Heves Megyei Hírlap, 2018. május (29. évfolyam, 100-124. szám)

2018-05-05 / 103. szám

helyőrség zene 13 roza HATHA ÉS MINTHA Stumpf András Izgalommal vegyes rettegés száll meg a hír hallatán: új dalokkal je­lentkezik az ABBA. A svéd popcsapat utoljára 1981- ben adott ki lemezt, s talán egyet­lenként maradtak meg a nemzet­közi popvilág legnagyobbjai között olyan egykori együttesként, amely az elmúlt 37 évben sem állt neki ledózerolni a katedrálist, amelyet fénykora hét évében, 1973-tól kezd­ve felhúzott. Nem voltak hamisan előadott, egyre kisebb helyeken elővezetett összeálló turnék, sem gyengécske lemezek, amelyek iz­­zadozva akarják visszahozni a visszahozhatatlant. Az egykor há­zastárs tagok külön-külön élték az életüket, a közös legendát pedig színpadi és hollywoodi (Mamma mia!) ABBA-musicalekkel tartot­ták életben. Ügyesen. Méltóságtel­jesen. Az életmű megérdemelte. 1973 és 1981 között gyakorlatilag évente adtak ki új stúdiólemezt. Mindegyik mestermunka. Ugyan­annak a racionálisan magyaráz­hatatlan csodának a lenyomatai, amely mondjuk a Beatles korong­jain is hallható. Az ember csak va­karja a fejét, hogy ezek a harmó­niák, dallamok, hangzások mégis honnan kerültek elő. Olyanok, mintha léteztek volna már a nagy bumm pillanatában is, csak vár­ni kellett, hogy négy antenna (az ABBA esetében Agnetha Fältskog, Björn Ulvaeus, Benny Andersson és Anni-Frid Lyngstad) befogja a hullámokat és lehozza őket ne­künk. S hogy akkor miért is resz­ketek az új daloktól? Nos, mert a tehetség is érthetetlen csoda. Egy­szer csak vége szakadhat. Változ­nak az emberek egyénekként, vál­tozik ezért a köztük lévő kapcsolat és változik a kor is. Ugyanaz a négy ember, aki egykor sorozatban al­kotott zseniálisat, egyszerre csak azon kapja magát, hogy már nem képes leszívni a mindenségből az örökkön létező minőséget. Ez tör­tént velük is: 1981-es, utolsó albu­muk halovány utánérzése csak az addigiaknak. Ha mégis sikerült 37 év után jó dalokat alkotniuk, az azért lehet csak, mert nem kényszerből alkot­tak. Turnéjuk tervezése közben jött meg a kedvük a közös munkához. Váratlanul. Hátha. Aztán ha nem, az életmű persze akkor is velünk marad. S az új turné sem rombolja majd le: élő zenekarral, de három­­dimenziós hologramként lesznek jelen az ABBA-tagok a színpadon. Hetvenes évekbeli valójukat va­rázsolja majd elénk a technika, a hangsávok is akkoriak lesznek. S hogy ennek mi értelme van így? Jegyet venni valamire, ami nem valóságos? Ami szemfényvesztés csupán? Ami épp az élő koncerte­zés egyetlen varázsát, a jelenide­­jűséget, a variálhatóságot, a kiszá­míthatatlanságot nélkülözi? Nos, sok értelme nincs, viszont tömören foglalja majd össze virtuális vilá­gunkat, ahol minden csak olyan, mintha lenne. Egyvalami lesz azért ott is, ami létező: a dalok. A han­gok, ritmusok viszonyrendszere. A valódi alkotás eredménye. Az való­ságos és örök. 2075. MÁRCIUS 27-ÉN Kudelász Nobel majd engem választanak meg a Svéd Ki­rályi Tudományos Akadémia elnö­kének. Teljhatalmam lesz: azt csiná­lok, amit akarok, annak osztok dijat, akit én jónak látok. Anyám tízórait pakol. Nekem, az SKTA elnökének! Hiába mondom neki, hogy fogadás is lesz, svédasztalos. Azért elteszem a rekeszes táskámba. A ceremóniát követően kezet fo­gok az emberekkel, majd mosom a sajátjaimat, aztán a smörgäsbord büfénél szedek a tányérba hide­­get-meleget. Alig kóstolok bele, eszembe jut a tízórai. Kicsomago­lom a piros-fehér kockás kendőből a pástétomos-sajtos szendvicset, be­leharapok. Az első falat után intek a titkáromnak, és utasítom, hogy tegye meg a szükséges intézkedé­seket egy új, gasztronómiai No­­bel-díj bevezetésére, amelynek első kitüntetettje anyám lesz, ezzel az indoklással: „a tízórai-készítés te­rén kifejtett munkásságáért, amely­­lyel lefektette egy új tudományág, a gasztropszichológia alapjait”. Délután elbúcsúznak a mesz­­szi földről érkezett tudósok, kezet nyújtanak ismét, gratulálnak, inte­nek, visszaintegetek. Kezet mosok, hazamegyek. Anyám meleg hígpa­lacsintával vár; soha nem fogom megérteni, hogyan tud így időzíte­ni. Kilencet tömök magamba.- Egyél, fiacskám - mondja.- Kilencet megettem, nem fér több...- Egyed, én nem számolom. Ismét megvilágosodom. Hívom a titkárt, hogy készítsen elő egy ma­tematikai Nobel-díj megalapításá­ról szóló közleményt - „Jól hallod, mostantól végre lesz az is” -, és díj­átadó ünnepséget másnap tízre. „A végtelen gondoskodás mennyiség­­tanának nagy érzelmi erejű, újsze­rű megvilágításáért.” Az indoklás, bevallom, kissé homályos, de én értem, és ez a lényeg. Hivatali teendőim között szere­pel többek közt az is, hogy olykor világ körüli útra kell mennem. Meglátogatok annyi Nobel-díjast, ahányat csak tudok. Öt hónap után, Lombok szigetén ér utol anyám le­vele. „Várlak haza, fiacskám. Ha nem vagyok otthon, csak kiléptem a boltba, a húsleves a hűtőben. Pu­szi: Anyu. P. S. Mindig ott vagyok Neked”. Ekkor, megszakítva világ körü­li utamat, gyorsan hazautazom, hogy átadjam anyámnak a fizikai Nobel-díjat, „amiért a történelem során elsőként rámutatott a tér-idő kontinuum elvének pszichológiai összéfüggéseire”. Vásárolni megyünk anyámmal 2075 vége tájékán. Karácsony köze­leg, az ünnepi asztalra valókat kö­zelharcok árán szerezzük be - vala­miért mindenki az utolsó pillanatra időzít. A pénztárnál egy gyermek ordítva rángatja az anyja kopott kabátját, banánt akar. Végignézek rajta: két számmal nagyobb, kopott bakancs, térdig lógó ujjú pufajka van a gyermeken. Szegények, vagy inkább ágrólszakadtak, gondolom. Anyám rám néz, a banán felé nyúl, aztán visszahúzza a kezét, ismét engem figyel, majd kotorászni kezd a táskájában. Kiveszi belőle a bevá­sárlólistát, és a'kisfiú felé tartja.- Receptre adják, nekem is a dok­tor bácsi írta fel, mert beteg vagyok - mondja anyám. A kisfiú elhallgat, megnyugszik, édesanyja szintúgy. Nekem ismét támad egy ötletem, és 2075 karácsonyán anyámnak odaíté­lem a Nobel-békedíjat is „a generáci­ós válságok és társadalmi feszültsé­gek felszámolása terén tett hatalmas előrelépései” elismeréseként. Még szilveszter előtt újabb díjat alapítok és adok át anyámnak. A rendes évi családi ebéd ezúttal is a családi ebédekkel együtt járó intri­kák, pletykák, sértődések közepet­te zajlik. A főétel előtt néhány tanti még azon rugózik, ki kivel, miért házasodott, miért úgy, ahogy, miért ott, ahol. A desszert előtt végre a felszínre tör a probléma igazi forrá­sa: ki miért és miért annyit örökölt az évek során elhunyt rokonoktól. A kávé már nagyon keserű, bármeny­nyi cukrot vagy mézet is kavarnánk bele, mert a smucig vénkisasszony tantik ekkorra már paranoid tü­netekről árulkodva hangoztatják: mindenki csak azt várja, mikor döglenek már meg, hogy elhapp­olják a vagyonukat. Anyám ekkor bejelenti, hogy dúsgazdag, a neki odaítélt Nobel-díjakból befolyó ösz­­szegek 32 millió svéd koronára rúg­nak. Ezt a hatalmas összeget egy családi bankszámlán helyezte el, és annyi részre osztotta, ahány élő tagja van a családnak - őt magát kivéve. Neki nem kell egy fitying sem, a család mindennél többet ér. A tantik ráncai kisimulnak, a kávé megédesedik, és elkészül egy mo­solygós családi csoportkép. 2075. december 30-án, délután fél három körül hívni fogom a tit­káromat, hogy intézkedjen: meg­alapítom és az év utolsó napján át is adom a Nobel-békítődíjat. In­doklás: „A családi összejövetelek és rokonvegyületek szerkezeti törés­vonalainak vizsgálatáért és szinté­ziséért”. Az év utolsó napján is dolgozni fogok, 2075-ben. Be kell mennem a hivatalba, anyám piros-fehér ken­dőbe bugyolált szendvicsével. Ettől kisgyereknek érzem majd magam, de túl nagy vagyok már ahhoz, hogy ez zavarjon. Ha beosztottjaim összesúgnak a hátam mögött, leg­feljebb azért teszik, mert irigylik, milyen jó dolgom van nekem. Mind­ezek valóban megtörténnek majd velem 2075-ben, de most ez a díjeső egyelőre még csak terv. Most csóró vagyok, névtelen, isme­retlen. Fogalmam nincs, hogyan lesz belőlem a Svéd Királyi T\ido­­mányos Akadémia elnöke. De ha anyám és apám azt mondták, nagy ember válik belőlem, akkor annak úgy kell lenni, ha száz évembe telik is. Erre naponta emlékeztetnek ma is, annak ellenére, hogy átmenetileg most éppen egyikük sem él. Ez nem akadály, múló dolog, nem komoly, hiszen lám, apámat is könnyűszer­rel ideképzelem magam mellé a fo­lyópartra. Pecázunk, ahogy mindig is tettük. Megnyugtatom: 2076- ban ő következik. Százegy éves le­szek, anyám százharminckettő, ő meg száznegyvenkettő. Száznegy­venhárom, javít ki, pont százzal több, mint te most, mondja, bólint, és megveregeti a vállamat.- Jó anyád nagyon boldog lesz - mondja, majd a vízre bök. Vala­mi sárgán, fémesen villog a felszín alatt. - Kapásod van, figyelj oda. IRODALMI-KULTURÁLIS MELLÉKLET 2018. május

Next

/
Oldalképek
Tartalom