Heves Megyei Hírlap, 2018. március (29. évfolyam, 51-75. szám)
2018-03-31 / 75. szám
5 helyőrség vers Babits Mihály Húsvét előtt S ha kiszakad ajkam, akkor is, e vad, vad március évadán, izgatva beliül az izgatott fákkal, a harci márciusi inni való sós, vérizü széltó'l részegen, a felleg alatt, sodrában a szörnyű malomnak: ha szétszakad ajkam, akkor is, ha vérbe lábbad a dallal és magam sem hallva a nagy Malom zúgásán át, dalomnak izét a kínnak izén tudnám csak érzeni, akkor is - mennyi a vér! - szakadjon a véres ének! Van most dicsérni hősöket, Istenem! van óriások vak diadalmait zengeni, gépeket, ádáz munkára hülni borogatott ágyuk izzó torkait: de nem győzelmi ének az énekem, érctalpait a tipró diadalnak nem tisztelem én, sem az önkény pokoli malmát: mert rejtek élet száz szele, március friss vérizgalma nem tűri géphalált zengeni, malmokat; inkább szerelmet, embert, életeket, meg nem alvadt fürge vért: s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is ez inni való sós vérizü szélben, a felleg alatt, sodrában a szörnyű Malomnak, mely trónokat őröl, nemzeteket, százados korlátokat toppantva tör szét, erczabolát, múltak acél hiteit, s lélekkel a testet, dupla halál vércafatává morzsolva a szűz Hold arcába köpi s egy nemzedéket egy kerékforgása lejárat: én mégsem a gépet énekelem márciusba, most mikor a levegőn, a szél erején érzeni nedves izét vérünk nedvének, drága magyar vér italának: nekem mikor ittam e sós levegőt, kisebzett szájam és a szók most fájnak e szájnak: de ha szétszakad ajkam, akkor is, magyar dal március évadán, szélnek tör a véres ének! Én nem a győztest énekelem, nem a nép-gépet, a vak hőst, kinek minden lépése halál, tekintetétől ájul a szó, kéznyomása szolgaság, hanem azt, aki lesz, akárki, ki először mondja ki azt a szót, ki először el meri mondani, kiáltani, bátor, bátor, azt a varázsszót, százezerek várta lélekzetadó szent embermegváltó, visszaadó, nemzetmegmentő, kapunyitó, szabadító drága szót, hogy elég! hogy elég! elég volt! hogy béke! béke! béke! béke már! Legyen vége már! Aki alszik, aludjon, aki él az éljen, a szegény hős pihenjen, szegény nép reméljen. Szóljanak a harangok, szóljon allelujja! mire jön uj március, viruljunk ki újra! egyik rész a munkára, másik temetésre adjon Isten bort, búzát, bort a feledésre! Ó béke! béke! legyen béke már! Legyen vége már! Aki halott, megbocsát, ragyog az ég sátra, Testvérek, ha túl leszünk, sohse nézünk hátra! Ki a bűnös, ne kérdjük, ültessünk virágot, szeressük és megértsük az egész világot: egyik rész a munkára, másik temetésre: adjon Isten bort, búzát, bort a feledésre! Szabó Lőrinc Csodálkozás Tavaszi szaga van a sárnak, a szem már keresi a fecskét, átvilágít rajtam a nap s úgy járom ismert utcáimat, mint idegen tájat a vendég. Mi történt itt? Úgy zeng, lobog a kék, arany, a sárga, a piros: az egész világ édes zavar, az élet valami újat akar s mosolyog a tilos. A remény, igen, az mosolyog és mindjárt mennyi szép akad: a pénztelen mát drága, ritka tündérálommá ittasítja a tovakéklő alkonyat. A remény - óh, mily idegen már! Fényglória cseng át a városon. Ilyen hivő még sohse voltam, ilyen könnyű még sohse voltam, ez az én első tavaszom! Ma valami bolond öröm ér, ma csókolni fog valaki, ma minden léggömb megszökik, vakok szeme tüzesedik s kinőnek a csonkák tagjai! Ma a feltámadás napja van! Az Úr visz, megnyílik a börtön: föl, föl, az egekbe indulok s ámulva nézem, hogy mozog lélektelen testem a földön. aranypénzként őrzöm más jó szavát, ellenségemet fölfegyverezem, büszkeségem gyámoltalan bilincs, koldusok közé viszem ágyamat, menekülök a szúnyogok elől és mindenkit magamban hurcolok, semmit se tudok, fuldokolva szívom a levegő képzelt pénz-tőgyeit, elhúzódom a mulatók közűi s némán esengek vissza a világba és magamnak is mindig érthetetlen, sohse leszek már többé sérthetetlen, mert a vezeklés kívánt kínja büntet. És így lett mégis, így lesz minden ünnep: vak voltam már és dermedt zűrzavar, s falba léptem, - s ajtót nyitott a fal! S láttam, történnek néha jó csodák, amikért élni érdemes, tovább botladozni máson s magamon át, egyszerre sírva s egyszerre kacagva, emberi sorsom hálásan fogadva, mint égi kedvest, aki ha kiválaszt, akkor szeret igazán, ha kifáraszt. Vak voltam már, hitetlen zűrzavar, s falba léptem s ajtót nyitott a fal, nyílt az ajtó és nyíltak jó csodák s én boldogan botladozom tovább idegen romokon s magamon át s nem félek már, hogy újból elveszítsen: két kezével egyszerre tart az isten s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, i jr • . i. ■ .víl i >, * • *•-. m: »<* jobbja emel, és fölragyog az ünnep. Juhász Gyula Húsvétra Köszönt e vers, te váltig visszatérő Föltámadás a földi tájakon, Mezők smaragdja, nap tüzében égő, Te zsendülő és zendülő pagony! Köszönt e vers, élet, örökkön élő, Fogadd könnyektől harmatos dalom: Szívemnek már a gyász is röpke álom S az élet: győzelem az elmúláson. Harc az ünnepért Magányom szétnéz, szól és szava büntet: - Ahová én belépek, legyen ünnep, térdeljen porba, ki hozzám beszél, jó szavam: koldusnak vetett aranypénz, örüljön, ki ellenségem lehet, szivemben vad gőg a szeretet is, örvénybe lépek józan, dacos ésszel, nem fáj, ha tűzön éget a gonosz, lesem felebarátom feleségét, esti szeretőm délre feledem, vagyok magamban s másban hontalan, mindent tudok, aranyat s gyöngyöket old fel boromban a gazdag jövő és mindig győztes, mindig sérthetetlen, megmaradok magamnak, érthetetlen magasság, melynek némasága ünnep. Ahová lépek, mégis minden büntet: letérdelek a köszönök elé, Húsvét, örök legenda, drága zálog, Hadd ringatózzam a tavasz-zenén, Öröm: neked ma ablakom kitárom, Öreg Fausztod rád vár, jer, remény! Virágot áraszt a vérverte árok, Fanyar tavasz, hadd énekellek én. Hisz annyi elmulasztott tavaszom van Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban! Egy régi húsvét fényénél borongott S vigasztalódott sok tűnt nemzedék, Én dalt jövendő húsvétjára zsongok És neki szánok lombot és zenét. E zene túlzeng majd minden harangot S betölt e Húsvét majd minden reményt. Addig zöld ágban és piros virágban Hirdesd világ, hogy új föltámadás van! Juhász Kristóf Corpus Christi szegekkel átvert csuklókban nem kalkulált Pavlov azok a testek máshogy reagáltak a Nap csíkjai a homlok ráncaivá lettek mélyebb tövissel s vérrel telt árkok is a földet elhordták a hegyről a völgybe analóg sík a hajdani látkép az ember vízszintessé redukált halmaz porrá lesz s a por von köré glóriát a gyökerek nála mélyebben vannak amikor az agyba hatolnak az izmok amikor a vér feldübörög elhal amikor a szívkamrák telnek ürülnek mi vagyunk a kioperált homloklebeny és mi vagyunk az amputált végtagok mi vagyunk a kitört fogak a szájüregben mi vagyunk a hiány a seb a stigma mi vagyunk az ami nincs jelen a világban és minden vacsora az utolsó is egyben és szürkébb a szíveket őriző hamu a bőrt mint papírt toliként átdöfő csontvég az ujjlenyomat kopott iniciáléja aztán a csukló a boka a homlok a szív a korbácsnyomok és a befelé forduló szemek leperzselt szempillák menedéket nem adó sátra még belenézni a sugarait bennünk fürdető Napba aztán feltámadunk Kosztolányi Dezső Húsvét Már kék selyembe pompázik az égbolt, tócsákba fürdenek alant a fák, a földön itt-ott van csak még fehér folt, a légen édes szellő szárnyal át. Pöttön fiúcskák nagyhasú üvegbe viszik a zavaros szagos vizet, a lány piros tojást tesz el merengve, a boltokat emberraj tölti meg. S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör, megrészegül az illaton a föld, s tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt -kelet felől egy sírnak mélyiből, elrúgva a követ, fényes sebekkel száll, száll magasba, föl az isten-ember. Harsay Ilona: Sors corporis (1956-os emlékműterv részlete, 1989, fa, bőr) 2018. március IRODALMI-KULTURALIS MELLÉKLET
