piros (a lengyel nemzeti színekből álló) kokárdát. Tudatosan vagy sem, de forradalmat játszottam: Petőfiék is kokárdákkal kezdték március ti­zenötödikét. A lengyelekkel való szolidaritás jól összeillett a saját de­mokratikus hagyományainkra való utalással; bár álmomban sem gon­doltam volna, hogy estére kitör a forradalom, ösztönösen mégis a Pil­vax kávéház iijait utánoztam. [...] Még nem volt fél három, de úgy látszott, az egész város tud a tün­tetésről. Kiderült, hogy a rádió be­mondta: visszavonták „a kivonulási tilalmat”, s akik esetleg otthon ma­radtak volna, azok is kimentek az ut­cára. A Vigadó tér megtelt emberek­kel, a Petőfi-szobor körül nem volt talpalatnyi üres hely. A Piarista-ház északi oldala tele volt egyetemisták­kal, mind újabb és újabb csoportok érkeztek, ott volt a Lenin Intézet, aztán megjött tömött sorokban, énekszóval a jogi kar, élén a kari DISZ-tikárral és rengeteg nemze­tiszínű zászlóval. A Petőfi-szobor talpazatáról egyszerre felhangzott a „Talpra magyar!” - Sinkovits Imre, a népszerű fiatal színész szavalta. Fojtott csendben hallgattuk, de ami­kor Sinkovits a refrénhez ért, kitört a fergeteges „Esküszünk, / Esküszünk, hogy rabok tovább / Nem leszünk!” Mindenki vele zúgta a verset, mint száznyolc éve Pesten - ha nem is a Múzeum-kertben. Volt ebben a ro­mantikus refrénben valami félelme­tes, és ugyanakkor felemelő - nekem egy másik Petőfi-sor jutott eszembe róla: „Habár fölül a gálya, / S alúl a víznek álja, / Azért a víz az úr!” Ágh István: [...] már előtte mond­ták, hogy valakit agyonlőttek, és a tömeg akkora volt, hogy épp csak érzékelni lehetett az eseményeket. Annyira messze voltunk az épület­től, hogy a kerítésen keresztül be tudtunk menni a Múzeumkertbe. Ott különös dolog történt velem. Együtt jártunk egyetemre a későbbi külügyminiszter, Péter János lányá­val, Péter Katival, aki az egész napot velünk töltötte. Lövés dördült, Kati ijedtében hozzám bújt, és ettől a je­lenettől, mit mondhatnék, izgalom­ba jöttem. Semmi más nem történt, mégis, ez a látszatra jelentéktelen epizód adta meg az erotikáját az én forradalmamnak. [...] Másnap reggel érkezett a hír: az orosz tankok a körtéren vannak. Kék kockás ingben siettem a körtér­re, ahol a Fehérvár felől beiramló tankokat a tömeg téglákkal fogad­ta. Elképesztő nyüzsgés volt. Akkor jöttem rá, mi is az, hogy félelem, és írók az 1956-os forradalomban mit jelent félni vagy nem félni. Nem bátorság vagy vakmerőség volt ez, hanem az érinthetetlenségnek vala­mi különös, biztos tudata. [...] A Kossuth téren barátkozó oro­szokba botlottunk. Az emberek jó­kedvűen beszélgettek a katonákkal, semmi sem utalt arra, hogy hama­rosan borzalmas dolgoknak leszünk szem- és fültanúi. A sortűzzel kap­csolatosan állandóan arról beszél­nek, hogy kik és honnan lőttek. Vé­leményem szerint mindenhonnan, főleg a Földművelési Minisztérium tetejéről. Jogosnak tűnt a kérdés, hogy ki volt az a barbár, aki elkezd­te a lövöldözést. Úgy emlékszem, lelőtték a tüntetők által ölelgetett orosz tankparancsnokot. Lehet, té­vedek, úgy rémlik, hogy bumm, és egyszeriben beesett a tankba, akár el is bújhatott, nem tudom. [...] A metró építése miatt volt ott egy óriási földhányás, ami szinte egy egész teret lefedett. Ez a föld­hányás védett meg egy ideig, amíg ránk nem jött a hátunk mögül egy tank. Először azt láttam, hogy befe­lé villog a fegyvercső, aztán fordult, fölcsapta a földet a fejünk fölé, és beterített minket a föld. Sokan vol­tunk ott, mert tényleg ez volt a leg­jobb búvóhely, amíg nem jött ez a tank. Olyanokra emlékszem, hogy a barátom rám ordít, ne emelgessem a fejemet. A szomszédom egyszer csak zökkent egyet, mert lelőtték, és meghalt. A lábamat ért sebesülé­sem után zsibbadást éreztem. Nem volt olyan rossz, mint amennyire az ember elképzeli, mert a fölizgatott lelkiállapot is befolyásolja a fájda­lomérzetet. Az emberek próbáltak kimászni a rájuk ömlött föld alól, láttam, hogy harapják a füvet, ka­parnak. Karcsi barátom, a szobatár­sam, nagyon észnél volt. Pedig neki a kezét lőtték el, annyira, hogy jóko­ra húsrózsa nyílt ki belőle. Képtelen lettem volna arra, hogy magamtól menjek a lábamat ért sérülés okán. Karcsi vállalt engem, és rátámasz­kodhattam. A legmegfelelőbb pilla­natban indultunk el onnan, ha egy perccel is tovább maradunk, végünk van. Körülbelül húsz métert kellett megtennünk a 8-as számú ház ka­pujáig, ami nekem elképesztő erő­feszítésembe került, szinte ájultan értem oda. Ott azonnal el is kaptak bennünket, lekísértek a pincébe, ahol az óvóhelyen már egy felszerelt elsősegélynyújtó helyet rendeztek be. Még konyakot is kaptam. Meg­lepett. Később kiderült, hogy vala­miféle minisztériumi épület volt ez is, és a reprezentációs konyakot osz­tották fel a vérző emberek között. Papp Tibor: A forradalom Pesten ért, akkor éppen ott dolgoztam. Az Négy kacagó fiú (95 « 80 cm, 2005) IJ K TTA 1 BBBBBBBBB«! 1 IV aaaaaaaiaaH ■ - m na ca naan a tg a a kArpAt.meoencei tehetséggondozó nonprofit kft. Főszerkesztő: Szentmártoni János (Kárpát-medence) • Lapigazgató: Demeter Szilárd • Szerkesztőség: Ágoston Szász Katolin (gyerekirodalom), Bonczidai Évo (felelős szerkesztő, 1 Oláh János-ösztöndíjas), Farkas Wellmann Endre (vers), Nagy Koppány Zsolt (novella, tárca) • Tördelés, grafikai szerkesztés: Leczo Bence, Mohácsi László Árpád • Olvasószerkesztés, 1 korrektúra: Farkas Orsolya, Kis Petronella, Nódai László • Készült a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. Előretolt Helyőrség íróakadémia programja gondozásában. A melléklet támogatója: Emberi Erőforrások Minisztériuma IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET E-mail: s2erkeszt0segtfkmtg.hu, postacím: 1054 Budapest, Alkotmány utca 12., III. emelet 21. 2019. október <

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom