Heves Megyei Hírlap, 2018. július (29. évfolyam, 151-176. szám)
2018-07-21 / 168. szám
ers 6 a Orosz István Kondenzcsík helyőrség Serfőző Simon Nem ilyenek voltunk Füzesi Magda hétfő reggel Esik, egy csöpp lehull, és a világítótorony törött lépcsőjéből előgörbülő betonvasba akadt szélfutta, színes reklámújság fotóján mosolygó modell kezében tartott pohár üvegén tükröződő enteriőr falán függő városkép távolba futó utcasora fölött lebukó napkorong előtt éppen elszálló távoli repülőgép ablakára gördül. A kék eget tükrözi a kettős mészfehér vonallal. A férfi nem válaszol, homlokát az üvegnek szorítva bámul csak át a kerek ablakon, hogy belefájdul a szeme. Az évszak mindegy, az is, hány óra van. Feleúton két beszállókártya közt. Huszonegyedik század. Kávét vagy teát? - hangzik fel újra. Nincs felhő, a mennybolt hibátlan, könnycsepp lehetett, az volt csupán, s már felitta a papír, vagy tovább hullott a porba.- Kérem, hogy az üléstámlát állítsa egyenesre: mágneses viharzónába érkezünk. Miféle szándékok rontása rajtunk, hogy a földet nézzük, sose a magasságot? » Amit hányszor bejártunk valamikor, a Napot közelről láttuk, mintha ama csipkebokrot láttuk volna lángolni valamelyik gátoldalon. Mi nem ilyenek voltunk, nem ilyen összecsuklott szárnyúak. Nem ilyen lehajtott napraforgó-fejűek, nem ilyenek. Nem ilyen huzatos mellkasúak, kihalt vulkánok ürességével bennünk. Nem ilyen otthonbátrak, szélkakas-kiállásúak. Nem ilyenek voltunk. Akik miféle égdörgésre serkennénk föl: megvadult haragjára Istennek? Magunkra mi döbbentene, hogy mint rég, rengne a szív, tüdőnkkel égtájnyi levegő lélegzene, az égen izzana az arcunk? mint beszorult asztalfiók a vasárnapba belelóg sóhajok tapossák a lábam már megint itthagyott a busz kötelességek záporában az ember végül belehúz mert megint felborult a vekker a telefonom lemerült a sétatéri fák tövében koszos varjú a tél megült megült cseppfolyós alkonyaiban a korom a képembe mászik a szárazbab is megpuhult eljutok tán az Operáig vastagon mocskos ablakok gúnyosan a szemembe néznek minek is háborgassanak hisz úgyis jön a végítélet és úgyis jön a hétfő reggel mint beszorult asztalfiók nem kérdez semmit jó lélekkel a vasárnapba belelóg III roza A RABSZOLGÁK UNOKÁI (RÉSZLET) Veress Sándor László: Hentes és bárány [olaj, farost, 80*100 cm, 2012) Megint elmúlt egy év. Karácsony előtt - volt egy ilyen szokás - meglátogattak a régi diákok. Elmondták, mire vitték, mióta útnak indította őket az egyetem. Egy reggel pedig hosszú évek után a spiritiszta lánya, Chica is beállított. Annakidején ő volt a legkedvesebb diákom. Nem fejezte be a tanulmányait, kimaradt, eltűnt még valamikor félúton. Most pedig itt ült előttem. Néztük egymást: a lány még azt sem tudta, hogy az élete, amit elmesélt, azóta már Párizsban is megjelent. Emlékszem, a franciák illusztrálni akarták a történetet, és én nem árultam el, hogy időközben az interjúalany elveszett. Most pedig újra itt. De az, aki itt ült előttem, már nem az a kislány volt, aki anno elsírta nekem az életét. Még a mély, öblös hangja is megváltozott. Golyvája lehetett, a nyakán hosszú sebhely éktelenkedett. Nyilván ezért is beszélt olyan érdesen. Fogait kiütötték, a szájában fémbetét villogott. A diáklányból, akit ismertem, nem maradt, csak a drótkeretes szemüveg. Ferdinandy György- Chica! - dadogtam. - Mi történt veled? Elmondta. Újra ott kuporgott előttem, mert sikerült elintéznem, hogy visszavegye az egyetem. - New York? - faggattam. - Ott éltem! - vonogatta a vállát. Aztán hazajöttem. Itt a telepen várt a leveled. Észre se vettem, hogy visszategezett. így történt. Durva volt és gyanakvó. És hát valószínűleg beteg. Biztos voltam benne, hogy menthetetlen. Hogy hiába segítek. Nem lehet újrakezdeni egy elrontott életet. Tévedtem. Chica nem hagyta leteperni magát, befejezte az egyetemet. Egy reggel újra ott állt az irodám előtt. Kontya volt, és a nyakában fehér gyöngysor csillogott. Komoly, szolid asszony, szálfaegyenes.- Georges! - szólított meg a régi, francia keresztnevemen. A hangja mély és öblös volt megint, mint annak idején, tizennyolc évesen. Salinasban élt, a déli parton. Kisiskolában tanított, az ültetvényeken.- Emlékszel? - kérdezte. - Mindig erre vágytam. Hogyha felnövök, tanító néni leszek. Hallgattunk.- Eljöttem - tette hozzá -, hogy lássalak. Hogy megköszönjem neked.- Magadnak köszönd! - feleltem, és gyomromba markolt a szégyen. Áradt belőle a méltóság és az önbizalom.- Látogass meg! - biztatott. - Van egy kis házam. Három után már mindig otthon vagyok. Salinas alig húsz kilométer. Csak le kell ereszkedni a déli partra, Albonito csöcsei között. Mi tagadás, felkavart ez a váratlan vizit. Chica tanítónő! Hát mégis érdemes! IRODALMI KULTURÁLIS MELLÉKLET______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________2018. július 1 * 4 < r
