Heves Megyei Hírlap, 2018. május (29. évfolyam, 100-124. szám)
2018-05-05 / 103. szám
helyőrség zene 13 roza HATHA ÉS MINTHA Stumpf András Izgalommal vegyes rettegés száll meg a hír hallatán: új dalokkal jelentkezik az ABBA. A svéd popcsapat utoljára 1981- ben adott ki lemezt, s talán egyetlenként maradtak meg a nemzetközi popvilág legnagyobbjai között olyan egykori együttesként, amely az elmúlt 37 évben sem állt neki ledózerolni a katedrálist, amelyet fénykora hét évében, 1973-tól kezdve felhúzott. Nem voltak hamisan előadott, egyre kisebb helyeken elővezetett összeálló turnék, sem gyengécske lemezek, amelyek izzadozva akarják visszahozni a visszahozhatatlant. Az egykor házastárs tagok külön-külön élték az életüket, a közös legendát pedig színpadi és hollywoodi (Mamma mia!) ABBA-musicalekkel tartották életben. Ügyesen. Méltóságteljesen. Az életmű megérdemelte. 1973 és 1981 között gyakorlatilag évente adtak ki új stúdiólemezt. Mindegyik mestermunka. Ugyanannak a racionálisan magyarázhatatlan csodának a lenyomatai, amely mondjuk a Beatles korongjain is hallható. Az ember csak vakarja a fejét, hogy ezek a harmóniák, dallamok, hangzások mégis honnan kerültek elő. Olyanok, mintha léteztek volna már a nagy bumm pillanatában is, csak várni kellett, hogy négy antenna (az ABBA esetében Agnetha Fältskog, Björn Ulvaeus, Benny Andersson és Anni-Frid Lyngstad) befogja a hullámokat és lehozza őket nekünk. S hogy akkor miért is reszketek az új daloktól? Nos, mert a tehetség is érthetetlen csoda. Egyszer csak vége szakadhat. Változnak az emberek egyénekként, változik ezért a köztük lévő kapcsolat és változik a kor is. Ugyanaz a négy ember, aki egykor sorozatban alkotott zseniálisat, egyszerre csak azon kapja magát, hogy már nem képes leszívni a mindenségből az örökkön létező minőséget. Ez történt velük is: 1981-es, utolsó albumuk halovány utánérzése csak az addigiaknak. Ha mégis sikerült 37 év után jó dalokat alkotniuk, az azért lehet csak, mert nem kényszerből alkottak. Turnéjuk tervezése közben jött meg a kedvük a közös munkához. Váratlanul. Hátha. Aztán ha nem, az életmű persze akkor is velünk marad. S az új turné sem rombolja majd le: élő zenekarral, de háromdimenziós hologramként lesznek jelen az ABBA-tagok a színpadon. Hetvenes évekbeli valójukat varázsolja majd elénk a technika, a hangsávok is akkoriak lesznek. S hogy ennek mi értelme van így? Jegyet venni valamire, ami nem valóságos? Ami szemfényvesztés csupán? Ami épp az élő koncertezés egyetlen varázsát, a jelenidejűséget, a variálhatóságot, a kiszámíthatatlanságot nélkülözi? Nos, sok értelme nincs, viszont tömören foglalja majd össze virtuális világunkat, ahol minden csak olyan, mintha lenne. Egyvalami lesz azért ott is, ami létező: a dalok. A hangok, ritmusok viszonyrendszere. A valódi alkotás eredménye. Az valóságos és örök. 2075. MÁRCIUS 27-ÉN Kudelász Nobel majd engem választanak meg a Svéd Királyi Tudományos Akadémia elnökének. Teljhatalmam lesz: azt csinálok, amit akarok, annak osztok dijat, akit én jónak látok. Anyám tízórait pakol. Nekem, az SKTA elnökének! Hiába mondom neki, hogy fogadás is lesz, svédasztalos. Azért elteszem a rekeszes táskámba. A ceremóniát követően kezet fogok az emberekkel, majd mosom a sajátjaimat, aztán a smörgäsbord büfénél szedek a tányérba hideget-meleget. Alig kóstolok bele, eszembe jut a tízórai. Kicsomagolom a piros-fehér kockás kendőből a pástétomos-sajtos szendvicset, beleharapok. Az első falat után intek a titkáromnak, és utasítom, hogy tegye meg a szükséges intézkedéseket egy új, gasztronómiai Nobel-díj bevezetésére, amelynek első kitüntetettje anyám lesz, ezzel az indoklással: „a tízórai-készítés terén kifejtett munkásságáért, amelylyel lefektette egy új tudományág, a gasztropszichológia alapjait”. Délután elbúcsúznak a meszszi földről érkezett tudósok, kezet nyújtanak ismét, gratulálnak, intenek, visszaintegetek. Kezet mosok, hazamegyek. Anyám meleg hígpalacsintával vár; soha nem fogom megérteni, hogyan tud így időzíteni. Kilencet tömök magamba.- Egyél, fiacskám - mondja.- Kilencet megettem, nem fér több...- Egyed, én nem számolom. Ismét megvilágosodom. Hívom a titkárt, hogy készítsen elő egy matematikai Nobel-díj megalapításáról szóló közleményt - „Jól hallod, mostantól végre lesz az is” -, és díjátadó ünnepséget másnap tízre. „A végtelen gondoskodás mennyiségtanának nagy érzelmi erejű, újszerű megvilágításáért.” Az indoklás, bevallom, kissé homályos, de én értem, és ez a lényeg. Hivatali teendőim között szerepel többek közt az is, hogy olykor világ körüli útra kell mennem. Meglátogatok annyi Nobel-díjast, ahányat csak tudok. Öt hónap után, Lombok szigetén ér utol anyám levele. „Várlak haza, fiacskám. Ha nem vagyok otthon, csak kiléptem a boltba, a húsleves a hűtőben. Puszi: Anyu. P. S. Mindig ott vagyok Neked”. Ekkor, megszakítva világ körüli utamat, gyorsan hazautazom, hogy átadjam anyámnak a fizikai Nobel-díjat, „amiért a történelem során elsőként rámutatott a tér-idő kontinuum elvének pszichológiai összéfüggéseire”. Vásárolni megyünk anyámmal 2075 vége tájékán. Karácsony közeleg, az ünnepi asztalra valókat közelharcok árán szerezzük be - valamiért mindenki az utolsó pillanatra időzít. A pénztárnál egy gyermek ordítva rángatja az anyja kopott kabátját, banánt akar. Végignézek rajta: két számmal nagyobb, kopott bakancs, térdig lógó ujjú pufajka van a gyermeken. Szegények, vagy inkább ágrólszakadtak, gondolom. Anyám rám néz, a banán felé nyúl, aztán visszahúzza a kezét, ismét engem figyel, majd kotorászni kezd a táskájában. Kiveszi belőle a bevásárlólistát, és a'kisfiú felé tartja.- Receptre adják, nekem is a doktor bácsi írta fel, mert beteg vagyok - mondja anyám. A kisfiú elhallgat, megnyugszik, édesanyja szintúgy. Nekem ismét támad egy ötletem, és 2075 karácsonyán anyámnak odaítélem a Nobel-békedíjat is „a generációs válságok és társadalmi feszültségek felszámolása terén tett hatalmas előrelépései” elismeréseként. Még szilveszter előtt újabb díjat alapítok és adok át anyámnak. A rendes évi családi ebéd ezúttal is a családi ebédekkel együtt járó intrikák, pletykák, sértődések közepette zajlik. A főétel előtt néhány tanti még azon rugózik, ki kivel, miért házasodott, miért úgy, ahogy, miért ott, ahol. A desszert előtt végre a felszínre tör a probléma igazi forrása: ki miért és miért annyit örökölt az évek során elhunyt rokonoktól. A kávé már nagyon keserű, bármenynyi cukrot vagy mézet is kavarnánk bele, mert a smucig vénkisasszony tantik ekkorra már paranoid tünetekről árulkodva hangoztatják: mindenki csak azt várja, mikor döglenek már meg, hogy elhappolják a vagyonukat. Anyám ekkor bejelenti, hogy dúsgazdag, a neki odaítélt Nobel-díjakból befolyó öszszegek 32 millió svéd koronára rúgnak. Ezt a hatalmas összeget egy családi bankszámlán helyezte el, és annyi részre osztotta, ahány élő tagja van a családnak - őt magát kivéve. Neki nem kell egy fitying sem, a család mindennél többet ér. A tantik ráncai kisimulnak, a kávé megédesedik, és elkészül egy mosolygós családi csoportkép. 2075. december 30-án, délután fél három körül hívni fogom a titkáromat, hogy intézkedjen: megalapítom és az év utolsó napján át is adom a Nobel-békítődíjat. Indoklás: „A családi összejövetelek és rokonvegyületek szerkezeti törésvonalainak vizsgálatáért és szintéziséért”. Az év utolsó napján is dolgozni fogok, 2075-ben. Be kell mennem a hivatalba, anyám piros-fehér kendőbe bugyolált szendvicsével. Ettől kisgyereknek érzem majd magam, de túl nagy vagyok már ahhoz, hogy ez zavarjon. Ha beosztottjaim összesúgnak a hátam mögött, legfeljebb azért teszik, mert irigylik, milyen jó dolgom van nekem. Mindezek valóban megtörténnek majd velem 2075-ben, de most ez a díjeső egyelőre még csak terv. Most csóró vagyok, névtelen, ismeretlen. Fogalmam nincs, hogyan lesz belőlem a Svéd Királyi T\idományos Akadémia elnöke. De ha anyám és apám azt mondták, nagy ember válik belőlem, akkor annak úgy kell lenni, ha száz évembe telik is. Erre naponta emlékeztetnek ma is, annak ellenére, hogy átmenetileg most éppen egyikük sem él. Ez nem akadály, múló dolog, nem komoly, hiszen lám, apámat is könnyűszerrel ideképzelem magam mellé a folyópartra. Pecázunk, ahogy mindig is tettük. Megnyugtatom: 2076- ban ő következik. Százegy éves leszek, anyám százharminckettő, ő meg száznegyvenkettő. Száznegyvenhárom, javít ki, pont százzal több, mint te most, mondja, bólint, és megveregeti a vállamat.- Jó anyád nagyon boldog lesz - mondja, majd a vízre bök. Valami sárgán, fémesen villog a felszín alatt. - Kapásod van, figyelj oda. IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET 2018. május
