Heves Megyei Hírlap, 2019. február (30. évfolyam, 27-50. szám)
2019-02-23 / 46. szám
folytatás az 1. oldalról B helyőrség 133 nap Mindennek legfőbb tényezője a két munkáspárt egyesülése volt, amelynek köszönhetően létrejött a Magyarországi Szocialista Párt március 26-án. A legfőbb irányítószerv a Forradalmi Kormányzótanács lett, amely felelős volt a hatalom teljes birtoklásáért és irányításáért. Tagjaik a népbiztosok voltak. A bírósági szervezeteket feloszlatták és az igazságszolgáltatás szerveit forradalmi törvényszékeknek nevezték. A rendfenntartást a Vörös Őrség váltotta fel, tagjaik lényegében leszerelt katonák és egyszerű munkások voltak; nem mellesleg rövid ideig maga Rákosi Mátyás is volt parancsnoka a szervezetnek. Emellett működtek még más különítmények is, amelyek a rend betartásáért és a terrorért voltak felelősek, ez volt a Lenin-fiúk néven ismert, 200-250 fős csoportosulás, amelynek vezetője Cserny József haditengerész volt, és Szamuely Tibor hadügyi népbiztoshelyettes támogatását élvezte, kvázi legfőbb vezetője volt a kommün eme terrorszervezetének. Cserny öntörvényűsége és brutalitása egyedülálló méreteket öltött, utasításokat csak a KMP-től fogadtak el, azt sem mindig. Páncélvonatokkal járták az országot, s ahol a tanácsrendszert „ellenforradalmi” tevékenység zargatta, ott lecsaptak. Számos gyilkosság, nők elleni erőszak - sokszor arról esett szó, hogy a nőket is „kollektivizálni” kell -, rablás kötődik a nevükhöz. Nem tudni pontosan az áldozatok számát: dr. Váry Albert A vörös uralom áldozatai Magyarországon című könyvben 590 halálos áldozatról számol be, más forrás 300-600 főről beszél, ismét mások 800-nál is több ember haláláról tudósítanak. Fontos tudni, hogy a Tanácsköztársaság rendeletéi alapján az addigi önkormányzati testületeket feloszlatták, helyüket a munkás-, katona-, paraszt- és/vagy földművestanácsok, illetve direktóriumok vették át. Ezek kezdetben teljesen önállóan, mindenféle komolyabb irányítás nélkül alakultak meg, sok helyen a hír hallatára. 1919 áprilisának elején országszerte választásokat tartottak. Újdonságnak számított, hogy a kormányzótanács rendelete szerint minden 18 éven felüli ember választójoggal rendelkezett, kivéve a papokat és a „kizsákmányolókat”. A választás azonban eléggé egyszínűre sikeredett, hiszen csak a szocialista párt állíthatott listát. Ennek kapcsán fontos megemlíteni, hogy nem volt túl népszerű az intézkedés, inkább érdektelenség jellemezte. Érdekesség még, hogy már a hatalomra kerülés napján bevezették a teljes és országos alkoholtilalmat, amely mind a mai napig példanélküli. A II. számú (az I. számú a statárium bevezetéséről szólt) rendelet kimondta: „Mindennemű szeszes ital kimérése, forgalomba hozatala és fogyasztása tilos.” Megszegése komoly pénzbüntetéssel, ritkább esetekben még erőteljesebb retorzióval járt. Az alkoholfogyasztást a Tanácsköztársaság a kapitalista kizsákmányolás egyik eszközének tartotta s a rendelettől a közrend javulását remélte. Jellemző, hogy az újdonsült vezetés egyik legfontosabb intézkedésének a magántulajdon felszámolását tartotta. Március 26-án elrendelték a húsznál több munkást foglalkoztató ipari, bánya- és közlekedési üzemek köztulajdonba vételét - természetesen kártalanítás nélkül. Ugyancsak köztulajdonba került minden 100 hold feletti földbirtok is, a földosztás azonban elmaradt, mert a kormányzótanács megtiltotta a szétosztást a parasztok között. Részben ennek is köszönhető, hogy a parasztság nem tartozott a proletárdiktatúra társadalmi bázisába. A hatalom törekedett arra is, hogy a dolgozók életkörülményein javítson, lehetőleg a munkásmozgalom követelései alapján. Bevezették a nyolcórás munkaidőt, csökkentették a lakbéréket, polgárlakásokba költöztettek proletárcsaládokat, folytatták a már előző hatalom által is nyújtott munkanélküli-segélyezést, bérrendezést és -emelést fogadtak el. Ez azonban túl sokat nem segített, hiszen arányosan nőtt az élelmiszerek, a ruházkodás, a szolgáltatások ára. A Tanácsköztársaság társadalmi bázisát az ipari munkásság mellett a baloldali értelmiség alkotta. Az irodalmi direktórium vezetője a kifejezetten szocialista-kommunista Lukács György lett, de Kassák Lajos és Balázs Béla mellett a nyugatosok is jelen voltak: Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes is a támogatók körét bővítette. A fiatalabbak közül megemlíthető Déry Tibor és Füst Milán neve is. A képzőművészeti életben Kernstok Károly volt az irányító, de Csók István és Vedres Márk neve is megtalálható. A zenei direktórium tagjaivá Kodályt, Bartókot és Dohnányi Ernőt nevezték ki. A korszak sztárszínészei is ott voltak: Bajor Gizi, a beregszászi Fedák Sári és Jászai Mari mind részt vettek a vöröskatona-napokon. A művészeti tanácsban többek között Hevesi Sándor, Rátkai Márton, Lugosi Béla neve lelhető fel. A képzőművészeti direktórium vezetésében ott találhatjuk Ferenczy Bénit és Berény Róhertet is. Külpolitikájában a Tanácsköztársaság a területek visszaszerzésében és a Szovjet-Oroszországgal való kapcsolat ápolásában merült ki. Szovjet-Oroszország fontos szerepet játszott, hiszen azt remélték a magyar kommunisták, hogy haditámogatást kapnak tőlük, azonban nekik is megvolt a maguk problémája (többek között a polgárháború), így ez lényegében csak ideológiai támogatásra futotta. Miután Kun Béláék elutasították a Vix-jegyzéket, a román, cseh és szerb erőkkel szembeni harc megindítása volt a cél. Ugyan voltak próbálkozások a békekonferencia részéről kedvezmények tekintetében, de a feltételek a magyar félnek nem voltak megfelelőek. Mind a román, mind a csehszlovák haderő támadásba lendült, a Forradalmi Kormányzótanács nem tudta megállítani az offenzívát. Azonban elérték azt, hogy 1919. május végére a Vörös Hadsereg 200 ezres haderőt tudjon felmutatni, főparancsnoka Böhm Vilmos, vezérkari főnöke pedig Stromfeld Aurél vezérkari ezredes volt, így a hadsereg alkalmas lett az ellentámadásra. Célnak azt tűzték ki, hogy éket vernek a csehszlovák és román haderő közé, visszafoglalják Kassát és Miskolcot. Ez sikerült is: három hét alatt visszafoglalták Miskolcot és a Felvidéket a Nyitra-Kassa vonalig. 19x9. június 16-án magyar támogatással meg is alakult a Szlovák Tanácsköztársaság, bár rövid életű volt, mindöszsze három hétig állt fenn. Az ezt követő események okozták végül a Tanácsköztársaság bukását és bázisának elvesztését. Miközben folyamatos volt a belső társadalmi ellenkezés és sikeres az északi hadjárat, Clemenceau francia miniszterelnök egyezkedni kezdett Kun Béláékkal, hogy vonják viszsza a magyar csapatokat a Felvidékről a „határai mögé”, cserébe a románok kiürítik a Tiszántúlt. Nehéz és hosszadalmas vita után a Forradalmi Kormányzótanács beleegyezett és belesétált a csapdába. A hadsereget visszavonták, ezzel bukott a morál, és a hadsereg nagy része csalódottan hátrált ki a Tanácsköztársaság mögül, bomladozni kezdett, s ezzel meggyengült a bázis is. A románok megszegték az ígéretüket, a maradék magyar hadsereggel még próbált offenzívát indítani a kormányzótanács, mindhiába, sőt, a túlerőben lévő román hadsereg Budapest felé indult. A reménytelen helyzetben augusztus 1-jén a Forradalmi Kormányzótanács lemondott, átadta a hatalmat egy mérsékelten szociáldemokrata kormánynak, tagjainak többsége pedig elmenekült. A Tanácsköztársaság emlékezete meglehetősen torz. A Horthy-rendszerben elrettentő példaként tartották számon, és a vörösterrorral fenyegették a népet; emellett minden történelmi felelősséget (például Trianont) a kommunisták nyakába varrtak egyfajta önfelmentésként. A szocialista érában törvénybe iktatták emlékezetét. Példaként emlegették, olyan támogatandó példaként, amelyre szükség van, hiszen ha nem lenne, jön a fehérterror és az ellenforradalom. A történelem egyik legfontosabb fejezete lett, s dicsőítendőnek tartották: ünnep lett a Tanácsköztársaság kikiáltásának napja, melyre az olvasó csak úgy emlékezhet: forradalmi tavasz, ugyanis összevonták március 15-ével és április 4-ével. Érdekesség, hogy a középpontjában mégsem Kun Béla állt mint jelentős személyiség, hanem Rákosi Mátyás, hiszen a Tanácsköztársaságot úgy tartották számon, mint valaminek a kezdetét, melyet Rákosi elvtárs visz majd véghez, aki részt vett a Tanácsköztársaság szervezésében. A Kádár-korszak ismételten az egymás mellé állításról szólt: öszszehasonlították a Horthy-korszakot az 1956-os eseményekkel, mintegy elrettentésül. Tény azonban, hogy foglalkoztak a témával a korszakok történészei, ki így, ki úgy. Több tanulmány és kötet született erről az évfordulókon. A rendszerváltás után az emlékek elhalványultak, valószínűleg a negatív politikai hatások miatt, és prioritása sem volt különösen, ma már csak a történészek foglalkoznak vele komolyabban. Kutatása az elmúlt évtizedekben torz képet adott, melyet ma a történészek igyekeznek helyre rakni. Egyre többen foglalkoznak a témával mind országos, mind regionális szinten, hiszen az eddigi kutatások hiányosak és szubjektivek. 2019. február IRODALMI-KULTURAUS MELLÉKLET
