Heves Megyei Hírlap, 2018. július (29. évfolyam, 151-176. szám)
2018-07-21 / 168. szám
wtttl ers helyőrség s Döbrentei Kornél Búcsú a Tengertől A művészetek pártoló szerelmesének, barátunknak, Molnár Károlynak Mit sem ér, ha tavat, tengert tapodva már nem lépkedek, rabul táj nem ejt, ülök háttal a kajüt ablaknak, nem érdekel, merre vonulnak a Dinári hegyek, hogy a tenger habjai merre baktatnak. Mit sem ér, ha az ember már nem is fülel és nem érti meg a holdkóros apály, s dagály mit üzen, ha nem szimmantja be a tenger testének izgató illatát, és inkább temetőkbe, gyászolók közé látogat el és nem az aranykoszorús napba néz, ha feketét akarni lát, ha a mélységbe múlva nem igazgyöngy leszek, de hamis szerzetek talmi ékszere, akkor okos sertések, segítsetek...! Hamar-nagy alkonyi virradóra fölriadsz, verejték lepte homlokod körül felzaklatott sirályok raja csapong, vélt babérkoszorúd hervadása pontosabb, mint a homokóra; létporladás, minden nedvnek a sárig örül, ez lenne a tenger, az apályig visszavont? Fövenyén az írás eltűnik visszavonhatatlanul, a véred-hízlalta babérlevelek emléke forrón beléd vöröslő sebhelyek, a szomj oldhatatlan kristályai kiütnek rajtad vadul, a kiszálkásodott, durva sodronykötél kátrányos lében tartósítva konokul fölél, és amíg kikényszerül az irgalmatlan só, önhabzó nyáladban elrohasztja nyelved a szó. A Nagy Víz magát kellemmel kelleti, hogy végtelen, bár fáradását izmaival lesi éberen, folytonos filmként ábrándokat terem: őskezdetként csak ő nem átmeneti, s ha bójáidról leszakadsz, következik a parttalan partszakasz, mintha káprázataidért a nagy Isten nem is szánna, rendeli: vajúdja világra a délibábot, sztyeppe, szavanna, Hortobágy- ha a képzelet az úr, ki a jobbágy? s tiéd a vadringló sziromlású hullámszelídség gyümölcse, a Fata Morgána; ami eléd vetül, éhen ha veszni akarsz, lakjál jól vele, skorbutos szomj adat nem oltja ínyed véres leve. Szívhasadtáig hevít Golf-áramlat, jegel dermesztő Labrador, tűzhányó méhében nem csitítja a poklot oromzati hótakaró, ott bent és itt fent az idő állati türelemmel kivár, lapul, mint a halálos árnyékkal karistolt tigris, lecsapna már. Nem mindig napferedőben pácolt a tenger mosolya, mint azúrosan illuzionista képeslapokon, nem halálzárkán szolgálati prices, nászba omlasztó nyoszolya, hátán a szél olykor bársonypapucsban, máskor ávós csizmában oson. Amikor a tenger smaragdszín márványos bőre felreped, s mint a kígyó levedlik, ócska rongyok jelmezében nyersessége pőrén tengerük, és az isteni lélegzet terelője, őrzője a világhajcsár, vehemensen törvényerejű szél, a Passzát, megmozgatja a ringástól eltunyult masszát, korbácsolja: horgadjon fel bőszen messzi felhőre. Mit élünk túl? Lehet, akar az Úr tőlem még valamit, s a génjeimben kódolt élet-időből hosszabbra idomít. Vagy mégsem? Akkor a nemes hullás volna sommázható küldetésem? De van-é elegáns aláhanyatlás? Van! Mégis, legyen bár levendula illatú, a pusztulás penetráns. Az első támadó hullám mindig odaáldozódik a csatákban, az ár ez, ha áradás van, a következő már megmarad, s az előzők testén, mely torlasszá dagad- ide tartozunk mi is -, fölépíti a piramist, csak még nem értik, milyen drága, és mennyit taksál a halottak barátsága. Mit üzen a tenger, ha szándéka sötét, háborgása Isten füléhez fölér, ha kirobog a horizont alól a Bóra, égre-hars tölcsér, mit válaszol a menny, látván a teremtés megnyüt ölét? Most is késik a szél, kisöpörni az egyetemes szemetet, a haragzöld, lomha víztömegbe fekete eső esik, a tenger rosszkedve, mint a szenessé égetett virradat, vele ég a lelked is. Fölszakított gyomrából - mi mindent nyelt már el! -, amit elvett, vissza is adott- itt működő elemi ösztön a hányinger -, alig akad, mit végleg elvermel, kiveti magából a kiokádhatót. Én nem sejtem, ma a világ szabadsága hol lakik, de azt igen, a rontást, a megrablást, a kivéreztető uzsorát ki kezdte, s a fövényen tetten érheted partra sodort, cápák kikezdte ifjúságod maradék roncsait; egykor az Egész volt a birtokod, de mára fel sem ismered. A tenger felől szünetlen bőg egy hajókürt, elnémíthatatlan lelkiismeret. Pomáz, 2011. május Ballada Guberálók istene, éjszakád fölénk görnyedő boltívét búskomor elefántlábak: ormótlan kukák tartják, közöttük korcs ebfalka lohol, és fröccsenetük pezsegve-marva forr a sors-kieöveklő oszlopsoron. Fogyó bűntudat a hold e toron, hol Küó hazamaradékot hullajt, vagyunk gazdag penész a nyomoron. Eljön értünk a szemeteskocsi majd. Patkány nassolgat kiköpött ostyát, önjáró hitünk szemétben araszol, szaglik a romlott konzerv-szabadság, érett vörösbe édesül a pokol. Halszemekből gyöngyöt gyűjt a bal lator, ezüst kompromisszum a tó, kompon is dögletes mocsárba fúl a hon, míg ebédszünetre hí a véres kard. Mi nem támadunk fel harmadnapon. Eljön értünk a szemeteskocsi majd. Óvszerek, leharcolt spermavarsák, megannyi intim kis pusztulás-bugyor, mellyel egy mesehős nép nekivág és önként a semmibe kivándorol. Reménytelen palackposta az alkohol, s a benzin elszivárványlott alkalom, lelkünk rothadó cellatartalom. Késő! - hasznot már a halálunk se hajt. Szennyes az ikon, szennyből az ikon. Eljön értünk a szemeteskocsi majd. Ajánlás helyett Nincs felmentés, éljünk bár gyarmaton, mit gyűjtöttünk, Júdás-árnyú haszon. Előre megrontottuk, mi tán kihajt. Tőlünk tisztátlan a testamentom. Eljön értünk a szemeteskocsi majd. Tamás Menyhért Búcsú két hangra Kányádi Sándor, a költöző költő Sűrű zengés; kertlakó lettél - világ-ölelő gyökerek bölcse, madárjóslat, erdőmagas ének. Szülőföldem, szülőegem, éltemiglen visszalelem, sírágyam is tüzet terem. Iancu Laura Havazott Mindennap vártam ezt a napot. Fésülten, öltözötten, mint akit ajándékba visz valami jófajta Isten, csak úgy magának. Készen álltam, mint az alvajáró leányok. Szerelmesen. Nem történt semmi - ma sem. Havazott hosszú délután, havazott, és aztán megint koszorút fontam örökzöld fejedre szenteltvirágból, a faluvégi ég alatt. Fecskék A kezem öregebb, mint a szívem. Naphosszat azt játssza, hogy megérint. Estére összemarkolja fájdalmait, földig érő reszketőseit, églakó bőröd melegét, és amikor a villásfarkú fecske etetni kezdi fiait, szélnek ereszti arcodat. Párhuzamok Miközben átosont a hajnali gyors a Hidegségen, bajjal rakott tarisznyámból elővettem a képedet. Arcod könnyű derűjét a vonatablak visszatükrözte - szebbnek láttalak, mint Isten eltervezte. Vendég vagyok itt én is, akár a két fenyves erdő között a köd, és vétkezik az este: a szívemet hallgatja, miközben elnézem, amint a zavaros Maros társát siratja. Füst Örökösen meghátrál a füst, mint koldus, aki fél kezet nyújtani. Magam sem tudom, miként kezd mindig havazni, ha gondolatban érted megyek! Ködúton. Senkiföldjén. Tudom, hogy megölelnél. Fél percig hallgatnám szíved. Ennyi az idő. A többi: rettenet. 2018. július IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
