Heves Megyei Hírlap, 2019. október (30. évfolyam, 228-253. szám)
2019-10-19 / 244. szám
3MHIL helyőrség Irodalmi Újság volt az egyik lap, amit állandóan megvettem. [...] Amiből persze nem tudhatott meg mindent az ember, de azt legalább éreztem, hogy feszültség van. A munkások, akikkel együtt laktam, szintén érezték, hogy valami nem stimmel. [...] Október 23-án bementem a gyárba, és tíz óra tájban jött egy lány, mondta, hogy a városban valami forrongás van. Milyen forrongás? Azt mondta, nem tudja. Mi, kiküldetéses szerelők, a gyárban tulajdonképpen vendégek voltunk, egy kicsit másképp viszonyultak hozzánk, mint egymáshoz. Ebédidőben leültünk kajálni, és arról kezdtünk el beszélni, hogy mi van, de senki nem tudta, csak azt, hogy állítólag feszült a helyzet. Eljött az öt óra, végre letettük a kalapácsot, felültem egy buszra, amelyik bevitt a Rákóczi út és a Nagykörút sarkáig. Ott olyan embertömeg volt, amilyet addig el sem tudtam képzelni. Hömpölygött a tömeg, és ment szépen a Nagykörúton keresztül a Dózsa György út felé. Amikor leszálltam a buszról, hallom: „Ruszkik, haza!” Azt hittem, elolvadok az örömtől, hogy ezt ennyi ember kiabálja. Akkor én is beléptem az emberfolyamba, és együtt haladtam velük a Sztálin-szobor irányába. Mire odaértünk, már azt mondhatnám, szinte tele volt a tér. Persze nem volt tele, csak sokan voltak, és le akarták dönteni a Sztálint. Szakmunkás lévén, rögtön kiabáltam, hogy „ne a hegesztőt, ne a rézhegesztő pisztolyt használjátok!”. Nekem aztán az volt az egyik munkám ott, hogy emberkordont csináljunk, mert félő volt, hogy ha a tömeg ott marad és a szobor ledől, valakit agyonüt. Volt nálam egy kis notesz, abba beleírtam: „9 óra 27 perckor ledűlt a Sztálin-szobor.” [...] Ott voltunk viszont a Köztársaság téren, ahol a saját szememmel láttam, hogy a lövöldözést a házból kezdték, s nem a térről a ház felé. Mi ott bujkáltunk a fényképezőgéppel, mert a házból kegyetlenül lőttek mindenkire. Egyszer csak jön egy tank, elkezdik a házat lőni, mire azonnal kimenekültek az ávósok. Idővel csitult a helyzet, és mi máshová mentünk. Amikor visszajöttünk, hogy megnézzük, mi történt, már ott lógtak az ávósok, lábuknál fogva a fán. Azok az ávósok, akik a lövöldözést kezdték a házból. Nem tudom, hogy ezt miért nem hangsúlyozzák jobban. Szalay Károly: Döbbenetes élményeim voltak. Többet megírtam már a regényeimben, de egyet-kettőt el kell még mondjak. Október 25-26. körül már folytak a harcok Csepelen is. Amikor reggel eljöttem, Csepel még abszolút nyugodt volt. Kora este mentem vissza. A Szent Imre térről nyílt egy kis utca, azon keresztül kellett eljutnom a Guszev utcához, ahol laktam. A sarkon volt egy telek, ez a telek körbe volt véve kerítéssel, a kerítésen lyukak voltak, és onnan, a lyukakból lőttek, mégpedig minden valószínűség szerint ÁVH-sok. A másik oldalon, a házból, ablakokban elrejtőzve, a fák mögött mindenütt fölkelők voltak. Én gyanútlanul mentem volna be az utcába, mert amikor odaértem, épp nem volt lövöldözés. Egy öregasszony kiugrott a kapualjból és visszarángatott, majd rám szólt: „Nem látja, hogy lövöldöznek?” Amikor engem viszszarángatott ez az öreg néni, egy fiatal, szőke hajú nő pont bement az utcába, és már nem tudtak neki szólni. Kiabálni talán kiabáltak. Világos felöltőben volt - eltalálták és összeesett. Irgalmatlan lövöldözés keletkezett erre, majd elhallgattak a fegyverek. Az ávósok valószínű elpucoltak másfelé. A fölkelők pedig ott maradtak változatlanul, lövésre készen az utca másik oldalán. Én elkövettem azt az őrültséget, hogy odamentem a lányhoz - mert hasra esett, arccal a föld felé feküdt -, és megfordítottam. Ilyen hófehér arcot életemben nem láttam. Szegénynek nyilván az utolsó cseppig elfolyt a vére, mert vértócsában feküdt. Mint kiderült, valaki ismerte az ott lakók közül, egy egyetemista lány volt. [...] Megdöbbentő volt az emberek mérhetetlen tisztessége. Én még ilyet életemben nem láttam. Például egy bolt üvegablakát betörte a légnyomás. Ott voltak az áruk. Az emberek jöttek, elvitték az árut, és betették a kirakatba a pénzt. Nem lehet elfelejteni, hogy volt tizennégy nap, amikor ez az ország az emberi tisztességnek a legmagasabb fokán állt. Ezt tartom a legfontosabbnak az ’56-os tanulságokból, mert ezek olyan tények, amelyek örök életre megmaradnak. Azt kellett felismernem, hogy a nemzeti összetartás azonos valamiképpen a mérhetetlen emberi tisztességgel is. Ennek voltam a tanúja ’56-ban. Határátkelés - „Maguk is szalonnáért mennek?” Sárközi Mátyás: A barátaim már korábban elindultak a határ felé, én csak november 29-én indultam, akkor láttam úgy, hogy most vagy soha, és jobb, ha lelépek. Anyámhoz jöttek különböző barátaim és fiatal újságíró kollégáim, ő ugyanis okmánygyárat nyitott a lakásán. Akkor még volt olyan határövezet, ahova nem lehetett csak úgy belépni. Tehát a vonaton igazoltatták az utasokat, hogy van-e határsávbelépőjük. És ha nem, akkor a határtól pár kilométerre leszállították őket azzal, hogy tovább nem mehetnek. Anyám szerkesztette a háború után a Válasz folyóiratot, és a fejléces Válasz-levélpapírra oroszul és magyarul ráírta: „A lap szerkesztősége igazolja, hogy alulírott munkatárs a termelőszövetkezetek újraalakulása kapcsán riportra indul Zalalövő térségébe.” Ilyen volt nálam is, de még legalább 50 embernél. Tőlem nem kérték soha. [...] November 29-én fölszálltam a Déliben a vonatra, amelyen ugyan mindenki azzal a céllal utazott, hogy elhagyja az országot, mégis mindenki úgy tett, mintha a nagynénikéjéhez menne, és kinézett az ablakon. Én Zalalövő előtt úgy gondoltam, talán mégis igazoltatni fognak. Ott nagy kanyart vesz a vonat, és ezért lassít, körülbelül olyan 5 kilométeres óránkénti sebességgel megy - simán leugrottam hát róla. Egy havas erdőben találtam magam, nekivágtam, bementem egy házba, megkérdeztem, merre van a határ. Azt mondták, nagy baj van, mert még közben van a Rába. Mondtam, ez kellemetlen, de majd megoldjuk. A Rábán van híd, a hidat azonban őrizték, mégpedig erősen. Egy héttel azelőtt húsz tatabányai bányász géppisztolyokkal és kézigránátokkal felszerelve megjelent, mire a hídőrség elszelelt, de azóta visszatértek. Édesanyám igen előrelátó volt, adott nekem egy üveg rumot. Ha orosz jön, te előhúzod a rumot, ha magyar jön, itt van ötezer forint. így érkeztem a Rábához. Ott állt egy úriember, és azt mondta: „Holnap felhős lesz az éjszaka, úgyhogy amikor besötétedik, indul a ladik, száz forintot kell fizetni, és én átviszem magukat a túloldalra. Van egy ladikom, hókotró lapáttal evezek. Most ugyan elég gyors a folyása a Rábának, de hát itt nem széles a folyó, tíz perc alatt átvagyunk. A másik oldal még nem Ausztria, de két kilométert mennek csak tovább a szántóföldeken keresztül, s ott a határ.” Jó, mondtuk, mert többen voltunk, többek között egy postás, egyenruhában, meg egy nő egy tíz év körüli kislánnyal. Leszállt az éj, fölszálltunk a ladikra, kifizettük a száz forintot, a pasas elkezdett evezni, és akkor egyszer csak, amikor már majdnem a túlsó parton voltunk, reflektorok gyulladtak, és valaki ordítani kezdett egy hangszórón keresztül, hogy azonnal forduljanak vissza. Magyarul kiabált, mire ez a pasas még jobban rákapcsolt, és azt mondta: „Ne ijedjenek meg, beevezek a fűzfák közé, most én már vissza magukat nem viszem. Majd én egyedül viszszamegyek.” Abban a pillanatban elkezdtek lőni. Egy marha százat csinál, valaki beugrott a vízbe, erre mind beugrottunk. Én egy olyan lódenkabátban, amibe irhabélés volt gombolva, a hátamon egy hátizsákkal, abban meg elemózsia volt, és egy pár váltás fehérnemű. Nagy nehezen kikászálódtam a másik oldalon. Vizenyős terület volt ez, lefagyva, a sarat vékony jég borította. Gondoltam egyet, leülök egy fa alá, dunsztkötést csinálok magamból, csendben gőzölgők, akkor talán nem fogok megfagyni, de nem megyek tovább, mert minden lépésemre reccsent egyet a jégpáncél. A többiek mentek előre, azokat mind elfogták, míg én egymagám kucorogtam egy fa alatt. Nem fáztam, mert dunsztkötést csináltam magamból. Belül meleg volt, kívül meg deres volt a kabátom, gőzölögtem a testmelegtől. Egyszer csak hallom, hogy oroszok jönnek. De úgy be voltak tojva, hogy az elképesztő. Persze frissen behívott fiatal srácok voltak. Hallották, hogy előző nap néhány bányász felfegyverezve jött, úgyhogy félelmükben kiabáltak egymáshoz. Elhatároztam, ha rám világítanak, én felállók, és azt fogom kérdezni: „Tessék mondani, merre van a Dembinszky út?” De csak elmentek mellettem nagy recsegve, aztán odébb megfordultak és távoztak. Vártam akkor még egy negyedórát, mert gondoltam, talán visszafelé meglepnek. Akkor megint felállt egy-két ember, megindult recsegve a jégen, de zajt csaptak ezek is - elfogták őket. [...] Hamarosan szép nagy szántóföldre értem, hát mit látok a hajnali párában? Osztrák határőrök cigarettáznak a másik oldalon. „Hahó!” - kiáltottam, és vidám dalocskákat fütyülve átszeltem a szántóföldet, hogy megérkezzem végre a Szabad Világba. A két pali rám nézett, és azt mondták: „Fogadtunk, hogy maga repülve fog megérkezni, vagy a saját lábán, esetleg a lábai nélkül. Ezt a területet ugyanis az oroszok tegnap teleszórták érintőaknával.” Makkai Ádám: Nem lövöldöztem puskával senkire, képtelen volnék bárkinek ártani. Cikkeket írtam. [...] A bal lábam le van kissé bénulva, egy 1945 nyarán kapott gyermek-Madonna Americana (110 * 95 cm, 2004) bénulás miatt. Anyámék borzasztóan féltettek, nem akartak kiengedni a lakásból. 1956 egy nagy lelki születésnap volt. Kibújtunk a csigaházból, ki mertük nyitni a szánkat. Az emberek üvöltöttek az utcán, mert egy nagy tehertétel múlt el a fejünk fölül. Úgyhogy a rettegésből és pusmogásból egyszerre fölszabadult ordítássá változott át a világ, és ez hihetetlen megkönnyebbülést jelentett mindenkinek. Nagyon bíztunk egy normális kor eljövetelében. Még csak gondolni sem mertük, hogy a szovjet csapatok visszajönnek. Sokkoló volt, amikor megtörtént. [...] November 26-án, reggel négykor indultunk, és hatra érkeztünk meg az állomásra. Borzasztó zsúfolt volt a vonat, nem úgy, mint az egy héttel korábbi. Egyesek csak a pakktartóra fértek fel. A menyasszonyomat, Kemény Zsuzsit is beraktuk a pakktartóba, máshol egyszerűen nem fért volna el. Megjelent Püski Sándor és felesége, Ilus néni, a két fiukkal. Ahogy elindult a vonat, jött a kalauz, de senkitől sem kérte a jegyet. Mindenki tudta, hogy hova megyünk. Az emberek pedig állandóan vicceltek. „Maguk is szalonnáért mennek?” „Zsírért meg szalonnáért.” Ennek az útnak négy és fél óránál nem kellett volna tovább tartania, ezzel szemben mentünk reggel 8-tól este 10-ig. Időnként megállt a vonat, lövések hallatszottak. Belelőttek a mozdonyba, és be kellett tömni a lyukat. Aztán újra elindult nagy nehezen. Este nyolc körül ismét jött a kalauz, és fennhangon mondta: „Bokorugrók, leszállni, Sopronnál vörös az állomás!” Ez azt jelentette, hogy bent vannak az orosz katonák. A vonat megállt, mi pedig leszálltunk. Ott álltak az öreg, zord képű mukik, vasvillával, nagy kalappal, ők voltak a csempészek. Kérdezték, merre akarunk menni. Mondom, természetesen Ausztria felé. Elkezdték magyarázni, hogy merre menjünk. Egyikük mutatott egy csillagot, mondta, azt kövessük, akármi történik. Összeverődtünk vagy húszán. Pont olyan hideg volt, hogy a sár nem fagyott meg - ragadt, cuppogott. Nekem borzasztó nehéz volt lépést tartanom a többiekkel. Eltépett, otthagyott aknarobbantó drótokon kellett keresztüllépni. Félelmetes volt. Éjjel 11-től reggel 4-ig baktattunk a sárban, többször eltévedve. Volt egy házikó, úgy nézett ki, hogy barátságos emberek élnek benne, de kiderült, hogy orosz laktanya. Hoszszú-hosszú menetelés után elérkeztünk egy helyre, ahol az út mellett feszület állt, de azt már nem tudtuk elolvasni, hogy milyen nyelvű a felirata. Ott aztán leroskadtunk - pokoli fáradtak voltunk. Engem négy kilométeren keresztül vinni kellett, mert a bénult bal lábam egyszerűen bedöglött. Püski Gabó és Sanyi cserkészülést csináltak, én pedig a vállukra tettem a kezemet, úgy vittek a keresztig. Fogalmunk sem volt róla, hol lehetünk. Akkor Gabó - ma is Amerikában él - azt mondta, maradjunk ott, ő majd körbenéz, hogy hol is vagyunk. Nagyon távolról egy parányi villanykörte villogott. Ez volt életem leghosszabb tizenöt perce. Gabó eltűnt a sötétben, mi pedig borzasztóan féltünk és fáztunk. Végül egy diadalmas ordítást hallottunk: „Gyerekek, ez már Ausztria!” Hatalmas kő esett le a szívünkről. Odavánszorogtunk. Jött két fiatalember puskával a vállán - osztrák határőrök voltak. Bevittek egy iskolaterembe, ahol egy ottani magyar Zichy gróf több száz liter kávét és kakaót készített egy hatalmas hordóban, és maga mérte ki az embereknek. [...] Ausztriából átvittek bennünket Németországba, München mellett volt egy amerikai katonai láger. Ott voltunk jó egy hétig. Itt láttam először amerikai katonát az ostrom óta. Elképesztő jómódban éltek. Egy egész csirkét kapott mindenki, három narancsot, két tábla csokoládét. Ennyit meg se lehetett enni. Ezek megőrültek, gondoltam, ezek pazarolnak. Kemény Zsuzsával mi még Bécsben összeházasodtunk. [...] Zsuzsival együtt betuszkoltak bennünket egy repülőgépbe. Akkor még nem volt léglökéses gép, csak propelleres, és az bizony jó harminc órán át repült egyszeri megállással. 1957- január t-jén reggel hatkor érkeztünk meg Amerikába. Kikászálódtam a repülőgépből, és úgy néztem ki, mint egy papagáj. Volt rajtam egy sárga, a lágerben ingyen kapott bőrcipő, egy piros zokni, egy zöld nadrág és egy kék zakó. Az első amerikai mondat, amit hallottam, az volt, hogy: „You look funny”, vagyis: „Maga viccesen fest.” Hát, mondom: „Yes, I look funny.” Erős Kinga: Szavakban lobog - írók az 1956-os forradalomban, Orpheusz Kiadó, 2019. 2019. Oktober________________________________________________________________________________________________________________________________________IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET «
