Heves Megyei Hírlap, 2019. szeptember (30. évfolyam, 203-227. szám)
2019-09-07 / 208. szám
folytatás az 1. oldalról I helyőrség 3 Csáth 100 Ideges nők egérrel (olajtempera, vászon, 140 «170 cm, 2017) A függőség és a tudatmódosító szerek hatása - annak minden testi és lelki lenyomatával együtt - a művészet terén hálás alapanyag, jól példázza ezt Euripidész Bacchánsnők című tragédiájától kezdve az ószövetségi Noé történetén, Charles Baudelaire, Ernest Hemingway, Kosztolányi Dezső művein át számos irodalmi, képzőművészeti és filmes alkotás. Művészi és dokumentarista értékkel egyaránt bíró könyv irodalmunkban több is született: Csáth naplója mellett - vagy épp vele párhuzamosan - érdekes olvasmány Kubiszyn Viktor Drognaplója is, amely valóban terápiás naplóként íródott, de Csáthéval ellentétben ez egy szabadulástörténet. „aznap nem tudtam aludni” Az évszázaddal korábbi napló - bár írója ebben a formában talán sosem szánta a nyilvánosságnak - a tabudöntő szókimondása miatt válhatott kultuszkönyvvé, a coitusok, tudatmódosító szerek és lázálmok leltára mellett egy kivételes elme zavart és tisztább megnyilvánulásait rögzíti. A már-már kényszeres feljegyzések mögött az a naiv hit állhatott, hogy szerzőjük orvosként, hűvös rációval majd lassítani tudja ezt az örvénylő zuhanást. Pedig korábbi, Egy idegorvos levelesládájából című írásában szinte napra pontosan vázolja fel e történet várható kimenetelét és időtartamát: „Föltéve, hogy az ópiumszívást mint kifejlett erős férfi kezded, és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására - amelyet legjobb ügyes orvosra bízni -, tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnájára.” Ez, az intenzív életről szőtt elmélete köszön vissza az Ópium című írásában és az 1911-es Hamvazószerda című bábjátékban is, ahol az Utolsó vendég így szól: „Bocsáss meg, nagymama, én sokkal többet éltem, mint te. Szívtál már ópiumot? Nohát, aki azt szív, egy nap alatt tíz esztendőt él. Én jelenleg húszezer éves vagyok. Emellett te még csak nyolcvan évet éltél. Roppant fiatal vagy, kedves nagymama.” A kor divatos témája volt az ópiumszívás, az író ekkor még nem volt a különböző tudatmódosító szerek rabja. Egy - mint utólag kiderült - téves diagnózis vezetett a rendszeres szerhasználatig. A morfinizmusom történetébői kitűnik, hogy a hipochondria és a halálfélelemből fakadó szorongás miatt nyúlt először fecskendőhöz: „1910. április 9-én történt, hogy Kuthy Dezső egyetemi tanár mellkasomon kopogtatva így szólt: »Egy kis jobboldali apicitis.« A félhomályos, carbolszagú rendelőben hirtelen kriptaillat csapott meg. Jéghideg szaladt át rajtam. (...) aznap nem tudtam aludni reggelig semmit. A múlt emlékei tódultak fel fejemben egymásra, a boldog óráim gyötrő szépségei, és a bűneim, mindaz, amit helytelenül tettem, az önvádak, nők ellen elkövetett apró, gaz dolgaim. Kató, Lyoa, Irénke!... 12 órakor vettem be az első brómadagot, kettőkor a másodikat, ötkor a harmadikat, és reggel fél hatkor a gyönyörű, tavaszi nap sugaraiban fecskendeztem be az asztalomon levő fecskendővel az ugyan ott pihenő oldatból az első adagot, 0,02 M-et. (Akkor a női osztályon egy tabeses morfinista asszonyt kezeltünk.) Nem éreztem semmi különös hatását, nem is álmosodtam el, csak a belső gyötrelmek csillapultak gyorsan, meglepő gyorsan. Megnyugodtam.” Utólag nézve úgy tűnik, ez volt az első lépés a lejtőn, bár a naplók szinte kényszeres következetességét vizsgálva nem egyértelmű, hogy a pszichés terheltségen túl volt-e valamely korábban is fennálló pszichiátriai betegség, amelyet felerősített a szerhasználat, vagy ez az egész darabokra szaggattatás a függőségnek tudható be. „Olga álmot beszél el” Csáthot különös, paranoiával átszőtt, beteg ragaszkodás fűzte feleségéhez, Olgához is. 1912-1913-as naplójának egyik nyári bejegyzésében még ez áll: „És du. 1 órakor hosszú, fárasztó, elalélásig unalmas utazás után végre ölelhettem Olgát. A Keleti pályaudvar füstös fekete reflexeiben először meglepően kövérnek és markánsul árnyékoknak tetszett. De azután az ajkait annál édesebbnek találtam. Egész úton a nyílt utcán, a kocsiban a legmohóbban öleltem és csókoltam. Csókjai valóságos extasisba ejtettek. Istenem, ezek a csókok. Mit jelentettek számomra. Mennyi örömet, szenvedést, az összes complexek izgalmait, amelyek egy disszonáns akkordban csendültek föl: házasság?... existencia? Jövő?... becsület?... karrier?... szerelem?... lemondás más nőkről?” A Sohase éreztem kezdetű feljegyzésében pedig ez olvasható: „O(lga) volt az egyetlen nő, aki igazán izgatott. (S ő az utolsó is.) A tiszta, vad szexualitás volt. Emellett elmésen tudott viselkedni (...) A legnagyobb stílű szajhatípus volt.” Viharos, féltékenységtől gyötrődő, a függőséggel és halálfélelemmel küzdő évek következtek. Aki a számadatoknak hisz jobban, az statisztikát is talál - Csáth maga von mérleget: számszerűsítve láthatjuk az adagok növekedését, a coitusok számát, azt a szédítő robogást, amely túl messzire visz: itt a lélek mélységei és magasságai egyaránt nyugtalanító messzeségbe nyúlnak. A Petőfi Irodalmi Múzeumban Csáth — A varázsló halála címmel Molnár Eszter Edina és Sidó Anna kurátorok Szajbély Mihály tudományos szakértővel együttműködésben egy szuggesztív tárlatot hoztak létre, melynek egyik szűk, hófehér termében egy orvosi rendelőt alakítottak ki. A gyógyszeres szekrény polcain sorakozó üvegcsék címkéin pedig dr. Brenner József szavait olvashatjuk, így biztatja magát, miközben a leszokással gyötrődik: „Gondolj, József, szegény Olga kétségbeesésére és rettegő, esdő tekintetére.”; „Gondolj rá, hogy 68 évig kell élned, mint Pista bácsinak, aki most coitál.”; „Gondolj a vidám, szép Casanova-reggelekre és óriási sonkavacsorákra.”; „Gondolj rá, mily szép lesz visszatérni az életbe, dolgozni, örülni mindennek, élni, való életet.” 1918. október 6-án kislányuk született. A kiállítás következő terme azonban már tükörszilánkokkal fogad, halotti jelentésre írt, kusza gondolatfoszlányokkal. 1918 karácsonyán ezt jegyzi fel: „Életem legnagyobb bajai felszínre jőnek. Olga álmot beszél el.” Mit szeretnék Még?! címmel amolyan bakancslistát is összeállít, melyen egyszerű földi sóvárgások mellett zeneművek meghallgatása utáni vágyakozás is megjelenik, vagy hogy négykezest játszhasson az édesapjával. „Szeretnék repülni repülőgépen; Csorbán élni ismeretlenül pár napot, vágya Tarajkán egy kis turistaszobában lenni öngyilkos! Ezek jó dolgok volnának. Minderről sajnos szó sem lehet. Becstelenül, nyomorultul, kétségbeesetten, formátlanul kell a halálba menni! Nem a nő becstelensége miatt, hanem (mert) mesterségesen megfosztott az eszemtől. Az eszemtől; s az eszem nélkül nem élhetek” - olvasható a bejegyzés végén. 1919. július 14-én Csáth ezt írja öccsének, Brenner Dezsőnek: „Olga kezd igazán imponálni nekem. Egészséges - és mégse fél a haláltól. (Vagy nála ez csak a fantázia gyengesége!?) Ma kiadta írásban, hogy együtt halunk meg. (Ha akarom, megölhetem őt és senkise fog gyilkosnak mondhatni). Ez a Carmen-szerű nők va-banque játéka. Ha vesszük, én is ilyen voltam - a pillanatnyi életoptimumnak éltem. Ma már tisztán látom, hogy neurastheniám eogenitalis volta talán.” „Közös elhatározással lettünk öngyilkosok” - olvashatjuk Jónás Olga kézírását ugyanaznapi keltezéssel. Brenner József doktor valószínűleg kényszerítette feleségét, hogy ezt papírra vesse. Nyolc nappal később megszökött a bajai kórházból, és három revolvergolyóval megölte a nőt, majd nagy adag morfiumot vett be, felvágta az ereit, de nem halt meg. A kórházból vádaskodó búcsúleveleket írt, ismét megszökött, hogy korábbi munkahelyén, a budapesti Moravcsik Klinikán kezeltesse magát. A demarkációs vonalnál feltartóztatták a szerb határőrök, 1919. szeptember 11-én az őrszobán a nála lévő nagy adag pantoponnal megölte magát. Korábban úgy rendelkezett, hogy szívét, máját és az agyát mielőbb juttassák fel a Moravcsik Klinikára - Kosztolányi szerint „ezzel a rendelkezésével az életén túl is az igazságot kereste, mivoltának a titkát.” Csak az agyvelő érkezett meg, mely a Balassa utcai klinika kertjében van eltemetve, teste pedig jelöletlen sírban nyugszik Szabadkán. „Bele kell nyugodnom, hogy az élet nem olyan, mint amilyennek mutatkozik. Csáth Géza, kiben egy volt a zene és az értelem, a szín és a világosság, a költészet és a tudomány, csonka pályát mutat. Tizenkilenc éves korában, mikor nálunk még nem is álmodoztak modern irodalomról, egy vidéki lapban egymásután jelenteti meg novelláit. Nyelveket nem tudott, egy magyar kisvárosban elszigetelten minden hatástól, önönmagának mélységes mélyeit búvárolta és a lidércnyomás, melyről álmodott, később valósággá vált. Gyönyörűen rajzolt, festett, hegedült, zongorázott, zenét szerzett, akárcsak lelki rokona, akit nem ismert, E. T. Hoffmann. Nyugodtabb korban biztosan visszatérnek még reá az irodalom törtörténészei” - írta Kosztolányi Dezső a Nyugat hasábjain. Az irodalomtörténészek visszatértek rá, és az olvasók is. Újra és újra bele lehet borzongni ebbe az immár százéves történetbe. Ebbe a sorsba. És abba is, ha eszünkbe jut, az utóbbi időben, hány híradást hallottunk holtan talált családokról, zárt ajtók mögötti tragédiákról. Ma kitől remélhetne segítséget Jónás Olga? Ma ki tudná megvédeni dr. Brenner Józsefet? Ki vigyáz a gyerekeinkre, akik talán repülni vágynak vagy húszezer évet élni? Hazatérő szamuráj [olajtempera, vászon, 100 * 70 cm. 2017) A múlt heti lapszámunkban helytelenül közöltük a Babits-pályázatra érkezett egyik vers szerzőjének nevét. Ezúton elnézést kérünk Kalányos Mónikától. 2019. szeptember IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET C
