Heves Megyei Hírlap, 2019. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
2019-02-23 / 46. szám
ww •• ŐRÜLET Gáspár Ferenc Végigmegy a folyosón. És mindig ez jut az eszébe, amikor a csempéket látja. Kórházban, állomáson, mindenütt. Mert miért csempéznének az emberek különben? Mi értelme lenne? Csak tegnap tartóztatták le, s még idegenül nézeget körbe, valamilyen kíváncsisággal vegyes félelemmel, vajon milyen lesz itt... Támpontot keres, fogódzót, melyben megkapaszkodhat. Nem tudja, miért hozták be s meddig lesz itt. Nem tudja, mit követett el. Nem tudja, mikor lesz a kihallgatás. Lesz-e kihallgatás. Nem tud semmit. Az őr, aki érte ment, kedélyes fickó. Barátságosan beszélgetett a szomszédokkal, aztán a feleségével. Hogy hol van ő ilyen sokáig. Hát hol lenne, dolgozik a többiekkel. Mit dolgozik, kérdezte az őr. Vágják a fát az erdőn. Megvárom, mondta az őr, és rágyújtott egy cigarettára. Az asszony rétessel kínálta. De lehet, hogy nem is így történt. Nem az erdőn dolgozott, hanem a gyárban, és az őrt az asszony nem kínálta rétessel. Hogy történhetett? Nem tudta. Csak a csöngetést hallotta, az erős és vég nélküli recsegő hangot, meg hogy berúgták az ajtót. Sarat hoztak be a bakancsos lábak, s durva szitkokat. Az aszszony remegett. Sápadt is volt, erre mintha emlékezne. Hány óra volt? Éjfél után minden bizonnyal. Akkor mégsem mosolygott az őr. Nem szívta el a cigarettát. Visszhangzik a folyosó, ahogy mennek. Jobbról-balról kivégzőhelyiségek, rendesen kicsempézve. Hogy könnyen lecsurogjon rajtuk a vér, magyarázta az őr. És az agyvelő is, persze. Mindenkit kivégeztek, kérdezte a kedélyes őrtől. Mindenkit, szívott egy nagy slukkot, és kerek füstkarikákat eregetett aztán. Különben nem hoznánk be őket. Ez logikusnak tűnt, nem úgy, mint az a másik. Az ajtóberúgó. Abban a változatban csak összevisszaság volt, sértések, ütlegek. ' És mentek a folyosón. A bilincsek kicsit törték a lábát, de a kedélyes őr megnyugtatta, hogy a cellában leveszik majd. Odáig kell kibírni. Egyedül leszek, kérdezte. Akkor kapta az első tockost a tarkójára. Ezt már ismerte, megszokott tockos volt, szinte hiányzott. Hogy a fenébe ne lennél egyedül, ordította a kedélyes. Vagy talán nem is ő. Talán egy másik. A kedélyes - az nem tehette. És a cellában mégis volt valaki. Hogy lássad, milyen jó dolgod van. Hogy nekünk is van szívünk. Az én szívemben csörög a bilincs. A másik ember rongyos volt és húgyszagú. Vagy inkább elegáns és jó illatú. Talán én voltam a húgyszagú, gondolta. Te miért vagy itt, kérdezte, amikor magukra maradtak. És te miért vagy itt, kérdezte a jó illatú. Te tudod, miért vagy itt? Az őrök tudják, felelte. Különben nem hoztak volna be. Ez logikusan hangzik - felelte a másik. De logikus a sok kivégzőcella is? Természetesen - válaszolta a jó illatúnak, aki azért egy kicsit mégiscsak rongyos volt. És húgyszagú is. Nem lenne célszerű a mezőn kivégezni minket. Vagy az erdőben - bólintott a jó húgyszagú. Ki tudja, mi történne akkor. Ebben maradtak. Sokáig nem szóltak egymáshoz, ő megágyazott, a pokrócot igazgatta a priccsén. De az őr újból megjelent. Csak a fejével intett, hogy kövesse. És én, kiabált kétségbeesetten a jó rongyos húgyszagú. És én? Az őr válasz helyett csak köpött egyet. És megfenyegette a gumibotjával. Végigmentek a folyosón. Az őr belökte egy ajtón, ahol egy egészen apró asztal mögött ült a bíró. Az asztal mellett még egy szék volt, a bíró rábökött a kezével, ezzel mutatva, hogy üljön le. Leült. A csendet vágni lehetett volna. Csak a bilincs csörgött a szívében. A bíró iratokat lapozgatott, a sárga színű papírok elszáradt lepkeszárnyakként peregtek. Az egyiknél megállt. Fölpillantott rá, monoklit viselt, s ahogy felnézett, az üveg leesett. A bíró mérgesen rácsapott az irathalomra. Kezdjük, morogta. És elkezdték. Neve, lakhelye? Mi lenne, ha azt mondanám neki, amit Danton, futott át egy léha gondolat a fogoly agyán, de mindjárt el is űzte: csak maga ellen hangolná a vizsgálóbírót, ha ilyeneket felelgetne, hogy lakhelyem hamarosan a Nirvána lesz, nevemet pedig megtaláljátok a történelem panteonjában. De ha úgyis kivégeznek, incselkedett vele a kisördög. A kisördög régóta a társa, s a legkellemetlenebb helyzetekben szokott előjönni. Nem lehet, mondta magában a kisördögnek. Hátha mégsem végeznek ki. Hátha tévedés. Hátha még élhetek. És ha mégis, akkor nem mindegy, hogyan. Megmondta a nevét és a lakhelyét. LAPSZÁMUNK SZERZŐI Bonczidai Éva (1985) író, szerkesztő Csomyij Dávid (1991) költő, történész Erdei G. Zoltán (1972) író Farkas Wellmann Endre (1975) József Attila-díjas költő, író, szerkesztő Gáspár Ferenc (1957) író, újságíró Hodos László (1943) költő Ilyés Krisztinka (1999) író, költő Kántor Mihály (1974) szakíró Leczo Bence (1996) író Lőrincz P. Gabriella (1982) költő, esszéíró Luzsicza István (1975) költő Mi ezt persze már régen tudjuk, vicsorgott a bíró. Arra vagyunk kíváncsiak, amit még maga sem tud igazán. Amit még te sem tudsz igazán, emelte fel a hangját tegezésre váltva. Amit rejtegetsz előlünk, de ott van a szívedben, a zsigereid mélyén. Amit majd itt együtt, közösen feltárunk. Kivágjuk belőled a rosszat, a titokzatos gonoszt, ne félj! Innen még senki sem ment el vallomás nélkül! Ez az „innen el” természetesen nem volt komoly, de azért mégis. Hátha ki lehet innen jutni. Mire kíváncsiak, kérdezte gyermeki rácsodálkozással, hiszen ami őbenne titkos, azt ő sem tudhatja... én sem tudhatom, mi az én titkom, folytatta hangosan. A másik az arcába lihegett, miközben a vallatólámpát a szemébe irányította. De itt tudni fogod, barátocskám, itt mindenre fény derül, ne aggódj egy percig sem! Itt mindenkinek eszébe jut minden! Ez jó, válaszolta megkönnyebbülten. Már azt hittem, hoppon maradok. Ekkor rúgta ki az őr alóla a széket. Ne humorizáljon, kiabálta a bíró, miközben az őr felrángatta a földről. Nem azért hoztuk be ide. Hanem hogy kivégezzenek, akarta mondani, de az eséstől nem kapott levegőt egy-két másodpercig, így nem szólalt meg. Nem megy az olyan könnyen, hallotta a bíró hangját, és most először megrettent. Nem mondtam ki a gondolatom, és ő mégis meghallotta... Mi itt azt is tudjuk, amit te még ki sem gondoltál, folytatta a bíró. Amit te ki sem gondoltál... Hogy lefolyik majd a csempén a vér. Hogy lefolyik a csempén a vér. Mutasd fel ezt a fejet a népnek, megérdemli. És a bíró az orra alá dugta a vallomását. Nehezen tudta kisilabizálni, az apró betűk ide-oda szaladgáltak. Államellenes. Államellenes összeesküvés, csak ennyit tudott kivenni a hosszú, tízoldalas szövegből. És az a másik is, a jól öltözött..., kérdezte. A bíró bólintott. Mit gondolsz, holmi csip-csup ügyekkel, bolti lopásokkal foglalkozunk. Nem tudok róla, hogy összeesküdtem volna, ez hirtelen jutott az eszébe, s dadogva mondta, szörcsögő, fura hangon. Mintha nem is az enyém lenne. Nem az én hangom. Azért vagyunk mi, barátocskám. Mert mi, és megnyomta a szót, mi tudjuk. Vigyétek, mondta az őrnek. A fogoly csodálkozott, mert csak egy őrt látott. De előbb még írd alá, kérte őt. Hová tetszik, érdeklődött a fogoly. Tudta, hogy úgyis mindegy, akár aláírja, akár nem. A csempék fényesek voltak, s vakítóan fehérek. Az örök világosság, jutott az eszébe. És az örök körforgás. Én vagyok Danton? Én vagyok. És Robespierre és Kirov. De lehet, hogy ez csak egy játék. Hogy csak álmodom. Mert csak szeretnék nagy ember lenni. Ha már... Kivégzést álmodok. Összeesküvést. Hogy miért? Mert olyan szépen ki van csempézve itt minden. Ebben a kórházban. Azért. Végigmegy a folyosón. IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET 2019. február « * V
