Heves Megyei Hírlap, 2018. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
2018-02-03 / 29. szám
IRODALMI-KULTURALIS MELLEKLET n a rég elfelejtett udvaron a napra kitett gyerekkori kádban Ff 2018. február 3. vezervers utravalo Horváth László Imre Alma, kenyér, só Néhány napja kirándultunk és hazafelé megosztoztunk egy almán, nagyon finom volt, hatalmas piros, zamatos, recsegős starking. Egy földúton jöttünk, senki sehol, csak mi ketten, szép volt körülöttünk minden, májusi hegyoldalak, egész frissen zöld fák, bokrok, levelek, virágok. A Paradicsom jutott eszembe, hogy Éva és Ádám vagyunk, ahogy eszik az almát. Most megértettem, hogy Ádámnak sokkal többet kellett várnia Évára, mint azt a történetből sejthetjük, mivel én nálad kétszer idősebb vagyok, két évtizedig csak várakozás voltam. Ádám a mítoszban évszázadokig lehetett magányos, persze én is szeretem a magányt, mégis leginkább ettől szenvedtem, ahogy ő is unatkozhatott, és olyan sokáig lehetett szomorú a kertben, az akármilyen érdekes és szép kertben, ahonnan valami, vagy a lényeg, mégis hiányozhatott. Arról sem esik szó, hogy nagyon finom volt az alma vagy pusztán gyümölcs, emlékszem ennyi van csak említve, de mi almát képzelünk el, azok a percek, amikor eszik, persze meg sem eszik és már jön is a büntetés, nyűgös, fázós mindennapok. Ádám magánya oldódhatott, de ez feloldotta körülötte a kertet, onnantól máshol kellett élnie, máshogy, a történet szerint nehezebben, és egyesek szerint minden, ami szép, csak a kert másolata, a többi kertek. Ádám nem volt Odüsszeusz, nem bolyongott egyedül kalandosan a hatalmas szabad végtelenben, maximum a kerítésen belül, a régi kertben néhány napszakban, déli verőn vagy a csillagok alatt. Biztosan sokat is aludt, főleg ha depressziós volt. Én is lezárt kertben kóboroltam, ami legtöbbször nem is hasonlított kertre. Hol fogságnak éreztem magamat, hol pedig csak hívatlan vendégnek, akárhol akárkikkel vagyok. Veled lettem az Isten vendége, te lettél kezében a kenyér és a só, amivel mutatta mosolyogva, hogy házába fogadott. 4Noszlopi Botond egypercesei 5 Csukás István versei ÓSzőcs Géza rovata Akadémiai tanulmányok - Csendelet egyszarvúval este (olaj, vászon, 2014) A város meghódítása Csukás István Úgy kezdődött, mint a mesében: a kamasz izgatottan olvasta a nádfedeles ház egyetlen szobájában Petőfi verseit, s eltökélte, hogy meghódítja a világot! Különben is olyan világhódító idők voltak, nem ríttam ki ezzel a vágyammal, nem nevettek ki érte. A szerencse is a kezemre játszott, egy tündéri kitérőt iktatott be a világ meghódításába. Az történt, hogy egy toborzóbrigád meghallgatott, és fel is vett a nemrég megnyílt zeneiskolába: Békés-Tarhosra. Erről már sokat írtam, most csak a végét idézem fel az ott töltött csodálatos éveknek. Álltam a becsukódó grófi kapu előtt, éreztem, hogy valami véget ért. De legalább ilyen erősen éreztem, hogy valami el is kezdődik. Már nem akartam hegedűművész lenni, már költő akartam lenni! Egy-két versem meg is jelent, sűrű levelezésben álltam egy-két irodalmi emberrel. Nagy garral jelentkeztem a pesti bölcsészkarra, ahonnan rögtön el is utasítottak helyhiány miatt. Nem volt ez akkora pofon, hogy eltérített volna; nagyobb volt a felhajtóerő. Mindenesetre beköltöztem a Ménesi úti kollégiumba, a kutya se törődött vele, s beiratkoztam vendéghallgatónak - a jogi karra. Ösztöndíjat nem kaptam, de bejárhattunk a menzára: a leves és a kenyér ingyen volt. Nem izgattam magam túlságosan, minden időmet könyvtárakban, szerkesztőségekben és a Hungária kávéházban töltöttem. Vagyis, ha az asztal végén is, de az .irodalmi élet befogadott. Tizennyolc éves voltam, sorra jelentek meg a verseim, az egyiket például egy hetilap első oldalán hozta le a drága Kellér Andor. Boldogan lubickoltam, szerződésem volt az első verseskötetemre, az ''irodalom nagyjai megveregették a vállam. Mi hiányzott még? Ha felmentem a Gellért-hegyre, úgy tekintettem a Városra, mint egy ifjú hódító. De ez még nem volt a Város igazi meghódítása. Le kellett szállni a fellegekből. ’56 után otthagytam az egyetemet és a kollégiumot. Véget ért a kávéházi irodalmi élet is, ki börtönbe, ki külföldre, ki a magányba került. Én elkezdtem albérleti kálváriámat. folytatás a 3. oldalon I
