Heves Megyei Hírlap, 2019. január (30. évfolyam, 1-26. szám)
2019-01-26 / 22. szám
IRODALMI-KULTURALIS MELLEKLET ___ mm helyőrség folytatás 021. oldalról 1 de őt, ahogyan ez róla írt soraiból is kiderül, csak anekdotikus szinten érdekelte a román szobrász személyisége és élete. Mindez nem von le semmit annak az értékéből, hogy Ady volt tulajdonképpen a legelső magyar képzőművészeti író, aki Gauguint a maga értéke szerint helyezte el a képzőművészet történetében. Párizsnál tartunk, méghozzá egyik műteremházában a Montparnasse-on, ahogy Bölöni György meséli el, ott egy kis magyar művészkolónia élt, amelynek Czóbel Béla volt a szellemi vezére, s tagjai mind lelkes Ady-rajongók voltak. Berény Róbert, Czigány Dezső, Gulácsy Lajos, a Körmendi-Frimm testvérek, Jenő és Ervin, Galimberti Sándor, Mikola András, Ziffer Sándor nevét sorolja föl Bölöni. S mintegy, mellékesen megjegyzi, hogy a földszinten hátul pedig Rainer Maria Rilke lakott. S mint a Rilke-levelezésből kiderült, tényleg. Rilkével pár évvel A zseni öntörvényű, ha úgy tetszik, abban is, hogy joga van, sőt csak neki van joga a másik zsenit észre sem venni, ignorálni, vagy félreismerni, vagy kinevetni, alkotásait azon nyomban elfelejteni vagy lenézően megmosolyogni. Amikor tehát Ady, Bartók és Csontváry egymáshoz való személyes viszonyát vagy e viszony hiányát próbáljuk körbejárni, nem abból a feltevésből indulunk ki, hogy e három művésznek hetente együtt kellett volna sakkoznia a Fekete Macska sörözőben, ahogyan a három Károly - Marx, Dickens és Darwin - tette. Vagy hogy legalább egyszer életükben olyan jelentőségteljes és rendkívüli helyzetben kellett volna találkozniuk, mint amilyen Stanley és Livingstone egymásra találása volt az afrikai őserdő szívében.- Ha nem csalódom, Ady úr?- Igen. Gondolom, Csontváry úrhoz van szerencsém. Ady és Bartók egyébként egyetlenegyszer, Berény Róbert 1912-es tárlatán személyesen is találkozott egymással. De csak úgy, mint annyi éven át annyi más idegennel. Bartók nyilvánvalóan felismerte Adyban azt, és elismerte Adyt annak, akit és akinek a modern magyar szellemi közvélemény nagy része már akkor felismert és elismerte. Bizonyíték erre Bartók 1916-ban írt öt Ady-dala is: Három őszi könnycsepp, Az őszi lárma, Az ágyam hívogat, Egyedül a tengerrel és Nem mehetek hozzád. Ott tartunk tehát, hogy Bartók írt öt dalt Ady verseire, és mégsem jött létre kettejük közt egy olyan spirituális áramkör, amilyen például létrejött Bartók és Balázs Béla között, aki Adynak nemcsak holnapos és nyugatos társa volt, hanem bizalmas, családhoz közeli jó ismerőse is. Ami ennek a viszonyrendszernek a további részeit illeti, Bartók és Csontváry, illetve Ady és Csontváiy között sem közvetlen, sem elvont értelmű kapcsolat nem jött létre. Mintegy fél évszázadnak kellett eltelnie ahhoz is, hogy az irodalomtörténész Varga József leírja azt a megállapítást, amelyhez tulajdonképpen a másik oldalról közelítő képzőművészeti író, Németh Lajos is eljut, vagyis: „A kortárs festők közül Csontváry a legrokonabb alkotó Adyval.” Én is így gondolom, csak azt nem értem, ez akkor hogyhogy nem látszott, hogyhogy nem volt evidencia és hogy lehet, hogy Ady több ezer festő sok ezer festményét látta Budapesten és Párizsban, csak pont Csontváry képeit, kiállításait szalasztotta el? Pesten is és Párizsban is. Mindenesetre szögezzük le: nem felel meg a valóságnak a képzet, mely szerint Csontváry mindenestől, mindenki számára ismeretlen maradt volna a kortársak közül, hiszen Herczeg Ferenc is becsülte, sőt még a szakmabeliek között is volt, aki felfigyelt rá, nem is akárki, hanem, fogózzunk meg, ha a honfoglalásra gondolunk mint témára: éppenséggel Feszty Árpád. S ha összehasonlítjuk Feszty honfoglalási körképét és Csontváiynak a Magyarok bejövetele vázlatát, akkor tudjuk, hogy tényleg nagyon messze helyezkedik el ez a két látásmód és értékvilág. Egyáltalán nem olyan közel, mint mondjuk Ady és Csontváry esetében. A korabeli Magyarországon rajta kívül talán csak Ady tudott vagy tudott volna olyan mondatokat leírni, mint például ez, amit most idézek Csontvárytól: „a halált eltávolította”. Ez lehetne egy Ady-vers vége is. A föntebb feltett kérdés átvezet ahhoz a másikhoz is: ha Csontváryt nem, kiket ismert föl Ady a vele kortárs zsenik közül? Például a Párizshoz kötődők közül? Csak azért kérdem, mondhatnám mesterkélten és hamisan, mert Picassót nem ismerte fel, Proustot nem, Apollinaire-t nem, Chagallt nem, Braque-ot nem. S még hányat nem, holott például Apollinaire cikkeit biztosan olvasta. Brancu§i-hoz pedig Bölöni Györgyök többször is el akarták vinni, A fotó feltehetően Léda terhessége idején készült, aki 1907 augusztusában halott gyermeket szült. Az eredeti negatívot Adyék összetörették Székely Aladárral Forrás: Facebook ■I később Dénes Zsófia készít inteijút, és kiderül, hogy Rilke három nevet ismer a kortárs magyar irodalomból, közte elsősorban Ady Endréét. Meg Kosztolányiét s Babitsét. Ezt egy kicsit rossz néven is veszi Ady Dénes Zsófiától, hogy hát ő csak egy ilyen hármas konfigurációban jelenik meg Rilke szavaiban. Tehát Ady tudta, kicsoda Rilke, de amikor ott laktak a Montparnasse-on egymás szomszédságában, nemcsak hogy nem érdekelte a személye, de még mint költő sem érdekelte. Az más kérdés, hogy Adyban volt egyfajta félszegség Bölöni szerint, ami megakadályozta abban, hogy jelentős francia alkotókkal megismerkedjen. Úgy érezte, hogy őt egy francia művész nem tudja elhelyezni, nem tudja, ki az, hogy Ady Endre. Másfelől ő maga franciául nem tud anynyira, nem tud Ady Endre lenni. Tehát ezért kerülte. Rodinhez el akarták cipelni, Monet-hoz el akarták vinni, Millet-hez, Anatole France-hoz, nagyon sokakhoz, és ezt visszautasította. Azt is hozzáfűzi, hogy ebben Léda féltékenységének is szerepe lehetett, mert Lédának is tökéletesen megfelelt, hogy Adynak az öszszes kommunikációs csatornáját lezáija. Visszatérve Rilkéhez: Ady fordított Marthe Dupuyt is például, vagy Jehan Rictus-t, de az, hogy Rilkét fordítson, nem jutott eszébe akkor, de még később se. Vagy itt van az Apollinaire-kérdés, akivel nagyjából egykorúak voltak és majdnem egyszerre is haltak meg. Millió lehetőség adódott volna, hogy ő Apollinaire-t legalább mint költőt, ha nem is mint élő embert, de költőt megismerje. És Apollinaire körét, ideértve Picassót meg mindenki mást. Arra viszont nem gondolt, azt hiszem, még senki, és perverz, beteg gondolatnak tűnik, majdnem irreálisnak, de tudjuk azt, hogy Apollinaire-t besorozták katonának, harcolt is és meg is sebesült. Ady épp csak hogy megúszta a sorozást néhányszor, de nagyon hosszú ideig az alatt a stressz alatt élt, hogy mikor fogják a lövészárokba vinni. Noha nem mutatható ki magyar hadosztály, ahova Adyt sorozhatták volna, amely szembekerült volna egy francia hadosztállyal az első világháború hadszínterén, de éppenséggel ők, akik a Montparnasse-on nem találkoztak, akár találkozhattak volna egy csatamező két oldalán. Még szerettem volna beszélni a kitüntetésekről. Hiszen általában a jövő nevében szokás adni a kitüntetéseket. Azt, akit ma kitüntetünk, általában azért tüntetjük ki, mert úgy gondoljuk, hogy a jövő számára fontos üzeneteket és értékeket hordoz. Hogy Adynak sem volt érdektelen az, hogy ki milyen kitüntetést és díjat kap, azt néhány elszólása bizonyítja. Erich von Hartlebennel kapcsolatban írja, mikor Menzel nevű - nem filmrendező volt, hanem festő Berlinben - művésszel hasonlítja össze: „Ő ismerte bezzeg a csókot [mármint Hartleben, szemben Adolph Menzellel] és nem jutott el még csak a legmagasabb rendjelekig sem.” Vagy Tóth Andrásról, Tóth Árpád édesapjáról, a szobrászról írja, hogy annyira szerény, ami nagy szó ebben a korban, még csak ordóra sem éhes. Ezek után engem mélyen meglepett, hogy Ady Endre életében egyetlen kitüntetést kapott, ez a nevezetes Ferenc József-díj, a főváros 2000 koronás díja. Emellett még hajdanában a Vidéki Újságírók Országos Egyesületének valamilyen díját kapta. A Pálfy-ösztöndíjat. És kapott Nagyvárad városától 150 koronát, amit a nagyváradi szabadkőművesek még 150 koronával megpótoltak, s akkor elmehetett Velencébe. Emellett jött a kétezer koronás és ezerforintos fővárosi díj, amihez adalékként lássuk, kiknek osztották 1905-ben. Például Divald Kornélnak, aki Tarczai György néven szorgalmas regényíró volt, 1908- ban pedig Csergő Hugó kapja - nem akárkik, igaz. És 1909-ben kikkel kell Ady Endrének megküzdenie, pályáznia? Nem úgy van, hogy a bizottság összeül, és azt mondja, hogy a mai költészetben Ady Endre kapja, nem, tessék pályázni! A következők pályáztak: Zsoldos László író, Fehér Jenő hírlapíró, Kiss Jenő Sándor kertész, novellaíró, Lázár István író, költő, rendőr, Papp Mariska író, Tormay Cécile, Lampérth Géza és Wertheimer Manó, aki Vér Mátyás néven novellákat írt. Nem volt olyan könnyű Adynak ebben a mezőnyben megkapnia, és élete végéig tartó huhogás, becsmérlés és károgás volt a velejárója ennek a díjnak. Az én ismereteim szerint soha többé semmifajta díjat, kitüntetést, elismerést nem kapott. Érdemes lenne egyszer feltérképezni, hogy ebben a másfél évtizedben a magyar írók közül kik és milyen díjakat kaptak. Ady Endre 1913 őszén - Budapest Fotó: Székely Aladár
